/Margit sziget után/

  Szilveszter már épp indult volna haza, mikor meghallotta a pattogós ritmusú zenét a színpad irányából. Este fél tizenegy volt, mégis ki volt az, aki ilyen későn itt van? Persze sejtette a választ, de saját szemével kellett látnia. Napok óta nem találkozott a Rebekával a főpróba hét miatt, hiszen a sűrű órarend miatt a különóráik elmaradtak.
  A színpadon egy nyúlánk, szőke lány táncolt, balettcipőt viselt és táncdresszt, míg egy rózsaszín tütü félre volt hajítva a színpad szélére. A férfi rejtekhelyén állva mosolyodott el - ez annyira Rebekára vallott. Tudta, hogy a lány imádja a táncot, de kirázta a hideg a tütütől, s az majdnem megnevettette a férfit, hogy a lány ezért képes volt mással is levetetni. Míg a szőke táncolt, Rebeka elgondolkozva körülötte járkált, és néha megjegyzést tett. Szilveszter egy korrepetálás közepébe csöppent.
A férfi éppen megfordult, hogy magára hagyja a táncosokat, mikor meglátta Rebeka táskáját a színfalak mögötti asztalon, ám ami igazán megragadta a figyelmét, az a táskán heverő füzet volt. Rebeka kottafüzete, amit úgy szeretett, s amit ő már jó néhányszor látott. Tudta, hogy nincs joga hozzá, mégis túl nagy volt a kísértés...
  Óvatosan kezébe vette a bőrborításos füzetet, még egyszer visszanézett Rebekára, majd kinyitotta a füzetet. Azonnal bűntudata támadt, de úgy volt vele, hogy ha már megtette, akkor már mit számít, ha bele is lapoz. Mióta sétát tettek a Margit szigeten, hetek teltek el, s a különórákon kívül egyáltalán nem beszéltek, az órákon pedig csak szakmai beszélgetések történtek. Mintha nem is ők ketten lettek volna. Ám mikor látta a lányt, az folyton nevetett, táncolt, a barátnőivel szórakozott, ezért hatalmas pofonként érte a vers, ami az utolsó bejegyzés volt a füzetben.
  A lap gyűrött volt jónéhány helyen, könnyek áztatták a papírt, s hullámos alakot hagyva maguk után száradtak meg. Rebeka jellegzetes, kapkodós, összemosódott betűit alig tudta elolvasni, hiszen ezúttal sokkal jobban hasonlítottak a macska kaparásra, mint máskor.

Ugye maga is szurkolt egy esőcseppnek
Mikor az ablakon gyorsan folyt le,
Hogy megtalálja a másik felét,
Mely vele tart, míg teljesen leér...

Tudja, hányszor néztem magát,
Miközben mély, búgó hangján
Zengte a szerelem édes mámorát...?

Bár hiába, hisz maga színész ebben a világban.

Hát, semmi nem volt igaz?
Talán tényleg nem tudom, ki az
Ki előttem áll a színpadon,
Ami a világot jelenti, s vajon
Látja-e, mit tett velem
Miután elvette szívem...?

Bármerre nézek, magát látom,
Hogy fonta körbe így világom?
Hogy férkőzött elmémbe így,
Már feledném, de nem tudom még...

Álmaimban érzem csókját,
Kiáltva hallom minden bókját,
És sikolt a bőröm, mikor felkelek
Mert tudom, hogy nincs már itt velem.