Rebeka nagyot sóhajtva ébredt fel, de még nem nyitotta ki szemeit, csak élvezte a nap melegét, ami az ablakon keresztül érte meztelen hátát. Hálószobájuk ablaka a házhoz tartozó belső udvarra nézett, a szobához tartozott egy erkély is, ahol előszeretettel olvasott a nő, ha éppen magányra vágyott. Most hason fekve élvezte a napsugarak simogatását, és hallgatta a mellette fekvő férfi egyenletes légzését, aminek egy nagy szusszantás vetett véget. Szilveszter úgy érezte, szemhéjai ólomsúlyúak, s csak nagy nehezen tudta kinyitni szemét, hogy aztán nagyot nyújtózzon, majd inkább oldalára fordult, hogy ne süssön szemébe a nap. Ahogy oldalára gördült, arca Rebeka vállához ért, s miközben óvatos csókot lehelt a nő vállára, kezét végig vezette a hátán. Nem akarta felébreszteni, de nem bírta megállni, hogy hozzáérjen. Imádta a nő bőrét, puha, selymes volt, és most meleg a naptól.
- Mit csinálsz? – motyogta Rebeka mosolyogva, de még mindig nem nyitotta ki szemeit.
- Nem akartalak felkelteni – felelte halk, rekedtes hangon a férfi, s újabb csókot lehelt a nő vállára, mire egy rövid, alig hallható kuncogás volt a válasz.
Rebeka sóhajtva nyitotta ki végül szemeit, maga mögött hagyva a nyugodt álmokat és a pihenést, hogy felkészüljön a napra. Átfordult a férfi felé, mosolya még szélesebb lett, mikor meglátta a szeretett arcot, s nagy levegőt véve helyezkedett úgy, hogy Szilveszter át tudja karolni. Hátán feküdt, míg a férfi karja nyaka alatt futott át, s mellette feküdt az oldalán, míg másik kezét Szilveszter a nő derekán nyugtatta.
- Jó reggelt – lehelte Rebeka és a férfi arcához nyúlva csókolta meg őt. – Amúgy nem ébresztettél fel.
- Boldog nyolcadik házassági évfordulót – felelte ugyanolyan halkan Szilveszter, közelebb húzta magához, s úgy csókolta meg feleségét. Bár már több, mint tíz éve egy párt alkottak, mégis ugyanolyan szerelemmel pillantottak egymásra, mint régen, s a férfi fel nem foghatta, hogyan képes Rebeka még mindig ilyen rajongással gondolni rá. Emlékezett rá, milyen nehezen vállalták fel a kapcsolatukat, és mekkora botrány kerekedett belőle, mikor kiderült, hogy Rebeka terhes. Ahhoz képest most boldogan és békésen éltek mindannyian, megvolt a kiépített rendszerük, és jobban nem is alakulhatott volna az életük.
- Már nyolc? – ráncolta szemöldökét Rebeka, és elhúzódva, vicces grimasszal nézett férjére.
- Nem is értem, hogy bírsz ennyi ideje elviselni engem – mosolyodott el a férfi, a fejét ingatva.
- Én sem értem – nevetett fel Rebeka, hiszen nem hagyhatta ki ezt a poént.
Szilveszter hitetlenkedve nézett le rá, majd egy hirtelen mozdulattal a hátára fordult, hogy aztán maga fölé gördítse a nőt, s újra megcsókolta, miközben azt mondta, hogy felesége egy boszorkány.
Az idilli pillanatot hangos visítás szakította felébe, majd hálószobájuk ajtajának hirtelen kicsapódása zavarta meg őket, amit hangos trappolás követett.
- Anya, anya! – visított a kislány, és egyre csak szülei felé rohant. Rebeka gyorsan kapta maga elé a takaróját, s feküdt vissza a matracra, hiszen mikor Szilveszter tegnap éjjel lehámozta róla a hálóinget, utána már nem volt ereje és kedve visszavenni, így teljesen meztelen volt most. – Patrik nem hagy békén! – visított a kislány, és szinte felvetődött a franciaágyra, őt pedig majdnem két évvel idősebb bátyja követte.
- Nem igaz! – kiáltott a kisfiú, és ő is felugrott az ágyra szüleihez.
Patrik, a pár első gyermeke fél év múlva már kilenc éves lesz, míg legidősebb húga, Kitti novemberben tölti majd a hetet, de mindketten úgy viselkedtek, mint az óvodások, ha egy légtérbe kerültek. Patrik nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy Kittit piszkálja, a kislány pedig minden lehetőséget kihasznált, hogy panaszkodjon szüleinek. Ám nem volt mindig ilyen egyszerű a dolog, hiszen foglalkozni kellett a másik két kislánnyal is.
Kitti és Patrik szüleik közé bújtak be, hogy egymás szavába vágva magyarázkodjanak, ezúttal min is kaptak össze.
- Mi lenne, ha kicsit csöndben maradnátok? – tette a kezét Szilveszter hirtelen a kisfiú szájára, s a váratlan mozdulat miatt még Kitti is megnémult. A szájára tapasztott kéz alatt motyogott valami a kisfiú, miközben nagy szemeket meresztett szüleire. Patrik nem csak azért volt különleges, mert első gyermek volt, és mert Rebekának segített legyőznie a legrosszabb emlékét, hanem mert heterokrómiával született, így egyik szeme barna volt, mint anyjának, másik szeme viszont olyan zöldesbarna volt, mint Szilveszteré.
Mielőtt azonban Rebeka is rájuk szólt volna, a másfél éves Liliána, és nővére, a hármat nemrég töltött Bogi sietett be.
- Mert nem vagyunk még elegen ebben az ágyban – sóhajtott Rebeka, és ruhájánál fogva emelte fel legkisebb gyermekét, Liliánát, hogy ne ő legyen az egyetlen, aki nem jut fel az ágyra. – Miért nem alszotok? – kérdezte mind a négy gyerektől, de csak az ölébe vett Lili arcát nézte.
- Egyáltalán ki vette ki Lilit az ágyból? Megbeszéltük már, hogy csak anya vagy én vehetjük ki.
- Ő volt – mutatott hirtelen az ajtó felé Boglárka, aki Kitti és Patrik közé fészkelte be magát.
A mutatott irányba fordult a két szülő, s az ajtóban két ismerős arc bukkant fel. Homonnay Zsolt és Sofia di Raffaelli állt ott, és nevettek a káoszon, ami az ágyban volt.
- Bogi engedett be minket – magyarázkodott Sofia mielőtt bárki megszólalhatott volna.
Sofia di Raffaelli nem sokkal a Budapesti Operettszínházba kerülése után jött össze Zsolttal, és úgy tűnt, szerelmük egybekötésével nem is tudtak sokáig várni. Bár nem volt egyszerű az az időszak, hiszen a férfi éppen csak túl volt egy váláson, és két fiával is rendeznie kellett a viszonyát, valamint a nő is kapcsolatban élt, de van, amit nem lehet megállítani. Két ember, akit egymásnak teremtett a sors, így vagy úgy, de mindig egymásra talál, s ez más nem mutatta jobban, mint Zsolt és Sofia története.
- Bocs, hogy így rátok törtünk, de azt hittük, már fent vagytok – magyarázkodott Zsolt. – Vagyis azt látom, hogy fent vagytok, csak azt hittük... Fel is vagytok öltözve – Zsolt próbálta visszatartani nevetését, de végül az prüszkölve robban ki belőle.
- Nem beszéltük meg, hogy nem nyithatod ki az ajtót, ha nem vagyunk ott anyával? - nézett komolyan a kislányra Szilveszter, mire ő láthatóan elszégyellte magát. Inkább nem foglalkozott az ajtóban álló barátaikkal és leginkább Zsolt megjegyzésével. - Na, kifelé! – szólt Szilveszter szigorúan, de szemeiben játékosság csillant, ahogy gyermekeire pillantott.
Kiszállt az ágyból, rajta csak egy nadrág volt, de gyorsan elkezdte kiterelni a kicsiket a szobából, és ki is hirdette a versenyt, miszerint az lesz a nyertes, aki hamarabb elkapja Zsoltot. A férfi nevetve kezdett menekülni, miután biztosította barátját arról, hogy még meg fogja bánni, amiért őt szemelte ki célpontnak. Sofia nevetve nézte, ahogy Zsolt után ered a négy gyerek, még a legkisebb totyogós is, és utánuk is indult, hogy magára hagyja a házaspárt.
Szilveszter sóhajtva csukta be mögöttük az ajtót, és fordult vissza a még mindig ágyban fekvő felesége felé.
- Minek kellett ennyi gyerek? – sóhajtott fáradtan Rebeka, de mosolyogva nézett vissza férjére, miközben felült, hogy aztán kiszálljon az ágyból, és a szekrényhez lépve felöltözzön.
- Imádod mindegyiket, egytől egyig. Ne is tagadd – nézett végig mosolyogva a nőn Szilveszter, még mindig az ajtónak támaszkodva.
- Rendben, beismerem – rázta a fejét nevetve, s öltözni kezdett, majd szigorúan a férfira pillantott. – De nem kell több!
- Isten ments! – tette fel kezeit védekezőn, és ő is saját szekrényéhez lépett, ami az erkélyajtó másik oldalán állt.

Nem sokkal később már a földszinten lévő konyhában ült a négy felnőtt, s kávét ittak, míg a gyerekek a nappaliban foglalták el magukat egy kiadós reggeli után.
- Terveztetek valamit mára? – kérdezte Sofia, és ajkaihoz emelte a kávés poharat. Mindannyian emlékeztek a nyolc evvel ezelőtti napra, mikor Sofia a karjaiban tartotta Patrikot, míg Szilveszter és Rebeka végre összeházasodtak 2015. augusztusában.
- Csak az esti vacsorát, amit megbeszéltünk – mondta Rebeka mosolyogva. – És még egyszer nagyon köszönjük, hogy elvállaltátok, hogy abban a pár órában itt lesztek a kis pokolfajzatokkal.
- Nektek is kell a kikapcsolódás, ez csak természetes – bólintott Zsolt. – Főleg négy gyerekkel.
- Ne is mondd – sóhajtott Szilveszter, és nagyot kortyolt a kávéból.
- De miért nem csináltok napközben is valamit? – kérdezte Sofia. – Elmehetnétek valahova...
- Beszéltünk erről, és mindketten jobban örülünk az egyszerű szabadnapnak – válaszolta vállát megrándítva Szilveszter, s kezét Rebeka székének támlájára tette, mintha átkarolná.
- De... - kezdett volna bele a nő, de barátnője a szavába vágott.
- Tényleg ezt szeretnénk – biztosította Zsoltot és Sofiát. – Nem szeretnénk semmi nagy felhajtást, csak itthon lenni, pihenni, a gyerekekkel lenni, este pedig elmenni vacsorázni, és ennyi.
- Ahogy gondoljátok... - bólintott Sofia.
Rebeka és Szilveszter élete az évek alatt elcsendesedett, kialakult a megszokott rend és rendszer, s boldogabbak nem is lehettek volna.

A valódi szerelem nem múlik el soha: ha egyszer a szívben megfogalmazódott, örökké virít, s teremjen bár rózsát vagy tövist, de azért oly fa az, melynek gyökerét meg nem őrli idő, szenvedés, oly boldogság, mely sírunkig elkísér, s oly gyötrelem, mely még a föld alatt sem éri végét.*

*Toldy István (író és újságíró)