Apáti Bence már kora reggel a színházban volt, s berendezte a színpadot, hogy mire a táncosok megérkeznek, minden készen álljon a második fordulóra. Két részből fog állni a válogató. Először kiszelektálja majd azokat, akik nem elég jó táncosok, majd délután lesz egy olyan rész is, ahol énekelniük kell a jelentkezőknek. Nem várt nagy énektudást, hiszen akkor nem a tánckarba jelentkeznének, de valami minimális hajlamot akkor is keresett mindenkiben, akit felvett. Természetesen mindig voltak kivételek, akik olyan tehetségesek voltak, hogy nem volt szükség más képességre.

  Amíg Bence egy kávé társaságában, álmosan készülődött, addig néhány budapesti kerülettel arrébb Rebekát szinte kivetette magából az ágy. Nem mert hinni a fülének, mikor előző nap maga Apáti Bence hívta meg a második fordulóra úgy, hogy részt sem vett az előválogatáson. Este a többiek bulit szerveztek az Akadémia kollégiumában azok számára, akik szintén tovább jutottak, ám a lány szándékosan nem jelent meg. Még Rékának sem árulta el, hogy mi történt, csak korán le akart feküdni, hogy kipihenje magát. Félt, hogy ha bárkinek elmondja, kiderül, hogy ez nem a valóság, szertefoszlik és kiderül, hogy az egész csak illúzió volt.
  Ám reggel már hajnali ötkor kipattant az ágyból, s kissé úgy érezte magát, mint egy első randi előtt álló kistini. Izgult, bármit tett, egyre csak az jutott eszébe, hogy nem elég jó, vagy ha elég jó, akkor mégis történni fog valami, ami miatt nem válik valóra álma. Öltözékét tekintve borzalmasan tanácstalan volt, holott tudta, hogy úgyis át kell öltöznie az ott előírt stílusnak megfelelő táncruhába, mégis jó benyomást akart kelteni még azelőtt, hogy színpadra lépett volna. Elegánsnak, komolynak, elhivatottnak akart tűnni.
  Egy fekete farmernadrágot választott végül, melynek magas derék részébe tűrte be fehér blúzának alját, s ehhez a szetthez kedvenc, magassarkú bokacsizmáját vette fel. Azt akarta, hogy ezen a napon minden tökéletesen alakuljon, s ha csak rajta múlott volna, egészen biztos így is történt volna.

  Már nyolckor a helyszínen volt, s hevesen vágtató szívvel nézett körbe. Elképesztő volt a színház, s bár már többször is járt itt egy-egy előadás miatt, de most más szemmel nézte - s sokkal szemet gyönyörködtetőbbnek tűnt, mint korábban bármikor. Nagyobbnak, nyugodtabbnak, nyitottabbnak tűnt most úgy, hogy egy lélek sem volt az előtérben. Ahogy gyönyörében mosolyogva felsóhajtott, még az is visszhangot vert a piros szőnyegen és díszes falakon, s ez elképesztő érzést gyújtott benne. Mintha haza érkezett volna, nem pedig egy színházba. Előző este még kapott értesítést róla, hogy nyitva lesz a főbejárat ajtaja, s az odaállított hostessnek meg kellett mondania a nevét, hogy bemehessen. Most esélye nyílt rá, hogy a társulat tagja legyen, s ez az elképesztő épület a mindennapjai részévé váljon. Borzalmasan izgult. Itt volt a lehetőség, hogy bizonyítson a társulatnak, szakembereknek és önmagának is.
- Jó reggelt - köszörülte meg a torkát mellette valaki. Észre sem vette, hogy nincsen egyedül, ekkor ijedten pillantott az illetőre, s szakította el tekintetét a csodálatos falaktól, díszítésektől.
- Öhm... Jó reggelt - szedte össze magát a fiatal nő, s a legelbűvölőbb mosolyát varázsolta elő. - Én a tánc meghallgatásra jöttem.
- Igen, emlékszem magára - mosolyodott el Apáti Bence. - Maga volt az, aki a válogatáson kívül kapott meghívást, igaz?
- Igen, igen! - mosolya vigyorba fordult át a tudat miatt, hogy Apáti Bence, a Budapesti Operettszínház balettigazgatója emlékszik rá. Ez már félsiker.
- Rebeka, igaz?
- Igen - felelte még szélesebb vigyorral, hangja megremegett. - Gebhauer Rebeka.
- Jöjjön, megmutatom az öltözőt. Bár elegáns, nem hiszem, hogy ez a ruha alkalmas lesz a táncra - mosolygott a férfi, majd elindult.
  Rebeka szorosan mögötte sétált, léptei visszhangoztak a színházban, s valami különös varázs, mely hatalmába kerítette, megdobbantotta a szívét is. Eddig soha nem látott folyosókon és ajtókon haladtak keresztül, mígnem megérkeztek egy keskeny folyosóra, melyről több ajtó is nyílt. Bence kinyitotta a lány előtt az egyiket, melyen a Női öltöző felirat állt. Csak egy egyszerű öltöző volt, amilyet bármikor láthatott volna akár az Akadémián, akár bármelyik művelődési központban, iskolában vagy kultúrházban, nem volt benne semmi különös, mégis újra levakarhatatlan vigyor kúszott arcára, s úgy érezte, boldogabb nem is lehetne.
  Mikor magára hagyta a lányt, ő nem tudta visszatartani a pörgés közben hallatott, halk sikolyát, melyen keresztül kiadta az öröm miatt felgyűlt feszültségét.
  Az öltöző nem volt nagy, csupán pár táncoslány férhetett el benne, ám mivel most egyedül volt, kényelmesen tudta elfoglalni az egyik padot, melyre letette edzőtáskáját, és ő maga is leült. Mivel a balettigazgató nem mondta, milyen táncra készüljön, így csak átvette a tegnap is viselt shortot és sportmelltartót, majd vállára kanyarította a táskáját, és utcai ruháját hátrahagyva, elindult az öltözőből kifelé. Fogalma sem volt, merre kell mennie, hogy a színpadra elérjen, de hajtotta a kíváncsiság, így elindult jobbra - ellentétes irányba, mint ahonnan jöttek. Végighaladt a keskeny folyosón - még az egész épületen csend honolt - majd a végén balra fordult. Megannyi zsinór, kötél, kamera és kottatartó között sétált végig, míg végül odaért a színpadhoz. Még nem égtek a fények, csak a rendes világítás volt felkapcsolva, s teljesen üres volt a helyiség, mégis már most olyan elképesztő volt, mint még talán soha semmi. Ott állni a színpadon - mindennél többet jelentett Rebekának. Ahogy odalépett a színpad közepére, látta az elejében lévő zenekari árok tetejét, azt a rengeteg, vörös széket, az arannyal díszített erkélyt, a hatalmas, íves plafont, s összerándult a gyomra. Könnyek gyűltek a szemében izgalmában, s a tudattól, hogy itt állhat a Budapesti Operettszínház Nagyszínpadán. Az ember életében vannak kisebb-nagyobb célok, viszont, amit élete célja, de elérhetetlennek tűnik, azt álomnak nevezi. És Rebeka bár azért dolgozott, hogy itt állhasson, mégsem hittel igazán, hogy ez lehetséges - ezért volt olyan különleges ez az egyszerű pillanat. Kevés hiányzott ahhoz, hogy elsírja magát.
  Letette táskáját a színpad szélére, majd visszalépdelt középre - meztelen talpa alatt hideg volt a fekete, kemény anyag.

  Egy erőteljes, örömteli kiáltás csapta meg a férfi fülét, s ezt nem tudta hova tenni. Ki lehet az, aki kora reggel örömkiáltásokat hallat a színházban? A hang egyértelműen a színpad irányából jött, így arrafelé vette útját. A barnásszürke hajú, enyhén borostás arcú férfi szürke tréningnadrágot és egy kopott pólót viselt, mint mindig, mikor táncpróbát tartottak egy-egy darab készítésének elején.
  A színpad oldalában egy fekete edzőtáska pihent, középen pedig egy eddig soha nem látott, barna hajú lány állt. Alig lehetett 160 centiméter magas, viszont sokat mutató öltözete alól kibukkanó combján és hasán jól látható volt, milyen edzett. Az idegen húsz-huszonöt éves lehetett, nem több, s éppen Koltay Gergely által írt Kell még egy szó című dalt énekelte. Nem tűnt szégyellősnek, hallhatóan fiatal, de kissé rekedtes hangját teljesen kieresztette, betöltötte az egész termet mikrofon nélkül is. Erőteljes volt és tiszta, különleges.
  Mikor nem sokkal később véget ért a dal, a férfi előlépett rejtekéből, s lassú egyenletes tapsot adott a lánynak.
- Ez szép volt - dicsérte meg.
- Öhm... Én... Nem láttam, hogy itt van, bocsánat... - jött zavarba azonnal az idegen, s a nagyhangú, nyílt lányból hirtelen egy félénk kezdő lett.
- Homonnay Zsolt - nyújtott kezet a férfi mosolyogva
- Gebhauer Rebeka - fogadta el a jobbot, s most igyekezett nem olyan lenyűgözötten nézni, mint tegnap a három férfira, bár hasonlóan érzett. Homonnay is azok közé tartozott, akik tudtukon kívül segítették az ő felnövését és pályaválasztását, bár sokkal bátrabbnak, nyitottabbnak érezte magát vele szemben, mint tegnap.
- Itt dolgozol nálunk? Nem emlékszem, hogy láttalak volna már - fűzte tovább a szót Zsolt.
- Bárcsak - mosolyodott el a lány. - A Szent Vitus Táncakadémiára járok, és Apáti Bence balettigazgató úr hívott meg a mai válogatóra.
- Áh, értem - bólintott. - Bár, lehet, pályát tévesztettél - somolygott.
- Mire gondol? - ráncolta szemöldökét a lány értetlenül.
- Ahogy az előbb hallottalak, én inkább szólistának vennélek fel - kacsintott. - Van még mit tanulnod, gyakorolnod, de ígéretes a hangod - biztosította. Ekkor hirtelen hangzavar támadt, megérkezett a többi jelentkező és az emlegetett igazgató is, Zsolt pedig hátrálni kezdett. - De, ha felvesznek, jegyezd meg, hogy mi egy nagy család vagyunk. Szóval tegezz csak! - mutatott rá, újra kacsintott, azzal eltűnt, Rebeka pedig visszatért ahhoz, ami igazán fontos volt neki: a táncfelvételihez.