Teltek-múltak a napok, s Rebeka kezdett visszarázódni a megszokott, színházi életbe. A lába egyre kevésbé fájt, ám a héten még biztosan nem tudott táncolni, így csak nézte a próbákat, és igyekezett memorizálni minden mozdulatot. Rebeka egyre több időt töltött Martinnal is. Ő volt az a fiú, akit vele együtt vettek fel a színházhoz az Akadémiából, s a felvételi napján egy asztalnál ebédeltek, mikor Apáti Bence félrehívta a lányt. Martin magas volt, tejfölszőke haja kócosan meredezett az ég felé, s kék szemei minden lányt megbabonáztak. Igazi szívtipró volt, emellett természetesen kiváló táncos. Rebeka mellett ő volt a másik legtehetségesebb fiatal, aki a társulat tagja lett. Martin segített a lánynak memorizálni az új koreográfiát, hiszen csak nekik volt új, a tánckar idősebb tagjai mind emlékeztek a régebbi előadásokból. Ősszel kezdték el tanulni a Rómeó és Júlia musical tizedik évfordulója alkalmából rendezett gála előtt előadott musical mozdulatait. Martin tényleg sokat segített Rebekának - talán nem is minden hátsószándék nélkül.
Egyre nagyobb örömmel várta Szilveszterrel közös óráikat is, ahol a férfi továbbra is az énektudását igyekezett fejleszteni. Egyre nehezebb és egyre kevésbé ismert dalokat vettek a nagy szólók mellett. A férfit lenyűgözte Rebeka tehetsége, és az énekléshez való viszonya. Mikor ketten voltak csak, a lány már olyan bátran eresztette ki a hangját, mintha csak magának énekelne, és még mindig kísérleteztek azzal, milyen magasra tornászhatják fel a hangját, ám eközben Szilveszter már tökéletesen látta azt is, hogy nem lesz szólista a fiatal nőből soha. Valóban jól énekelt, és rekedtes hangja különlegesnek számított, ám a férfi számára egyértelművé vált a próbák során, hogy Rebeka első sorban mindig is táncos lesz. Lehetett volna énekes, de színházi szólista semmiképpen sem, mert bár volt némi érzéke hozzá, hivatásos színésznek nem volt való a lány.

- Bocsánat a késésért! - rontott be Rebeka a terembe, ahol Szilveszter már türelmetlenül járkált fel, s alá, miközben egyre csak az órát nézte. Mikor kicsapódott az ajtó, azonnal odakapta a fejét, és szigorúan nézett a lányra.
- Negyed órát késett! - ripakodott rá, de azon nyomban elhallgatott, amint felfogta, mit is lát.
A lány egy térdéig érő, láthatóan férfi rövidnadrágot viselt egy lyukas, fehér pólót, ami szintén nem az övé volt. Borzasztóan nagy volt a kontraszt az eddig megszokott, passzos, fekete sportmelltartó és sorthoz képest. S ezt az egészet az koronázta meg, hogy mezítláb állt a parkettán, csak a kötés feszített a lábán. Rebekának már nem lett volna szüksége a fáslira, ám jobban szeretett biztosra menni, s hogy tényleg teljesen meggyógyuljon, még ma utoljára bekötötte a lábát.
- Igen, tudom, ne haragudjon, csak...
- Mi van magán? - vágott a szavába, mert egyszerűen képtelen volt elmenni afelett, amit látott. A lány zavartan végignézett túlméretezett ruházatán, majd újra a férfira emelte nagy szemeit. Így olyan gyermekien nézett ki, és nem tudott nem arra gondolni, mikor az ő ruháját viselte a lány. Furcsa, csalódottság mardosta a férfit, mikor néhány nappal a vihar után Rebeka elé állt azzal a fekete pólóval és rövidnadrággal, amiben az éjszakát töltötte, ám akkor kimosva, kivasalva, szépen összehajtogatva nyújtotta át neki.
- Öhm... Ez Martiné...
- És mégis ki a fene az a Martin? - ráncolta szemöldökét.
- Ő egy...
- Tudja, mit? - emelte fel Szilveszter a kezeit védekezőn. Tudta jól, hogy semmi köze hozzá, bár legszívesebben kifaggatta volna Rebekát. - Nem érdekel. Miért van ez magán? - fintorgott.
- Én... Elfelejtettem táncruhát hozni, és tudja, épp kimostam a hétvégén mindent, szóval itt sem volt cuccom, és elegánsba jöttem ma, mert délután a bátyáimmal étterembe megyünk...
Szilveszter erre már mondani sem tudott semmit, csak megforgatta szemeit és orrnyergét kezdte masszírozni, hogy lenyugtassa magát. Gyűlölte magát a saját érzései miatt, de most mindezt igyekezett kiverni a fejéből és a próbára koncentrálni.
- Jöjjön inkább - sóhajtott, és a terem közepére invitálta a lányt, hogy aztán elővegyen egy kottát neki. - Tudom, hogy ismeri a dalt, de azért nézze csak a kottát, nem egyszerű dal.
- Ez most komoly? - vonta fel a szemöldökét Rebeka, ahogy elolvasta a lap tetején álló címet, és hitetlenül pillantott fel a mellette álló férfira.
- Nem viccből kapta a kottát - felelte.
- Jó, mondjuk, hogy nem akar gúnyt űzni belőlem, és belemegyek, hogy eléneklem a Rebeccát, de ez akkor is egy duett - vonta fel szemöldökét.
- Ketten vagyunk, nem? - nézett körbe széttárt karokkal a férfi.
- És maga lesz "Én"? - pillantott rá gúnyosan.
- Nem, én én vagyok, nem maga.
- Marha vicces - forgatta meg szemeit a lány. - Szóval maga lesz Mrs. de Winter?
- Egyszer belefér - legyintett. - Akkor most énekel, vagy sem?
Rebeka igyekezett nem elnevetni magát a gondolatra, hogy ő Mrs. Danvers, Szilveszter pedig Mrs. de Winter. Megköszörülte a torkát, és már nem is reménykedett benne, hogy ez alkalommal a férfi hozott magnót - a dallamot csak magában képzelte el, s dalra fakadt.
- Száz sóhaj száll felé, árnyékok hívják, gyászolják, suttogják: Nincsen hely másnak e házban, csak félj, hazatér, s átok sújt téged, ha a trónját bitorolnád.
Hangját teljesen kieresztette, s Szilveszter elégedetten hallgatta, ahogy csak néhány hangot téveszt el a lány, s mindig igyekszik korrigálni magát.
- Itt él, tisztelned kell! - csattant Rebeka hangja élesen.
- Jajj, ne! - felelte Szilveszter, s a lánynak el kellett fordulnia, nehogy elnevesse magát.
-  Ne lopj, övé e hely!
- Nem!
- Tűnj csak el!
- Menjen el!
- Menned kell!
- Rebecca...
- Halott már...
- Bármerre jársz te most
- Nincs már...
- Vágyódó lelked vonz az otthonod felé
- Meghalt, és úgysem bánthat ő!
Rebeka nem bírta tovább, kirobbant belőle a nevetés, és arcát a tenyerébe temette, hogy visszafogja magát, de nem igazán járt sikerrel. Még szerencse, hogy a lány háttal állt neki, így nem láthatta, hogy Szilveszter is hasonló állapotban van: vigyorgott, és mindent megtett, nehogy hangosan is elnevesse magát. Olyan abszurd volt a jelenet, hogy nem tudta magukat komolyan venni.
Ilyen, és hasonló hangulatban teltek a próbák, ahogy a napok lassan hetekbe fordultak, és már ha akartak volna se tehettek volna úgy, mintha egyszerű munkakapcsolat lenne köztük. Akarva-akaratlanul is barátság kezdett kialakulni közöttük.

Mikor aztán száz százalékosan visszatérhetett már a tánchoz, teljes erőbedobással vett részt a próbákon, s szabadidejében is gyakorolt, vagy elment futni, hogy újra formába hozza magát az egy hetes kihagyás után. Borzalmasan szenvedett attól, hogy nem táncolhatott - Rebeka mindig is olyan ember volt, aki nem bírt megülni egy helyben, és mindig csinálnia kellett valamit, így számára kínszenvedés volt ez a hét. Mikor azonban visszatért, újult erővel vetette bele magát a koreográfiákba, és jobban teljesített, mint valaha.