- Mi? - értetlenkedett Zsombi.

- Nem érted? Meghalt - nyögtem ki, és tovább sírtam.

- De mi....hogyan? Mikor? Hol? - kérdezősködött tovább.

- Olvastam egy cikket, oké? És megírták benne. Ennyi. Amúgyis nem válaszol az üzijeimre - hadartam el. - És kérlek menj ki.

- Ugye tudod, hogy ez az én házam? - nézett rám szemtelenül Zsombi.

- Hagyjál - mondtam, majd felkeltem, és lefutottam a nappaliba, egyenesen Kisé gamer székébe helyezkedtem el. Olyan nagy volt, hogy majdnem elvesztem benne....Minek ekkora szék? Nem jó egy egyszerű??????Hallottam, hogy Zsombor trappolt a lépcsőn lefelé .

- Látlak a székben - mondta, majd leült a kanapéra.

- És akkor mi van? - vágtam rá, de direkt háttal voltam neki. Éreztem, hogy Zsombi eres keze megfogja a széket, és elhúz valamerre. Azt nem tudom, hogy merre, csak azt éreztem, hogy valaminek óvatosan nekicsapódok. A fiú megfordított a székben, így szemben voltam vele. 

- Na akkor mutasd a pofikádat - mosolygott.

- Nem érdemled meg - mondtam durcásan.

- Miért? - vonta fel a szemöldökét.

- Reggel elmondtam - fújtam ki egy nagy levegőt, és letöröltem a könnyeimet, de nem ért semmit,mert a csatornám újra megindult.

- Sajnálom - nézett rám, és látszott az arcán a megbánás...

- De miért csináltad ezt több napig? - értetlenkedtem kipirosodott arccal.

- Nem szoktam meg, hogy lakik nálam valaki. De mostmár minden más lesz. Ígérem - mondta ki, és megfogta a kezem.

- Nem kell. Megcsinálom. Csak foglalkozz velem. Mint baráttal - csettintettem a nyelvemmel, és kivettem a kezemet a kezéből, mert már rá akarta kulcsolni az ujjait.

- Így most mi lesz azzal a sráccal? - terelte a témát Zsombi.

- Gyászolok egy ideig, meg persze el akarok menni a temetésére. De többet nem tudok tenni ellene. Rohadtul hiányozni fog - folytattam a sírást, és a kezeimbe temettem az arcom. 

- Héló! - állt fel a haverom. - Ne sírj - mondta, majd lehajolt, és átölelt. Ösztönösen átkaroltam a derekát, ő pedig átemelt a székről, és az ölébe vett. Nem érdekelt, nézünk ki, mintha egy párt alkotnánk, mert ez egyáltalán úgy nem igaz. csak kell most egy kis vigasztalás. Most valahogy más volt.

- Tudom, de olyan rohadt nehéz.Nagyon sok mindenen átsegített, és mostmár ő sincsen. - pityeregtem a polójába.

- De el kell őt felejtened - mondta Zsombi. 

- Nem tudom. Nagyon fáj - vágtam rá csípőből. - Igaz, hogy néha parasztok voltunk egymással, attól függetlenül ő volt a legjobb haverom - motyogtam.

- Tudom - biccentett, és elkezdett a hajamal játszani. Ha őt ez teszi boldoggá.........

- Jól vagy? - jött oda hozzám Zsombi, mert én a kanapén feküdtem.

- Még mindig rosszul vagyok..És már is hiányzik - motyogtam neki.

- Hoztam csokit. Elméletileg boldogsághormonokat termel - emelte fel az édességet.

- Ki mondta? - vontam fel a szemöldököm.

- Én. Meg kutatók - nevetett fel Zsombi, és letelepedett mellém. 

- Akkor kérem azt a csokit. - vettem el tőle.

- Edd meg - adta át. Kibontottam a Lindor csokit, és elkezdtem enni. Eleve fehér csokis volt, ami a kedvencem, pedig soha nem mondtam neki. Vajon kinyomozta? 

- Köszi - próbáltam mosolyogni rá, de szerintem kívülről inkább vicsorgás volt. Elszomorított ez a nap.. 

- Na én is kérek belőle! -  nevetett fel, majd letört egy nagy darabot a csokimból.

- Neked miért kell boldognak lenni? - kérdezte tőlem.

- Mert ha te is boldog vagy, akkor én is az vagyok. És ha te szomorú vagy, én is az leszek - határozta el. 

- Ez cukin hangzott - néztem rá döbbenten.

- Mert az is vagyok.Csak el kéne ismerned - mondta. 

- De nem vagy az - nyújtottam ki a nyelvet, majd tovább ettem a csokim.

- Majd az leszek egyszer a szemedben - motyogta.

Haliii! Itt lenne a részem! Ha tetszik, szavazz, és kommentelj!

2024.08.12.