Chan szemszög. 

Óvatosan kihámoztam magam Jeongin szorító öleléséből és kikászálódtam az ágyból. Mielőtt a szekrény felé vettem az irányt, betakargattam  a vékony paplannal a két fiút. Pontosan tudtam, hogy Felix mindig tart a középső fiókjában dohányt és papírt, szóval kihasználva tudatosságomat, élek a lehetőséggel és tekertem magamnak egy cigit. 

Nem különösebben emlékeztem az estére, csak az ágyon fekvő két angyal biztosított róla; valóban megtörtént, nem álom hanem valóság. A redőny résein beszűrődő napfény, lazán ragyogta körbe Felix szeplőit. Jeongin bal karja a vörös feje alatt foglalt helyet. Szemeit már-már résnyire nyitogatta, aztán a mellette fekvőre pillantott. Egy pillanat alatt játszódott le arcán az összes létező érzelem, mely kivetülhet egy ember mimikájára, aztán végül megállapodott egy egész kedves mosolynál. Pár percig méregette a mellette fekvőt - aki persze felriaszthatatlanul aludta az igazak álmát - és annak minden négyzetméterét. Aztán mikor a takaró alól kilógó lábától az utolsó hajszálig felmérte, arcán újra rémültség pöffeszkedett. Ilyedten nézett körbe a szobában, majd amikor észrevett már csak pirospozsgás arccal rántja félre tekintetét. 

Az immáron égő cigaretta füstje körbe lengte a szobát. Láttam, ahogy vad tánca egyre és egyre feljebb vitte, aztán eltűnt. Csend volt. Nem akartam, hogy Jeongint vagy éppen Felixet - aki amúgy szintén szeret a szobájában dohányozni - zavarja a füst, így kinyitottam az ablakot. Kellemesen hideg levegő áradt be, de ami ennél is fontosabb: friss. 

Az ablakon beáradó hűvös légtömeg kellemetlenül érintette a vöröset, ugyanis minden erejével azon volt, hogy a takaró nagyobb része jusson neki. Aztán végül ő is magához tért annyira, hogy szembesüljön a tényekkel.

Egyenlőre fogalmam sem volt, hogy a másik kettő mit gondol a dologról, de valamiért bűn lenne az alkoholra fogni.