/ Nicole szemszöge/

Zuhantam. Körülöttem minden sötét volt, majd hirtelen elkezdett világosodni és földet értem. Minden sárga volt, amerre a szem ellát. Lassan felkeltem, de az egész testem sajgott. A szívemről már nem is beszélve. Egy puffanást hallottam, megfordultam és ott állt. A titán farkasszemet nézett velem, majd lassan elindult felém.

- A Lélek kőben vagyunk. – egyre közelített felém. Nem hátráltam. Gondoltam, már halott vagyok, nem okozhat fájdalmat. De mégis tudott. Megfogta a karomat és ismét átéltem. Mintha visszamentem volna az időbe. Újra átéltem a halálomat. Újra éreztem, ahogy Loki könnyei végigcsordogálnak az arcomon. Újra hallottam hangját, ahogy azt mondja „Szeretlek!". Jeges fájdalom hatolt a szívembe. Elengedett. Én csak könnyes szemekkel álltam előtte. – Csak egyikőnk szabadulhat. A másik örökké itt marad a fájó emlékeivel. És szerintem te is tudod, ki lesz az! Ha hozzád érek, minden alkalommal látod a halálod. Nincs esélyed legyőzni. – arcán szánalom és megvetés tükröződött.

„Igaza van. Ha előtte nem sikerült legyőznöm, most sem fogom! De meg kell próbálnom! Lokiért! Azért, hogy ismét lássam! Elmondhassam neki, hogy szeretem!"

- Három nap! Három napot kérek! – mondtam és megpróbáltam visszafogni könnyeimet. Összehúzott szemekkel vizslatott, majd bólintott és eltűnt. Ez nagyon meglepett. De nem érdekelt annyira. Nekiállhattam kitalálni, hogyan győzzem le. Három nap. Nem sok idő.

Lassan kitaláltam egy elfogadható tervet. A tőröm és a kardom még mindig nálam voltak. Tudtam, hogy nem ronthatok neki csak úgy. És mellesleg, most egy érintéssel képes fájdalmat okozni.

A tervem azt volt, hogy lefoglalom, és amikor nem számít rá akkor támadok, lehetőleg hátulról. Először megpróbálom lefárasztani. Kisebb vagyok és fürgébb. Ez hasznos! Gondoltam, utána minden erőmet bevetve (beleértve a mágiát is) megpróbálom legyőzni. Ha sikeres a fárasztás, akkor könnyebb lesz.

A három nap, hamar elment. Thanos egyszer csak megjelent előttem. Szeme elszántan csillogott, épp mint az enyém. Kezdetét vette a szabadulás!

- Mire kellettek neked a kövek? – kérdeztem elterelésképpen.

- A világ a pusztulás szélén áll, én viszont meg akartam menteni. Az univerzum, véges. Az erőforrásai végesek. Ha az élet szabadon burjánozhat, akkor egyszer elsorvad. Kordában kell tartan! – magyarázta.

- Őrült vagy. – mondtam hitetlenkedve. Nem akartam elhinni, hogy ezt a pusztítást ő kegyelemnek hívta. Közbe lassan tettem egy kört körülötte.

- Jártál a Titánon. – nem tudta befejezni, mert közbevágtam.

- Az, az otthonod? – erre kissé elmosolyodott.

- Az volt. Gyönyörű hely volt. Olyan, mint a legtöbb bolygó. Sok éhes száj és kevés élelem. A kihalás szélén megoldást ajánlottam. – komoly arccal figyelte minden mozdulatomat.

- A népirtást. – jelentettem ki.

- Véletlen szerűen, szenvtelenül. Gazdagot, szegényt egyaránt sújtva. Őrültnek neveztek, mint te. Aztán beigazolódott a jóslatom. – fejezte be mondandóját. Észre se vette, hogy egy hologramom áll előtte, én pedig mögötte. Előrántottam kardom és a titán hátába mélyesztettem volna, ha hirtelen meg nem fordul és vág gyomorba. Nagy puffanással értem földet, kardom pedig pár méterrel távolabb hevert. Fájt az ülés, az erősség és az emlék miatt is. De utóbbi egyre jobban elszánttá tett. Gyorsan elugrottam következő ütése elől. Csapásait kerülgetve elértem a kardomhoz. Már éreztem a kezének szelét a hátamnál, így felugrottam, és sikeresen fejbe rúgtam. Ettől kissé megtántorodott. Kihasználva zavartságát, kardommal megsebeztem. De nem eléggé. Egy fordulással kirúgta alólam a lábam és a földre küldött. Ismét gyomorba vágott. „Ez nem igaz! Imádja a hasamat." gondoltam, de az emlék kizökkentett. Lehajolt hozzám és ruhámnál fogva felemelt. Szerencsére ez nem fájt.

- Feladod? Nem tudsz legyőzni. - hangjában megvetés és a győzelem boldogsága csengett.

Egy trükk segítségével kiszabadultam és ismét ahátánál állva, olyan erővel rúgtam meg, hogy minimum öt métert zuhant. Ez mégsefájt igazán neki. De látszott, hogy fárad. Feltápászkodott, én épp akkor értemoda. Már lendítettem volna a kardomat, de megfogta a kezem és kiütötte belőle afegyvert. Ez után behúzott egyet. Éreztem, hogy felrepedt a szám. A földrerogyva vártam, hogy közeledjen. Így is tett, mikor megfelelő helyre ért,felpattantam és a kard okozta seben keresztül szíven szúrtam a tőrrel. Szemeielkerekedtek és összeesett. Körülöttem hirtelen minden fényes lett. Nem bírtamnézni, így becsuktam a szemem. Mikor kinyitottam, már csak azt láttam, hogyújra a Titánon vagyok. Szuszogva rogytam a porba és elterültem. „Sikerült!Tényleg sikerült! Élek! Loki!" jutott eszembe a férfi és felkeltem. Körbenézverájöttem, hogy a bolygó teljesen üres. Egyedül egy űrhajón akadt meg atekintetem. Az, amivel jöttem. „ Hát igen! A landolás nem sikerült valamifényesen. De akkor is! Miért van itt?" Mikor odaértem a vezérlőhöz, megkaptam aválaszt. A földet éréstől csúnyán megrongálódott az egyik szerkezet. „Baszki!Most, hogy fogok hazamenni?!"