Tegnap még otthon voltam, később háborúba indultam, mára már kikötöztek a felszínen. Megmentettem egy angyalt. Nem tudom miért tettem, de így éreztem helyesnek. Láttam ezüstös vérét lassan csordogálni, és úgy gondoltam, hogy ez lehet az egyetlen megoldás. Valahogy nem tudtam otthagyni. Talán a szeme volt az, amely meggyőzött, hogy nem tehetem. Vagy a fájdalomtól eltorzult arca? Nem tudom.

Már a gondolkodás is alig megy. Árulónak bélyegeztek az alvilágban, majd felhoztak ide, és egy fához kötöztek. Levágták a szárnyaim, elvették a szabadságom. Korábban még sírtam volna, de most nem tudok. Nem vagyok képes többé repülni, csak ez visszhangzik a fejemben. Ez volt mindenem. Kitagadtak a szüleim, meghalt a testvérem, de akkor is ezt az egy dolgot a magaménak tudhattam.

Elvették tőlem azt, ami démonná tett. Most már csak egy senki vagyok, akit kitagadtak, majd veszni hagytak. Szabad préda lettem minden faj számára. Fájdalmamban felüvöltök, még mindig vérzik a hátam. Valaha vége lesz ennek? Annyira szörnyű. Csak jönnének értem, és ölnének meg. Végre kicsordult egy könnycsepp a szememből, amely már oly régen váratott magára.

Szédülök, a fejem hasogat, nagyon furcsán érzem magam. Sosem hittem, hogy ez lesz majd a vesztem. Inkább behunyom a szemem, hogy ne lássam ezt a világot. Már órák óta ülhetek itt, de senki sem jön értem. Az emberek biztosan fellógatnának, vagy máglyán égetnének el. Az angyalok, náluk nem tudom, hogy mi a bevett szokás. Remélem nem ennyire fájdalmas.

Nem tudom miért gondolkodom még ezen. Már nincs mit vesztenem. Elvették mindenem és mindenkim. Egy angyal megkegyelmezése annyira nagy gond? Ha ők látták volna a zölden izzó szemét, talán ők is megtették volna mindezt őérte. Vagy én vagyok ennyire könnyen manipulálható? Lehet, de már nem számít. Már semmi sem számít.

Csak az, hogy itt leljem a halálom, mint az alvilág árulója. Egy angyalért, egy kibaszott angyalért! Erősen megrángatom a kötelékeim, de semmire sem megyek vele. Csak újra a hátamba hasít a kín, ezért fáradtan elernyedek. A fülembe jut a madarak csicsergése, az eszembe pedig, hogy túl keveset hallgattam a dallamukat. De most, még egyszer megtehetem. Ha kihúzom holnapig, akkor szintén. De hátha elhurcolnak innen, és megölnek. Remélem az angyalok fognak. Ha ott lesz az irgalmazott gyönyörűség, akkor hátha engem is megkímélnek a fájdalomtól.

Már hallom is a hangjukat. A szárnyaikat, ahogy a levegőt hasítják. Tudom, hogy nem démonok. Ahhoz túl halkak és finomak. Ezek nem is angyalok! Csak egy. Ő az, akit megmentettem! Leszáll elém, és elmosolyodik. Mit akarhat tőlem?

Szeme most is világít, mint a Lebegő városban, vörös tincsei még mindig az ékkövek elé lógnak. Nem hord egyéb ruhát, csupán egy fehér rongyot. Annyira jó teste van! A hasa olyan kellemes tapintásúnak tűnik. Meg... akarom... érinteni! Sajnos nem érem el. Leoldozza rólam a kötelet. A vállára vesz.

Nem úgy tűnik, mintha bántani akarna. A karjával gyengéden fogja körül a derekam, nagy tenyere a hátamon nyugszik. Hihetetlen mennyire vonzó egy férfi. Ne csináld ezt Wacelin, most nem szabad a testére gondolnod! – szólok magamra. De annyira nehéz levenni róla a tekintetem!

Még a szárnyaim hiányáról és a hátamon csordogáló vérről is megfeledkezem. A fájdalom is elillan attól, ahogy hozzámér. Még soha senki nem váltott ki ilyen érzést belőlem. Mondjuk angyal sem ért még hozzám korábban. Jaj, felrepülünk! De én nem tudok, mi lesz, ha ledob?

Csak most ne legyek hülye! Erősen belekapaszkodom a vállába, hátha az segíthet. Amennyire izmos, biztosan nem okozna neki nagy problémát egy alacsony, gyenge démont a földhöz vágni. Hamar abbahagyja az emelkedést, nem értem mit akar.

– Kérlek, ne dobj le! – könyörgök neki.

– Nyugodj meg, nem foglak! – hallom meg mély hangját. – Te sem hagytad, hogy meghaljak a Lebegő városban.

– A-akkor mit akarsz tenni? – kérdezem tőle félve, közben erősebben kapaszkodom.

– Megszökünk. Azzal, hogy eloldoztalak rám is üldöztetés vár.

– De hová? – kérdezem tőle bizonytalanul.

– Lebegő városban azt rebesgetik, hogy a felszínen – a morleai-hegység ormai között –, van egy rejtett zug, ahová az elkallódott lények mennek.

– De az innen nagyon messze van! – kiáltom neki, miközben süvítünk a levegőben.

– Tudom, el is véreznél addigra. Keresünk egy helyet, ahol alhatunk, majd ellátom a sebed.

– Remek ötlet – mondom, majd kezem átvetem a nyakán, hogy jobb fogást találjak.

Már csak arra kelek, hogy a földön vagyunk, úgy látszik, elaludtam, talán elájultam. Nem tudom, hogy voltam erre képes, de legalább nem kellett egész úton ébren lennem. A mellkasom csupasz, vagyis nem. Több réteg gézzel át vagyok kötve, tehát kezelte a szárnyam után maradt sebeket. Ezek szerint le kellett vennie a pólóm, ami azt jelenti, hogy látta a tetoválásom.

De hiszen tudja mi vagyok! Nem véletlenül jártam Lebegő városban a többiekkel. Ha nem lettem volna ott, akkor nem is lennék igazi tűzlovag. De az vagyok... mármint voltam. Szomorú belegondolni, hogy mindent elveszítettem, de már mindegy. Megérte megkegyelmezni az angyalon, mert így most én is miatta élek.

Lassan felemelem a fejem, és körülnézek. Előttem egy tábortűz ég, igazából alig-alig pislákol. Fájdalommal küszködve, de felülök, hogy jobban is széttekinthessek itt. Az angyal előttem fekszik, gyönyörű szárnyai körülölelik a testét. Fázhat, hiszen nincs rajta felső. Én itt vacogok, mert nincs mivel védenem magam az időjárás szeszélyeitől.

Ilyenkor (esténként) már kifejezetten hideg szokott lenni, legalábbis itt a felszínen. Az alvilágot mindig a hőség uralja, ezért ott sosem kellett ettől tartanom. De itt teljesen mások a körülmények. A testem nem viseli jól a hideget, az angyaloknak sokkal jobban megy a tollas szárnyaikkal. Dideregve közelebb húzódom a megmentőmhöz, aki úgy tűnik, hogy zavartalanul alszik.

Apró tenyerem a vállára helyezem, majd finoman megrázogatom. Egy pillanat alatt leterít, és én a poros földre kerülök. Forró teste az enyémre nehezedik, lehelete látszik a levegőben. Szeme most is világít, egyszerűen gyönyörű. Talán az enyém is hasonlón néz ki, nem tudom. A színe nem ilyen, az biztos.

Leginkább a tűzként tudnám leírni, a külső gyűrűi aranysárgák s beljebb haladva vált át tűzpirosba. Mondták már, hogy ijesztő, de én nem tudom. Az alvilágban a többségnek egyszerű sárga, narancs vagy vörös szeme van, de teljesen fekete tekintetek is megfordulnak itt-ott.

Már csak a régi otthonom gondolatától összeszorul a szívem. Elvesztettem mindenem. Még mindig ez visszhangzik a fejemben. Habár megleltem valamit, ezt érzem. A felettem tápászkodó angyal szolgál ennek a legjobb bizonyítékául. De legalább tudom, hogy van valaki még ezen a világon, aki értékeli a segítséget. Most látom, hogy a hasfalán még mindig ott van az általam okozott seb halvány nyoma.

Ők is gyorsan gyógyulnak, mint mi, talán az emberek az egyetlenek, akik nem. Ők gyengék hozzánk képest, de valahogyan mégis megélnek ebben a kegyetlen világban is. Nem értem, hogy miért ilyesmin elmélkedem, ahelyett, hogy mondjuk lesmárolnám ezt a szexi angyalt. Azt kéne tenni, csak talán meg találna fojtani.

– Mit akarsz? – kérdezi tőlem.

– Csak azt... - mit is akarok? - ...hogy... fázom – hazudom neki, mert már egyáltalán nem így érzek. Azt hiszem nagyon rágerjedtem erre a férfira.

– Van takaróm, kéred?

– Igen, de én arra gondoltam, hogy nem aludhatnék esetleg veled? – bököm ki pillanatnyi gondolatom.

– A takaró nem lesz elég?

– De az nem fűt fel, és én teljesen átfáztam – koccintom össze fogaim hitelt adva neki.

– Rendben...

Az angyal nagy sóhajtás közepette, de maga mellé enged. Én ráfekszem a szárnyára, amelyet ő is afféle matracként használ, majd odakucorodom mellé. Hátam a mellkasának vetem, s felkészülök az alvásra, de gondolataim menthetetlenül zakatolnak tovább. Arcom a puha tollakba rejtem, s beszívom kellemes illatát.

Olyan, akár egy gyümölcsös: édes és friss. A társaim sokat beszéltek arról, hogy mennyire szeretik szaglászni a rabszolgasorba kényszerített angyalokat. Ez számomra mindig is betegesen hangzott, ezért sosem tettem hasonlót. De rá kellett jönnöm, hogy nagyon is igazuk volt, mert ezeknek tényleg jó illata van. Tovább élvezném az új fekvőhelyem, csak sajnos az orromba szívtam egy pihetollat, mire hangosan tüsszögni kezdek.

– Ezért nem szagolgatunk angyalokat – nevetgél mögöttem a másik, mire elfintorodom.

– Most lebuktam... – mondom durcásan. – De olyan jó illatod van!

– Tényleg?

– Ühüm... – motyogom a szárnyába.

– Fáj még a hátad?

– Eléggé, de már mindegy. Fájjon csak! Legalább emlékezni fogok arra, hogy milyenek a társaim.

– Nehéz lehet. Én nem tudnám elképzelni szárnyak nélkül az életem.

– Én sem tudtam, de megjelent egy szexi angyal, és muszáj voltam lemondani róluk... – duzzogok.

– Ez hízelgő, kicsi démon! Még be sem mutatkoztam, Siavor Negal – nyújt kezet.

– Wacelin Latimu – fonom ujjaim a csuklója köré, majd finoman megrázom azt.

– Therfor Latimu fia vagy?

– Igen.

– És még így is kitagadtak? – kérdezi meghökkenve.

– A démonok nem válogatnak. Főleg, ha valaki olyat tesz, mint én. Akkor főleg nem.

– Ez érdekes...

– Az, de most már aludjunk, te szexi angyal – fordulok felé, hátha nem kérdezget többet.

– Rendben, kicsi démon. Jó éjt!

– Neked is!

***

Másnap pirkadatkor fáradtan nyitogatom a szemem. Szinte azonnal behunyomm, mikor az erős fény elér engem. Kezem odatartom, hogy tompítsam a nap irdatlan erejét. Erőlködve próbálok az alkaromra támaszkodni, és ülőhelyzetbe tornázni magam, azonban meghallok magam alatt egy elégedetlen nyöszörgést:

– Vigyázz, hogy kinek a szárnyába könyökölsz! – szól Siavor.

Vörös kobakja felemelkedik, majd szembe találom magam csillogó smaragdjával. Úgy fixíroz engem, mintha teljesen új dolog lennék a számára, habár nem csodálkozom rajta. Elég furcsa lehet arra kelni, hogy valaki könyöke a finom szárnyába fúródik.

– Bocsánat – mentegetőzöm, majd inkább legurulok róla.

– Hihetetlen, hogy erre kell kelnem – motyogja, miközben ő is felkászálódik a kemény földről. – Legközelebb szólj, hogy ne aludjak veled!

– Nem fogok! – rázom a fejem, miközben ajkamon mosoly csücsül. – Olyan jól aludtam itt – nyújtózok nagyot, de hamarosan megérzem a hátamba szúró fájdalmat, ezért leeresztem a kezem.

– Fáj, kicsi démon? – kérdezi kárörvendőn.

– Eléggé. De megleszek. Ezen már úgysem lehet segíteni.

– Kár érte, pedig keresnék neked valami szárnydokit. Talán vannak is, lehetne műszárnyad.

– Egészen jó ötlet! Hallottál már olyan angyalról vagy démonról, akinek pótolták az elvesztett szárnyát?

– Még nem, de előfordulhat, hogy van, vagy volt ilyen.

– Remélem, hogy megoldják.

Végül nehezen, de sikeresen felállok a talajról, majd egyből le is huppanok egy közeli fatörzsre. Siavor bezzeg nem hagyja, hogy nyugtom legyen, elküld a közeli folyóhoz vízhordás céljából. Én kissé fújtatva, de elmegyek. Egészen ízletes levest főz belőle, így nem bánom meg, hogy dolgoztam kicsit. Utána gyűjtünk gyógynövényeket, és elfogyasztjuk a reggelinket. Majd felpakolunk, de Siavornak saját rendszere van, így nem tudom mit, hogy kell, amiért le is szid. Később ismét a vállára kap, és újra útra kelünk a szél szárnyán.

Teli hassal, egy angyalba kapaszkodva nem éppen élvezem a repülést. Úgy érzem, hogy mindjárt kidobom a taccsot, ha nemsokára le nem tesz. Émelygek, de erősen markolom a vállát. Ő akadálytalanul szeli át a levegőt, mintha tudná, hogy mennyire szenvedek. Hallom öblös nevetését, amely miatt dühösen nézek rá.

– Most mi van? – kérdezem tőle felháborodva, de inkább csendben maradok utána, mielőtt le találnám hányni.

– Mindjárt ott vagyunk, bírd ki, különben mosakodhatunk!

– Hol vagyunk ott? – kérdezem meg mégis, miután erőt veszek magamon.

– Az új pihenőhelyünknél.

– Máris? Alig telt el két óra!

– Nem én zöldültem el! – mondja nekem nevetgélve.

– De én nem zöldülök, nem olyan a bőrszínem, mint nektek.

– Nem vagyok vak, látom, hogy szürke! – rikolt rám, majd ahogy ígérte, ténylegesen landolunk.

Ahogy lábam a földet éri, én úgy dobom le magam a földre, és adom ki gyomortartalmam, vagyis a reggelim. A sav marja a torkom, az ízétől fintorba torzul az arcom. A szagától összefacsarodik az orrom, ezért inkább felállok, és a lehető legmesszebb hátrálok attól a förmedvénytől, amit a talajon hagytam.

– Levágják a szárnyad, és máris félsz a magastól? – veti ide Siavor. – Bocsánat – mondja, miután meglátja a fájdalmat az arcomon.

Ezek szerint ő sem egy buta melák, aki mindenki érzésén szórakozik. Mondjuk nem tudok róla sokat, főleg azt nem, hogy okos-e, de szeret engem zaklatni, az biztos. De legalább szexi, ez a tudat nyugtat. Még csak nem is sejtem, hogy mi nálam ez a hirtelen feltörekvő vágy, ráadásul egy angyal iránt. A társaim tuti undorodva tekintenének rám, ha megtudnák, hogy én egy ilyenre ráindultam. De már nem zavar, ezért megrándítom a vállam, és ő a kezembe nyom egy kulacsot. A benne található vízzel teletöltöm a szám, meglögybölöm azt, majd kiköpöm, tökéletes pontossággal eltalálva a hányadékot.

Az kishíján rám csapódik, az angyal undorodva nézi a sárgás folyadékot, és engem is kételkedve méreget. Még többször megismétlem a korábbi műveletet, majd a kezébe nyomom az immár kiürült vizes kulacsot. Ő elveszi, kezünk összeér, gerincem mentén egy pillanatra elkap a hideg és a meleg egyszerre. Ha akarna, most megcsókolhatna, mintha nem is lennék magamnál.

Elrántom az ujjaim, úgy tűnik, ő is érzett valamit, mivel hevesen veszi a levegőt, még sosem tapasztaltam ilyet. Ez lenne a vonzalom? A tiszta, első látásra történő fellángolás, amiről annyit meséltek a társaim? Azt hiszem ezt érzem. És mintha ő is ugyanezt tenné. Ugyan már nem első látás, de nem véletlen könyörögtem ki, hogy vele alhassak.

Valami úgy vonz hozzá, mint rovart a tűz vagy a fény, hiszen már a csatatéren megkönyörültem rajta. Talán a lélegzetelállítóan gyönyörű szeme volt az vagy a helyes arca, akár a kidolgozott teste. Nem tudom, és ez zavar.

Visszajött értem. Ott, kikötözve szenvedtem, de ő értem jött. Tisztában volt vele, hogy nem szabadna, de még mindig élek. Ezt meg kell tőle kérdeznem. Miért mentett meg?

– Siavor... – kezdem bátortalanul.

– Igen?

– Miért mentettél meg?

– Mert te is megmentettél.

– Biztos, hogy csak ezért?

– Nem tudom, talán nem. Mással nem tettem volna ezt, de veled úgy éreztem, helyesen cselekszem.

– Ez furcsa, mert én is ugyanígy éreztem nálad, mikor odafent harcoltunk. Nem gondolod, hogy ez jelent valami? – Jaj, Wacelin, szedd össze magad, mégis miért hiszed, hogy van jelentősége?!

– Előfordulhat, de mégis mire gondolsz pontosan?

– Én-én nem tudom, csak valami megérzés... – motyogom.

– Menjünk tovább?

– Igen, szerintem haladhatnánk – vetem oda hanyagnak tűnő módon, de közben a gyomrom fájdalmasan összeszorul. – Most vinnél inkább a karodban?

Nagy szemeket meresztek rá, mire ő bólint. Ismét felszállunk, most már nem émelygek, gondolataim a korábbi szavaim körül járnak. Lenne ennek jelentősége?

Így folytatjuk tovább az utat, egészen sokáig. Leszállunk, alszunk kicsit, eszünk, majd ismét elindulunk. Nem túl izgalmas, de Siavor felvidít engem, bármikor letört leszek, ami nagyon jól esik. Igazán megismertem az elmúlt két hét alatt, melyet idáig eltöltöttünk együtt. De most végre csoda történik, szemünk elé tárulnak a morleai-hegység ormai, és nagyon izgatott leszek, mert végre itt vagyunk.

Reménykedem benne, hogy tényleg találunk itt egy várost, amelyben minden faj szabadon szerethet, és élhet. Én Siavort szeretem, kétségtelenül. Mert ez a jelentősége, szeretjük egymást, igazából szerelmesek vagyunk, ugyanis angyal és démon iránt is lehet ugyanúgy érezni, és én az elmúlt két hét után csak hevesebben érzem mindezt. Létezik a kötelék, a sors akarata, hogy két lényt egymásnak szánt, és köztünk kétség nélkül ez húzódik. Leszállunk a földre, majd meglátunk egy nagy boltívet a hegyek szikláiba vésve.

Belépünk az óriási kőkapun, s megpillantunk egy másik világot. Angyalok, démonok és hibrid gyermekek rohangálnak vegyesen, az emberek nevetnek. Megállítanak minket. Két őr, valószínűleg a bejutást felügyelik.

– Mit kerestek itt, utazók?

– Hallottuk, hogy itt szabadon lehet szeretni, és minden faj békében él a többivel együtt – mondja Siavor, közben én vadul bólogatok.

– Jöjjenek be! – int az őr, de előtte még gyorsan megmotoz minket.

– Ez gyönyörű! – álmélkodom, és belekarolok Siavorba. – Itt mindenki annyira boldognak tűnik.

– Mindenki, csak te nem, nincs szárnyad.

– Már nem számít, nem üldöz engem senki! Soha többé! – mosolygok, majd a nyakába vetem magam, és most először megcsókolom. Mert habár érzéseimre fényt derítettem korábban, erre nem. – Itt, ketten, boldogok leszünk, Siavor – mondom neki, majd újabb csókot lehelek ajkára. Végre jó helyen vagyunk, szabadon, békében.

Vége

Köszönöm, hogy elolvastátok! Tudom, nem lett nagy durranás, de szerintem könnyed kis történet alakult belőle :) Habár a végét Thanos elcsettintette az éterbe, vagy nem tudom...