Elvakít a fény. Kénytelen vagyok gyorsan pislogni párat, mire kitisztul a látásom és hozzászokok a világossághoz. Több óra is eltelhetett, mire legalább annyira észhez térjek, hogy rájöjjek nem tudom, hogy hol vagyok.  Tekintetemet körbevezetem a szobában, aminek közepén egy elég kényelmetlen ágynak titulált valamin fekszem. Minden fal fehér körülöttem, mellettem gépek visítoznak. Magamon végignézve nem egy bíztató látvány fogad: ahonnan csak lehet kábelek futnak a sipákoló masinákhoz. A fejem már hasogat a monoton hangzavartól. 
Nem tudom mennyi ideje feküdhettem itt gondolatmentesen, mikor két ápolónő lép be a kórterembe. Megvizsgálnak, megkérdezik tőlem, hogy kiket értesíthetnek az állapotomról, de mire a barátaimat hozom szóba, csak összenéznek és nyersen közlik velem, hogy csak én éltem túl. 
Nem lehet. Ők velem vannak, érzem. Ez hazugság. Lehet csak rosszabb állapotban vannak, mint én és felkészítenek rá, ha valami rosszul sülne el. Nem, ez nem lenne ésszerű. Ez egy prank. Csak szórakoznak velem. Nem tudom ki találta ki, de az meg fogja keserülni. Biztosan valaki kitalálta, hogy rejtett kamerás műsort csináljunk. Igen ez lesz az, ez a leglogikusabb válasz. De akkor miért fáj? Miért folynak a könnyeim? Szédülök. 

Egy repülőgépen ébredek. Körülöttem vannak a többiek is. Hah! Csak egy álom volt. Élnek és virulnak. Ugyanúgy idétlenkednek, mint mindig. A fülemben szóló halk zenét kikapcsolom, hogy csak rájuk figyeljek. Ez után az álom után minden időmet ki akarom használni amit velük tölthetek. Mindenki nevet, párnacsatáznak. Bambam arca most is tele van firkálva, nem épp művészi módon. YoungJae válik a célponttá. Sokat ugyan nem látok belőle a székek és a párnák miatt, de a mostanában rá jellemző fejpántja és nevetése elárulja. 
Egyszer csak elkezd valami pittyegni. A vészjelző, hogy kössük be magunkat, mert valami rendellenes folyik. Gyorsan kikötöm magam, hogy a fiúkat is a helyükre terelgessem, de a légiutaskísérő kisasszony megállít benne, és visszaparancsol a helyemre, elmagyarázva, hogy egy nagyobb légörvénybe keveredtünk.
Elfog a félelem. Nem magam miatt. A többiek fittyet hányva a figyelmeztetésre ugyanúgy szórakoznak tovább.Ekkor kezd tudatosulni bennem, hogy nem érek semmit. Nem tehetek semmit. Sírhatnékom támad. Miért nem tudom megmenteni őket, akik számomra mindent jelentenek? Nem tudok elmélkedni tovább, mert fejbe csap a lélegeztetőmaszk, ami azt jelenti nagyobb baj van, mint egy egyszerű légörvény. Ez akkor válik bizonyossá, amikor zuhanni kezdünk. A többiek körülöttem mind lebegnek az utastérben, akárcsak az űrhajósok a világűrben.
Egy pillanatra látomásom van. Pontosabban több is. Először én vagyok egy vízzel telített üvegdobozban és fuldoklom. A másodikban YoungJae engedi szabadon JaeBum madarát. Igen azt a madarat, aki ténylegesen a vezetőnkre emlékeztet. A harmadikban JB az ágya felett lebeg, belőle öt fehér galamb száll el, amikről egyből további társaim jutnak eszembe. Mintha a lelkük távozna, gyönyörűen, felszabadultan.
Ez nem tartott sokáig, tényleg csak egy pillanat erejéig. Az utaskísérőnk mintha nem is tartozna ide, könnyedén áll a repülő folyosóján, számhoz szorítva a maszkot. Az egyik ápolóra emlékeztet, akit álmomban láttam. Vagy ez egy álom? Vagy csak álomból ugrok át egy másikba és valójában csak az autóban alszom? Ha így van ébresszetek már fel könyörgöm! Szorosan hunyom le pislákolóimat és várok, imádkozom. 
Amint ismét látok csak rom van mindenütt. Roncs repülő és autók. Egy nő és egy férfi dolgozik körülöttem. Ha jól sejtem iratokat, személyes holmikat keresnek a repülőn tartózkodottak azonosításához. Látókörömbe Jackson kamerája kerül. Csak rémülten nézem, ahogy a kis eszköz lejátsza a tartalmát rólunk. Mindent amit átéltünk közösen. A videókat nézve érzem csak, hogy meleg van körülöttem, hogy lángol a föld elszórtan, de én mégis fázom. Ráz a hideg az emlékek láttán. A fejreállt autón - a miénken - és környékén látom meg a többieket. Mindenki melankólikus és komoly, egyikük sem néz felém. Mégis olyan érzésem van, mintha vigyáznának rám a puszta jelenlétükkel. A komolyságuk és határozott testtartásuk miatt biztonságban érzem magam. Súlytalannak vagyok. Jó érzés. Egy kevés nyugalom. Hátravetem fejemet, becsukott szemmel élvezem ezt a békés pillanatot. Ez csak addig tart míg ki nem nyitom újból és látom meg a GOT6-et körülöttem. Ők emeltek a magasban. Mostmár biztos vagyok benne, hogy ők itt vannak nekem, törődnek velem bármi is történjék. De ez sem tart sokáig akárcsak minden ami jó. Visszarántanak le a homokos, gusztustalan földre.

A fehér kórtermemben riadok fel. Rémülten tekintek körbe. A nővér aki épp valami papírokat, minden valószínűséggel a kórlapjaimat nézi felém tekint elgondolkodó arcot vágva, de amint észre veszi, hogy ébren vagyok egy erőltetett, de mégis kedvesnek mondható mosolyt címez nekem. Kimegy, mondván szól a doktornak, a dokumentumokat az ágyamra rakva le. Mivel érdekel, hogy mi is az ok amiért még mindig itt tartanak és nem küldtek el haza, vagy csak egy másik, zsúfolt kórházi szobába, ezért magamhoz veszem őket. Viszont csalódnom kell. Ezek rendőrségi papírok. Méghozzá azok, amikben leírják, feltételezésük szerint mi történhetett.
Jacksonnal kezdődik, gondolom mivel az a legrövidebb. A fejsérülése és az alapján, hogy kevés víz volt a tüdejében, már a zuhanáskor beverte a fejét és abba szinte azonnal belehalt. 
Mark valószínűleg magánál volt és segíthetett a többieknek kijutni a járműből, viszont nem bírta tovább, az autóba akadhatott bele az egyik biztonsági övbe, ami miatt nem volt képes a felszínre menni és megfulladt.
YoungJae holttestét a kocsitól bő húsz méterrel távolabb találták meg, öklein vágásokkal, bele ágyazódott üvegszilánkokkal. Minden bizonnyal ő törte be az ablakot a jobb oldalon, hogy ki tudjak jutni. 
Már fájt olvasni. A mellkasom majd szét hasadt, a fejemben villámok cikáztak, ahogy fogadta be az információkat. De végig olvasom. Muszáj tudnom, hogy mi történt. 
BamBam még élve került ki a vízből, azonban életjelei bőven a normál értékek alatt voltak és nem kapott levegőt, megkapta az elsődleges ellátást, lélegeztetőre kapcsolták, de a kórházig nem bírta ki, a mentőautóban életét vesztette.
YuGyeom a kórházig jutott, de az orvosok küzdelme ellenére ő is feladta a harcot. A műtőben lelt örök nyugalomra.
JaeBum, hasonlóan Markhoz a többieken igyekezett segíteni. Még magánál volt, amikor kiérkezett a segítség. A vizimentő állítása szerint az utolsó mondatával is csak ránk gondolt. "Mentsék meg a testvéreimet! Hatan vannak." Szavai után újból alámerült, hogy értünk jöjjön, de a víz sodrása elragadta, nem csak a testét, de a lelkét is.
Könnyeim patakokban zúgnak le arcomon, talán sebesebben és bővebben, mint az a gyilkos folyó. Miért éltem túl? Miért én? A többiek sokkal inkább megérdemelnék az életet! Én semmit sem tettem. Nem érdemlem meg az életet.
Az orvossal együtt visszajön a nővér, de ahogy meghallja a gépek heves sípolását, amiket én már teljesmértékben kizártam, ahogyan minden más hangot is, ideszalad hozzám, a mellettem lévő kispolcon kutat valami után, amit végül be is ad nekem. Nyugtató. Megint kiütnek. Lehet jobb is, így legalább megint ott lehetek a többiekkel.

____________________________

A/N: Tudom, hogy kissé előrehaladtam és az Arrivalból is vettem elemeket, de csak így értelmes a történet. Remélem tetszik, és kapok visszajelzéseket.

Köszönöm, hogy elolvastad. Már csak egy rész van hátra.