Már egy hete, hogy megtörtént a baleset és négy napja, hogy tudatában vagyok vele. Viszont még mindig nem tudom elhinni... Nem is az, hogy elhinni, hanem elfogadni. Még itt vannak velem, mégha nem is látom a fizikai valójukat, érzem, hogy néha mellettem vannak. Az orvosok szerint, ha így folytatom, akkor pszichológust fognak küldeni hozzám. Evvel csak az a probléma, hogy nem őrültem meg.
Ebédidő van, de nem vagyok éhes. Ahogy a baleset óta semikor. Nem szeretek egyedül enni, és nem is akarok. Olyan érzésem van, hogy ha ezt megteszem avval elárulom őket, hiszen mindig együtt ettünk ha megtehettük.
Tekintetem egy magazinra téved, melyet az egyik nővér itt felejtett. Amint felfogom mi van a címlapon szemeim szúrni kezdenek és meleg könnycseppek csorognak le az arcomon. "GOT7 brutális balesete. A leader édesanyjával készült interjú". Miért nem tudják megadni a tiszteletet a magánéletünkben? Legalább ilyenkor?  Mint mostanában most is álomba bőgöm magam. Nem is bőgök, azt már nem tudok, csak csendben potyognak a könnyeim míg a gyomromat és a szívemet a megszokott fájdalom szorongatja.

Most is, mint az utóbbi két napban ugyanazt álmodom. Egy dobozban vagyok bezárva. Van amikor egy vízzel telített üvegtartályba máskor pedig egy trópusi terráriumra emlékeztet, aminek falai szintén üvegből vannak. Most egy akváriumba vagyok. Fuldoklom, épp úgy mint a balesetkor. De ez fájdalmasabb. A víz sokkal inkább mintha a bűntudatom lenne. Beletörődve, hogy nem tudok a fájdalommal és a helyzettel mit kezdeni, felhúzott térdeimen összekulcsolom a kezeimet és lehunyt szemekkel várok. Nem tudom mire csak várok. 
Nem tudom mióta lehettem ebben a pozícióban, de egyszer csak azon kapom magam, hogy tudok lélegezni. És YoungJae itt van. Aggodalmasan néz kezében egy fémkalapáccsal, gondolom evvel törte össze börtönömet. 

Halk csörömpölésre kelek. Körbenézek, de semmi. Üres a kórtermem, semmi sem esett le a padlóra, vagy bármi ami ilyen zajt kelthetett volna. Ismételten meghallom. Az ajtó felöl jön, majd valaki ordibálva fut el - léptei halkulásából és tempójából következtetek erre - mint egy félőrült, de csak egy szót tudok kivenni: szellem. Kikelve fekhelyemről, odasétálok az ajtómhoz és a kis üvegablakon kikémlelek, de senki sincsen itt. Kinyitom a műanyag nyílászárót, ami egy hosszú, fehér, ledfénnyel világított, kihalt folyosóra enged teljes rálátást. A földön egy orvosi eszközöket, főleg szikéket tartalmazó műanyag tárolót veszek észre, azaz a zaj forrását. Felpillantva vissza a folyosóra egy magas alakot látok fekete hajjal, bőrdzsekiben végigsétálni. Egy kis időt igénybe vesz mire felismerem benne legfiatalabb barátomat. Utána eredek, már amennyire testem engedi, de mire a folyosó másik végén lévő ajtóhoz érek már hült helye. Szomorúan, könnyes szemmel pásztázom végig a túlsó folyosót az üvegen keresztül, illetve még körbetekintek körülöttem, de semmi. Csalódottan megyek vissza a szobámba, befekszem ismét a kényelmetlen ágyba és viszonylag nyugodtan alszom el.

Most is vízben vagyok. Kezdem azt érezni, hogy egy hal vagyok, ha már ennyi idő után nem fulladtam meg. Viszont sokkal nagyobb terem van, ami vízzel van telítve. Még több bűntudat amibe belefulladhatok. Csobbanásokat hallok, majd karokat érzek magamon. Hat embernek a karját. Felfelé húznak és beszélnek hozzám, de semmit nem érteni belőle a fullasztó folyadék miatt.

Vízzel mosott, sziklás parton térek magamhoz félig a sós vízben félig a homokos parton fekve. Hideg van, a szél is fúj, a ruháim át vannak ázva, de valahogy mégsem fázom. Körülöttem fehér hóval fedett hegyek vannak, mögöttem a tenger. Minden amire emlékszem, hogy a vízben voltam. Csapdában voltam. Vesztettem. Már nem létezem. Felkelek és meztelen lábakkal elindulok felfelé, az emberek által érintetlen részekre. Magas, de nem nehéz feljutni. A tetejéről lélegzetelállító látvány tárul a szemem elé. A víz hullámai nekicsapódnak a sziklafalnak ütemesen, és habokban visszamerül a benne lakó kövekhez. A szél miatt olyan érzésem van mintha akár repülhetnék is. Vajon tudnék szállni, mint egy madár? És megint ezeknél a gondolatoknál kötök ki, akárcsak az épület tetején. Mi lenne ha szárnyalhatnék? Vagy megint csak tovazuhannék? Érdekelne bárkit is? Hiszen mostmár csak egy senki vagyok. Egy bukott. Amikor az emberek elbuknak feladják. Nekem is fel kéne. De mégis hajt valami, hogy ne tegyem meg. Csak akkor szenvedhetek totális vereséget ha itt és most feladom. De mit is? Van mit veszítenem egyáltalán? És mit adnék fel? Miért küzdenék tovább?
Nvetések hangja csapja meg fülemet. Kicsit jobbra fordulva látom meg Jacksont, JaeBumot, YouGyeom-t, BamBamet, Markot és YoungJae-t a hóban egymást fürdetve vagy hógolyóval dobálózva. Most sem vesznek figyelembe, azaz ez is csak egy álom. Értük kell küzdenem. Én különbözni akarok a nagytöbbségtől, más akarok lenni. Soha nem adom fel. Nem félek semmitől. Nem, mert ők velem voltak.Készen állok arra, hogy elrepüljek tőlük. Egy időre magamra maradok, de pár év múlva újra egyesülhetünk, mint barátok, mint GOT7, mint egy család. Élnem kell, mert megmentettek és tudom, hogy továbbra is vigyázni fognak rám. Én is ezt fogom tenni. Megőrzöm őket a szívemben. 

____________________

A/N: Nos hát itt a vége, fuss el véle. Véleményeknek nagyon örülnék.

Köszönöm szépen, hogy végig olvastad.