❝ ― édes istenem, 

Eső édeskés illata csavarta Gwendolyn orrát, amitől erősen küzdött a tüsszentéssel. Ám egyáltalán nem érdekelte, hogy a kellemes, mégis zavaró aroma csiklandozza az orrnyálkahártyáját, és mélyen beszívta a kissé fagyos, friss levegőt, miközben az ég felé fordította az arcát. Szemerkélő hideg cseppek hintettek áttetsző szeplőcskéket az orcájára és az orrnyergére, majd elfolytak, akár az indigó, amit egy-két spártai lányka használt a haja sötétítésére. Bármennyire is állították, a világon nem akadt még egy olyan gyűlöletre méltó, velejéig romlott fúria, mint az etruszk hölgy maga, a szemmel nagyon is jól látható szépségét nem tagadhatta senki sem. De csak a sötét, hullámos, itt-ott gyűrűgöndör tincseket tudták valamelyest magukévá tenni – és még életében megpróbálták elcsábítani vele Lysandert. Az emlék halovány, de csacska mosolyt rajzolt a fiatal nő arcára. Az évek alatt csakis nevetett az ilyesfajta próbálkozásokon – mégis mi mást kellett volna tennie?

Minden egyes nap végén a férfi hozzá tért haza, amennyiben viselte, ő segítette le róla a páncélját, rá mosolygott szeretetteljesen és udvarlása idején az ő nyakába akasztotta bele az agogé során megszerzett farkasfog medált. Bármit is hallott kislánykorában a görög katona feleségek sanyarú sorsáról, hajdani férje mindet megcáfolta. Odaadóbb társat, hűségesebb szerelmet és szenvedélyesebb szeretőt ki se találhatott volna magának.

Hiába volt ott, amikor elvonultak, nem tudott tőle elbúcsúzni. Nem úgy, ahogy mind a ketten megérdemelték volna.

Libabőr szánkázott végig a teste minden egyes pontján, az aprócska szőrszálak vigyázba vágták magukat és borzongás futott végig a gerince mentén, ami a tarkójához érve heves melegséggel teljesedett ki. A hideg levegő karcolta a légcsövét és megfagyasztotta a mellkasát, dús ajkai elnyíltak, ahogy az eső még jobban rákezdve szakadt. Összetapadó szempillák feketesége mocskolta be a viharfelhők szürke valóságát. Néhány hűvös esőcsepp a nyelvére esett, de mintha meg sem érezte volna. Csupán állt ott, közvetlenül Spárta akropolisza előtt és széttárt karral gúnyolta az időjárást és magát Zeuszt is, aki ezt bocsátotta a városra.

– Gwendolyn! – Szolón hangja kirángatta a gondolatai által font sűrű hálóból és durván arcul csapta a valósággal. Egyáltalán nem jólesően borzongott a ruhája alá befolyt esővíztől, ami végigszánkázott a gerinceoszlopa mentén, hanem didergett a feltámadó viharos, jeges széltől. – Hügieia szerelmére, jöjjön már!

Legszívesebben hisztérikusan felnevetett és térdre borult volna a templom fehér márványoszlopai előtt, átkozva és csúfolva mindazt, amit az olümposziak, valamint minden egyéb istenség képviselt. Még hogy mindenható, szerető atyáink és anyáink! Hogy létezhetett bárki is egész Görögországban, aki az elmúlt évek után egy pillanatra is hitt az istenekben? Legszívesebben szemen köpte volna mindazt, aki a hatalmasok akaratáról beszélt és a sors istennőiről, akik már réges-rég eldöntötték, hogy Lysandernek a Tüzes Kapunál kell elesnie, anélkül, hogy egy gyermek továbbvinné a nevét.

– Majd megyek, ha akarok, kapitány! – kiáltása megtört a sziklákon és márványköveken, a hajából a földre csöpögött a víz, ahogy hátra nézett a válla felett. Átázott lenruhája semmit sem hagyott a képzeletre. Nedvesen simult a testére, minden egyes dombot és völgyet közszemlére téve, de a nő csak felvonta a szemöldökét, amikor a férfi tekintete végigsiklott kicsiny, kerek mellétől, egészen a széles csípőjéig és formás fenekéig. – Óvatosan, kapitány! Maga mondta – kezdte, ahogy a sárban mezítláb meg-meg csúszva felmászott a katonához az oszlopok közé, majd kifacsarta sűrű, hosszú hajából a vizet. – Az istenei, de ami még fontosabb a becses halottaink, mindent látnak és hallanak. Még azt is, ha egy férfi megkívánja régi, elhunyt barátja asszonyát.

Szolón udvariasan meghajtotta a fejét és lesütötte egyetlen ép szemét. Gwendolyn nem tudta volna megmondani, hogy őszülő szakálla alatt az arcbőre cserzett csupán vagy a zavar pírjának szirmai nyíltak ki. Bármelyiket tökéletesen megértette volna.

Borzongás futott végig az egész testén, különös elektromosságot végigszalasztva a gerincoszlopán, amikor léptei nedvesen csattantak a hűvös köveken, vérrel és sárral keveredő nedves lábnyomokat hagyva maga után. Meg sem próbálta leküzdeni a cinikus félmosolyát, ami sátrat vert a szája sarkában kifejezve azt, hogy nem tervez akármit is komolyan venni a látogatás során. Nem tudta hibáztatni magát érte; a szkeptikussága és a cinizmusa kislánykorától kezdve a legjellegzetesebb jellemvonásai közé voltak sorolhatóak. Ha akarta sem tudta volna levetkőzni őket – legfeljebb valamelyest kordában tartotta, hogyha arra alkalmas embert ismert meg. Bár ott volt az arcán az a bizonyos mosoly, keményen egymásnak préselte az ajkait; mintha egy szerető szenvedélyes csókkal ajándékozta volna meg, akképp zsibongott bele a szája. Összeszűkített szemmel pásztázta végig a több láb magasra törő szobrokat, majd mikor az összes közül leghatalmasabbra tévedt a tekintete, nem bírt magában tartani egy gunyoros kacagást.

– Gwendolyn egy ilyen szent helyen, nem tanácsos ujjat húzni az istenekkel! – figyelmeztette az idősödő férfi, aki néhány lépéssel tőle állapodott meg Pallasz Athéné vélt képmásának lába előtt. – A templomukban végképp mindent hallanak és látnak, asszonyom, ezt ne feledje egy pillanatra se.

– Hol voltak az istenek, amikor Thermopülai-nál lemészárolták Leonidászt és háromszáz hű katonáját? A testvéreidet – erőteljesen megnyomva gördült le nyelvéről a szó. A gyász egyik pillanatról a másikra képes volt elvenni az eszét, olyankor pedig muszájnak érezte emlékeztetni a környezetét a történtekre. Szolón pedig túlságosan sokszor feledkezett meg arról, min kellett átmennie mindannyiuknak; valamint arról is, hogy kizárólag a királya jóindulatának, a remek meggyőzői és történetmesélői adottságának hála térhetett vissza a szorosból, elhozva az uralkodó és egy-két katona üzenetét. A nő legszívesebben újból a markába fogta volna a nyakláncát, belevágta volna a medál hegyét a tenyerébe addig, amíg vért nem fakasztana és boldog mosollyal konstatálná: hiába veszett oda önnönmagának egy darabja, leginkább a fele, még mindig képes emberként vérezni. – Mellesleg, kapitány: remélem is, hogy fülelnek az istenei, hiszen ahogy mondta, kétséget kizáróan ez az ő templomuk.

Becsmérlő mód járatta végig a tekintetét még egyszer a magasságos szobrokon. Finoman faragott fehér márvány volt az összes, olyan magasfokú részletességgel, hogy Gwendolyn kételkedett abban, akadt bármi olyasmi az emberi testen, amit a másolatokon ne jelenítettek volna meg. Gyümölcsök és virágok, kanna borok és ételek álltak a művek lábai előtt, nemes áldozatok, amiket a spártaiak ajánlottak isteneik kegyébe egy-egy imádság során.

Csupa olyasmi, amikre, már ha egyáltalán valóban léteztek, a tizenkettőnek aligha volt szüksége az Olümposzon és kizárólag földi helytartó papjaik aratták be a nevükben. Képmutató, álnok kutyák.

Csak egyetlen egy szobor előtt nem árválkodott friss adomány és áldozat, a nő pedig pontosan tudta, hajdani férje mesélt neki annyira a vallásáról, hogy kétségtelenül ahhoz az istenséghez kellett fordulnia. Akármennyire nem hitt az egészben.

Szépen kidolgozott izmos férfitest magasodott vele szemben, nem rejtegetve semmit sem, amivel a természet megáldotta. Bal kezében kerek hoplita pajzsot tartott, akkorát, hogyha mellé állt volna a nő talpától a mellkasáig ért volna. Márványizmok dagadtak a karon, széles és előkelő vállak között kecses, erős nyakon ülő fejen jóképű férfi arc köszönt vissza homlokába bukó hullámos fürtökkel, amiket leszorított sisakja. Még az azt díszítő fejdísznek szálait is egyesével megfigyelhette. Gyönyörű munka volt.

Bár esze szerint az etruszk földanyát kellett volna szólítania, a szíve a térdével együtt engedetlenül megremegett. A keserűség köde szállt az épeszére, kifacsarta a bordái közét és könnyeket parancsolt a szemébe. Megemelte a nehézzé vált, csöpögő lenruháját, átlépte a tűzrakót és az elszáradt, rohadásnak induló áldozásokat, mielőtt felszegett állal térdre ereszkedett volna a statua jobb lábánál.

– De hiszen ez – Szolón maga vágta félbe a mondanivalóját. – Tudja egyáltalán kinek a lába elé borul, asszony? – A felháborodottság dühöt és kétségbeesést költöztetett a férfi hangjába.

– Pontosan tisztában vagyok vele. Most pedig hagyjon magamra, kapitány.

– De...

– Azt mondtam: hagyjon magamra – nem emelte meg a hangját, csupán kissé oldalra fordította a fejét, miközben ráült véres sarkára. – Le szeretném róni a tisztelemet.

– Maga teljesen megbolondult, hogyha hozzá imádkozik! Elment a maradék esze is, Gwendolyn? Pusztulást hoz magára ezzel és nem hagyom, hogy magával rántson.

Haragosan dübögő léptek verték fel a templom csendjét, mielőtt teljesen elnémultak volna. A nő arcán átfutott egy ravasz mosoly.

Honnan veszi, hogy nem az a célja?

hadd adjam neked az életemet ❞