❝ ― hogy mondhatnám el úgy,

Szolón nem igyekezett puha macskaléptek mögé rejteni közeledtét. Nem akarta átvágni a haragtól tajtékzó nőt, sem pedig megvezetni saját magát azzal, hogy elhiggye, meg tudná lepni bármely húzásával. Végtére is Lysander remekül kitanította a feleségét; minden tudást átadott neki, amit ő hosszú évekkel ezelőtt magától Szolóntól szerzett meg. Az etruszk asszony remek harcos volt; gyors, precíz és előrelátó minden helyzetben. A férfi akaratlanul is a szemfedőjéhez nyúlt; Gwendolyn azt is megmondta nekik, hogyha elmennek Leonidásszal, nem fognak visszatérni. A katona sosem hallotta még őt könyörögni, ám az indulásuk előtti estén fültanúja volt annak, miként rimánkodott kedvesének, hogy mondjon nemet. Szinte visszhangot vert a gondolataiban: „Nem gyávaság az, ha a családod miatt az életedet mented!"

De nemcsak az idősödő kapitányt kísértették ezek a szavak. Ugyanúgy Gwendolyn féltve őrzött lidérceivé is váltak. Olyasmivé, amit egyszerre tartott a gyengeségének és reménységének, az utolsó kapaszkodójának a szerelmébe. Szerelmébe, valamint egyben saját magába is; úgy gondolta, a thermopülai szorosnál történt mészárlás, csak így emlegette, óta ez maradt az egyetlen dolog, ami még életben tartotta Lysandert. Néhány tóga, páncél és különböző fegyverek mellett.

Hirtelen fordult be egy bal kéz felé nyíló zsákutcába, majd a fehér márványkő épületnek vetette a hátát. Jótékony hűvöséggel simult felhevült bőréhez, nyugtatóan hatott hevesen dobogó szívére, ami úgy verdesett bordái ketrecébe, mintha bármelyik pillanatban a lába előtti poros macskakövön landolhatna. A tenyerébe szorongatott farkasfog medál pedig csöppet sem segített a helyzetén, csak hevesen kapkodta a levegőt tőle és egyenest a tizenkettőt átkozta azért, amiért ezt művelik vele.

– Asszonyom – szólította meg a férfi, de csak a durva falnak koccintotta a koponyáját, majd lesütött szemmel megcsóválta a fejét.

– Már nem asszony – a torkában csomót képeztek a szavak. Elnehezedtek a végtagjai, majd elöntötte őket a zsibongás és összeszorult a tüdeje, amikor a szíve kihagyott egy dobbanást. Bár nem akart gyengének tűnni, tudta, hogy ebben a nyomorult városban, sőt az egész világban, kizárólag Szolónban bízhatott meg teljesen. Hiszen az egész családja odaveszett Spárta királyával együtt. Égette az orrlyukát a mély levegővétel, szétfeszítette a mellkasát, majd megkönnyebbülve rogyott össze a válla, amikor a száján át engedte ki lélegzetét. Csak néhány napja helyezett érméket kedvese szemére és fedte be nedves, fekete földdel az arcát; bizalmasa nem hibáztatta azért, mert nehezen birkózott meg a szavakkal. – Aki mellett az voltam halott. A férjem meghalt, kapitány.

– Lysander remek katona volt. – A kimondott betűk egy csöpp enyhet sem jelentettek, Gwendolyn mégis egy gyenge felfelé ívelő görbét erőltetett az ajkaira. A szemfog a tenyere puhaságába mélyedt, az ujjperceit simogatták a sima gyöngyök és akaratlanul is azt érezte, kedvese bőrkeményédesekkel bőven tarkított tenyere végigsimít a vállán és a felkarja csupasz bőrén. Pedig egyedül az enyhén feltámadt görög szellő simogatta meg. Fehér foltok táncoltak csukott szemhéján, sötét, hullámos fürtjei csiklandozták a nyakhajlatát. Egyszerre akarta meg nem is hallani a sorokban álló elismeréseket. – Ily fiatalon is kiemelkedő tehetség, és oly szerény, mégis biztos ambícióval, hogy egy nap biztos a helyemre léphetett volna, sőt még tovább is szárnyalhatott volna. Sajnálatos módon az istenek hamar magukhoz szólították, de érzem, tudom, Gwendolyn, hogy az Olümposz csúcsáról figyel, őrzi magát és büszkén mosolyog. Nem akarná, hogy szomorkodjon miatta...

– Elveszítettem a szerelmemet, a legjobb barátomat és a legfőbb bizalmasomat. A másik felemet, kapitány – rövid keserű kacaj bugyogott fel a torkából. – Mit vár? Netalán mulatozzak? Táncoljak? Vedeljek bort ájulásig? Nem. Negyven napig, majd még annál is tovább fogom gyászolni a férjemet, akkor is, hogyha a spártai söpredék a Taügetosz tetejéről a mélybe taszít érte.

– Visszaküldte a nyakláncát és a lelkemre kötötte, hogy helyette is vigyázzak magára. Nem kételkedem abban, hogy a maga nevével az ajkán lépett az istenek közé. – A nő felnézett a férfire, egyetlen ép szemének fehérjét vörössé alakították a feltörni kívánkozó, ám legyőzött könnyek. Ő már nem volt annyira erős és szerencsés; a bal szeme belsőzugából árva könnycsepp szökkent végig orra finom ívén. Bármennyire is ült a vállán a gyász sötét alakja, bármennyire is cincálta aprócska cafatokra a fájdalom és veszteség minden egyes porcikáját, a nő mégis szégyenkezett. A gyengeségével meggyalázza Lysander emlékét. – Mindennél jobban szerette magát, és úgy ment el, hogy tudta ez viszonozva van. Ezért nem akarja szomorúnak látni magát. Boldogságot, nevetést és szerelmet kívánt. Tisztes, teljes életet, hogyha netalán ő nem térne vissza. Hogy adja a választottjának a nyakláncát – óvatosan az ékszer felé bökött, Gwendolyn viszont csak hevesen megcsóválta a fejét.

Sosem adná másnak azt az oly becses ereklyét, ami kizárólag kettejüket szimbolizálta. A sírba viszi magával.

– Mondja csak, kapitány – a fiatal asszony már előre érezte a nyelve hegyén kérdése bugyutaságát, de úgy akart belemarni a férfi lelkébe, mint az az övébe. –Volt már valaha úgy igazán szerelmes?

Nem kellett egy pillantást sem vetnie a katona kezére, hogy tudja milyen szépen megművelt ékszert viselt az ujján. Szabályos, bár itt-ott karcolt és kopott vaskarikát; jelét annak, hogy az otthonában várja egy igencsak szerencsés, büszke feleség. Legalábbis valamikor még várta.

Szolón maga egyszer sem beszélt a választottjáról; annál többet a város pletykás vénjei és asszonyai. Még kedvese sem avatta be a kiképzője életébe, pedig azokat a titkokat sem őrizte előre, amik felfedése nem az ő tisztjének számított. Csupán abból főzött, amit hallott; így pontosan tisztában volt azzal, eme kérdésével mekkora kegyetlenséggel forgatta meg láthatatlan tőrét egyetlen barátjának szívében. A spártaiak úgy tartották, az istenek ragadták el a nagyrabecsült tisztségviselőtől a feleségét, míg a fiatal nő szerint egyszerűen elhagyták egymást, bármennyire is illetlen és tiszteletlen volt ilyesmit állítania. Az asszonyok halkan suttogva azt beszélték, évekkel ezelőtt a kapitány a városállam legszebb lányát választotta magáénak. Boldog házasságra léptek az olümposztiak áldásával övezve, megcáfolva azt a gondolatot: egy ilyen durva embert nem szerethet egy finom teremtés sem. De Calista szépsége maga volt a megtestesült átok is; a menyegzőjén magára hívta a tengeristen figyelmét, aki megkívánta a lányt és hetekkel később, amikor már nem bírt parancsolni a vágyának, meglátogatta azt. Calista elutasította Poszeidónt, aki egészen Pallasz Athéné templomáig üldözte, majd mikor a nőnek nem volt hová menekülnie, megragadta és a hideg kövön erőszakkal tette magáévá. A lány az istennőhöz fohászkodott, segítsen rajta, de az undorral fordította el a fejét és személye elleni sérelemnek vette, hogy az ő szent helyén ilyesmi történt. Szörnyű átokkal sújtotta annak érdekében: soha többé egy férfi se kívánhassa meg. Haja helyére kígyók kerültek, alteste izmos farokká alakult és egyetlen egy röpke pillantása is kővé dermesztett minden olyan lényt, amiben a legkisebb emberi hús is megtalálható, majd ezek után a Sztüx folyó túlpartjára száműzte. Így vált ő Medúzává, a legendás gorgó szörnyeteggé, akinek a templomába kizárólag férfiak léphettek – és aki megtette, sosem tért vissza.

Akárhányszor csak hallotta ezt a történetet, Gwendolyn kinevette mindazt, aki mesélte.

Mégis hogyan kívánhatna meg egy halandó asszonyt bármelyik isten is, ha az Olümposz valóban büszkélkedhetett Aphroditéval, a szerelem és szépség istennőjével? Emellett nem beszélve a szóbeszéd alapvető abszurditásáról.

Hiába volt erős a késztetés, nem nyúlt az arcához, hogy elsöpörje az orcája közepén járó könnycseppet, majd megdörzsölje annak addig bejárt útját, csak meredt a katonára. Rendíthetetlenül figyelte a sötét szempárt, miközben felvonta bal szemöldökét; olyan válaszra várt, amit már előre tudott. Ilyenkor nem kételkedett a kegyetlenségében, amit a görögök tulajdonítottak neki. Egy csöppet sem tette, és ugyanabban a minutumban süppedt bele a szégyenkezés ragacsos, bűzös mélyébe.

Ó, mit szólna ehhez Lysander? Múzsákhoz dalolna vagy elkeseredetten hagyná magára?

Megoldaná, hogy mindkettő legyen.

Nem mert arra gondolni, milyen halvány pirossággal csillantak a gyöngyök, amiket most simítottak az ujjbegyei. Inkább újra a medált forgatta az ujjai között, az itt-ott mattá, máshol pedig élessé kopott szemfog hol simogatta, hol pedig karcolta a bőrét, de az se bánta volna, hogyha végigmetszi a tenyerét. Túlságosan sokat jelentett neki, a gondolatait elárasztó emlékképek hadából pedig alig tudott egyet-kettőt elkapni és kellő tisztességgel újrajátszani az agyában. Csupa olyan jelenet, ami most nem boldogság könnyeit csikarta ki belőle. A látása el-el homályosodott, a levegő gátat szabott az orrában és a hangszálai manduláival együtt gombócot alkottak a torkában.

– Asszonyom, hadd kísérjem haza. – A feltámadó görög szellő hetekkel, hónapokkal és évekkel ezelőtti nevetést hozott magával. Olyat, amitől szaggatottan szakadt ki belőle a levegő és maga mellé ejtette a kezét, mielőtt újból kihúzta volna magát. Lysandert hallotta a Spártán átrohanó szélben, a hullámok morajában, az égen körző tengeri sirályok rikoltásában, abban, ahogyan finoman meglebbent a házuk egy-két lenleple és függönye, miképpen megnyikordult néha az ágy az éjszaka közepén, amikor álmatlanul, de lehunyt szemmel fészkelődött. Abban a pillanatban megérezte, a nők valahogyan mindig megérzik az ilyesmit, amint a kezébe adta a pajzsát, majd a nyakába akasztotta az ékszert, hogy soha többé nem fogja közvetlen a szájából hallani a hangját és nem nevet rá fejcsóválva, amikor büszkén szócsatába keveredik a férfi bátyjával vagy a legjobb barátjával, Szteliosszal. Miért a legjobbak távoznak ily hamar és kegyetlen mód? – Gwendolyn, kérem! Vihar közeledik, jobb lenne, ha otthon lenne alatta.

Ahogy feltekintett az égre valóban a feljövő szürkeség az első, ami megütötte a tekintetét. Viszont amint alaposabban szemügyre vette, észrevette, miképpen törik meg a horizont fehér foltjai a búskomor esőfelhők tömkelegét. A hevesen feltámadó széltől egyszeriben kirázta a hideg és a libabőr végigszaladt a testén. Semmi kétség nem volt abban, hogy hatalmas vihar elébe néztek; a légáramlat már figyelmeztetőleg magával hozta az eső illatát.

Kimérten megcsóválta a fejét miközben felsóhajtott.

– Semmiféleképpen sem, kapitány – állandó metsző, bíráló tekintetét az őszülő férfira emelte. – Ha azt akarja, hogy visszatérjek a házamba a vállára vágva kellene elcipelnie oda. – A felötlő emlékre egy mosoly szaladt át az arcán, de úgy ment, ahogy jött. A kérdő pillantásra csak megforgatta a szemét. – Nehogy azt gondolja, az utcán akarom mulatni az időt és hagyni, hogy továbbra is bugyuta köcsögök köpködjenek rám! Ha úgy érzi tartson velem – a szoknyája megperdült körülötte, ahogyan sarkon fordult és megindult. Szolónnak fel sem kellett tennie a kérdést, Gwendolyn már tudta mit akar. Minden egyes szavát elváltoztatott, kényes hangon nyomta meg, akképp, hogy még a tulajdon fülét is bántotta. – Leróvom a tiszteletem az olümposziaknak.

Mintha Zeusz valóban meghallotta volna a tiszteletlenséget, egy lecsapó villám fénye világította meg Spárta akropoliszát. 

hogy nem uralkodik el rajtam ❞