❝ ― üldözz, üldözz, mondd el

Gwendolyn hátrafeszítette a vállát, kihúzta magát és feltartotta az állát – ki sem állhatta azokat a megvető pillantásokat, amikkel illette mindaz, akivel összefutott a város keskeny utcáin.

Szabad görög nő, egy spártai harcos asszonya – legalábbis néhány nappal ezelőttig az volt. Még a gyászát is megmérgezték azok a rossz nyelvekről csöppenő szavak, amik kizárólag a háta mögött hangzanak el. Büszkeséggel telítette el a gondolata annak, hogy szemtől szemben egy lakos sem becsmérelné így – ám nagyon jól tudta, hogy csupán néhai férje iránt érzett tisztelet tárta ki ezeket az óvó szárnyakat felette. Lysander gondolatára könnyek marták a szemét, de csak összepréselte az ajkait és játszott gőggel húzta fel fitos orrát.

Senki sem láthatta őt megtörni. Nem engedhette meg magának, hogy bemocskolja azzal szerelme emlékét: zokog és megtörik. Bár asszony volt, de spártai. A spártai nők pedig erősek, akár a férfiak és sosem mutattak gyengeséget. Még akkor sem, ha maga Oziüsz istennő keze nyomta a mellkasát és szorította össze ujjait a torkán minden egyes levegővételénél.

Lenge lenruhájának szoknyája minden egyes lépésével susogva mozdult a lába körül. Annak ellenére, hogy Spártában nem volt szokás, ő feketét viselt. Olyan feketét, amilyen a föld volt, amivel maga takarta be kedvese arcát a temetésén. Vér szag kúszott az orrába; a kavicsos út már kikezdte saru nélküli lábát. Az ő családjában a gyász negyven napján keresztül az özvegyek nem viseltek lábbelit; vérükkel adóztak a halott előtt.

– Etruszk ringyó!

Nem riadt meg a hirtelen elé lépő férfitől, viszont amikor az az arcába köpött, megremegve szorította össze a szemhéját. Máskor ékszerekkel tarkított jobb kezét emelte az arcához, hogy letörölje onnan a nyálat és sűrű pillái alól pillantott fel az öregre, miközben megtette.

– Meglehet, etruszknak születtem – kezdte, hangja baljósan csengett. Olyan volt akár a zúgó tenger, mielőtt föltámadott és rendíthetetlenül ostromolta magas hullámaival Hellász szorosainak sziklafalait. Baljának ujjai rákulcsolódtak az egyetlen ékszerre, amit viselt magán. Egy fehér gyöngynyaklánc, aminek a medálja egy régen levadászott farkas foga volt. Jelképe az istenek áldásával köttetett házasságának. A gyöngyök a napfényben még mindig vörösösen csillantak a vértől; képtelen volt rendesen megtakarítani őket. Ez maradt az egyetlen dolog, amivel annyira közel tudhatta magához a kedvesét, mintha még élne és bármelyik pillanatban bevonulhatna Spártába. Fáradtan, újabb hegekkel és lilásan virágzó zúzódásokkal, de a pajzsát a kezében tartva, azzal a magabiztos félmosollyal az arcán, amelyikkel bármelyik nőt megkaphatta volna. A ténye, hogy már csak az emlékeiben él tovább és régi napok pillanataira gondolva, éjjelente az álmaiban találkozhatott vele, összefacsarta a szívét. Egy katona asszonyaként mindig számolni lehetett azzal, hogy egyszer a pajzsán tér vissza; ám ilyen fiatalon megözvegyülni, gyermektelenül, úgy hogy pontosan tisztában volt azzal, hogy a családfa maga Lysanderrel halt, teljesen más volt. – De esztendők óta spártai...

– Az urad volt spártai, Hádész tegye könnyűvé az utazását a révésszel. – Bár megtisztelte azzal, hogy szép szavakat mondott az elhunytról és a túlvilági élet legjavát kívánta neki, metsző pillantása mérgezte Gwendolynt. A lelkébe akarta vele tépni, megtörni a lelke azon részét, amit nem vitt el a gyász enyészete. Az őrületbe, majd a Tartaroszba akart hajszolni, de a fiatal nő még aznap megígérte kedvesének, mikor az Leonidász oldalán a szoroshoz vonult: nem könnyíti meg a rossz nyelvek dolgát. Ha kell a kovácsisten oltárán imádkozik olyan olümposzi vértért, ami megvédi a lelkét és szívét elleneitől; de nem könnyíti meg a dolgukat, ha addig él is. – Most már viszont nem vagy több egy perioikosznál...

– Nem lehetek perioikosz – vágott a szavába és megengedett magának egy gunyoros mosolyt az öreg felé. – Hisz magad mondtad: egy etruszk ringyónak tartasz. Nem innen származik a családom, nem vagyok őslakos.

– Jobban tennéd, ha visszatakarodnál a tieidhez. – Az arcába vágta a szavakat, de egyedül a borgőzös lehelete csapta meg. Érlelt szőlő bukés illata csiklandozta az orrát, és egy pillanatra eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha maga is felöntene a garatra alkonyat után. Senki nem ítélné el érte; mélyebbre már nem süllyedhetne az emberek szemében. Így is gyűlölték már őt eléggé ahhoz, hogy rosszmájúan állítsanak olyanokat, minthogy szenátorokkal hál és egykori férje bátyjával hál együtt csak azért, hogy vagyonhoz, élelemhez és spártai befolyáshoz jusson. Egyes asszonyok még azt is beszélték, egy férfi a teste mindennapos megkapásáért még gyermeket is nemzett neki, csak azért, hogy Gwendolyn elmondhassa: Lysander fiát hozta a világra. Szemen tudta volna köpni az ilyen embereket. – Amíg valaki nem tör az életedre.

Az óvatos fenyegetést hallva felnevetett. Annyira kacagott, hogy ösztönösen a begörcsölő hasára szorította a kezét. A könnye is kicsordult az abszurd állítástól, olyanannyira nevetséges és képtelen volt az egész, hogy nem is várt el magától másfajta reakciót.

A mélyen tisztelt istenei segítsenek az ilyen idiótákon!

– Fenyeget engem? – kacaja utózörejei csengtek hangjában. Az öreg hitetlenkedő és gyűlölködő arckifejezést látva még utoljára felkuncogott, mielőtt megcsóválta volna a fejét. Gwendolyn nem volt az a könnyen ijedős fajta, végletekig gyöngéd és harmat virágszál; mint ahogy egyik spártai nő sem. A városállam öregeként ezt igazán tudhatta volna! – Úgyis csak álmomban merné elmetszeni a torkomat. Ahhoz pedig nincs szüksége sok bátorságra és üres, nagyzoló szavakra!

– Vigyázz a nyelvedre, szajha!

– Tegye meg most – közelebb lépett hozzá, a ruhája hasítékja engedni láttatta combjának nap által édesen csókolt bőrét. Csaknem fekete tincsei virágillattal libbentek meg és buktak a válla elé. Mikor a városba érkezett sokan a halál asszonyának tartották a maga délies, sötét szépségével; elátkozott, régi istenségnek, akit kivetettek még a Tartaroszból is. – Rántson rám kardot, vegye el az életemet itt és most, ha úgy gondolja, mindenki egy etruszk ringyónak, szajhának vagy éppen az istenei által elátkozottnak tart. – Az idős férfi élesen szívta be a levegőt; az csaknem visított fogai között, mint az ormokon át száguldó haragos szellő. A nő gunyoros elismeréssel hajtotta meg a fejét az irányába. – Úgy látszik mégis tart attól, hogy az istenei nem utálnak annyira, mint maga. Ha pedig befejezte a nyelve köszörülését rajtam, uram – olyan éllel ejtette a megnevezést, hogy már-már vágott is –, lerónám a tiszteletemet a nemes tizenkettő előtt, mielőtt még hitetlennek is tartanak.

Bár sosem tagadhatta, hogy szülőfölde vallása nem különbözött annyira a görögökétől, közel sem tisztelte annyira a magas hegy isteneit, mint a sajátjait. Ő Voltumnához, a földanyához imádkozott, nem pedig Zeuszhoz, minden atyjához, és rettegésében Tuchulcha kergette, nem pedig a torz rémálmokból születő Tüphón, aki egyszerű dajkamesének tűnt. Minden görög hitt minden szörnyek apjában; és Gwendolyn egytől egyig mindegyiken nevetett. Az összes olyan legenda és hőstörténet tábortűz körüli vicc volt számára, amelyről nem kapott megerősítést. Márpedig egynél sem tudtak neki azzal szolgálni – így szkeptikus maradt. Szkeptikus, ami a spártaiaknál egyet jelentett a hitetlennel és átkozottal.

– Sajnálom a fiút, hogy kizárólag a Sztüx túloldalán látta meg gonoszságodat – szánakozó pillantással mérte végig Gwendolynt. Nem volt nagytermetű asszony; annál elegánsabb. Kecses, akár egy tóparton nyújtózó, hajlongó fűzfának vékony ága. Szemrevaló teremtés, ám olyasfajta, ami kizárólag addig számított annak, ameddig ki nem nyitotta a száját. Olyan cifrán tudott káromkodni, akár egy matróz és annak felesége együttesen; vagy éppen nem a teremtés legkedvesebb és szelídebb teremtményeként viselkedett. A homlokát ráncolva várta a sértegetés folytatását; nem létezett, hogy az öreg csupán ennyit szeretett volna a fejéhez vágni. Mintha Zeusz maga gyanakodott volna a furcsa összecsapásra, a horizontra kúszó sötétszürke pamacsokhoz hasonlító felhők eltakarták a napot. A férfi nyelt egyet, mielőtt röviden, magának biccentett volna, egyfajta elhatározásképpen: kimondja a szavakat. – Hálás a révésznek, amiért ilyen hamar engedte, hogy megfizesse a szolgálatait.

Kizárólag a csuklója köré fonódó ujjak akadályozták meg, hogy ne csattanjon egy égető pofon a bölcs szakállas képén.

A fiatal nő tajtékzott a dühtől. Az egy dolog volt, hogy őt magát olyan szavakkal illeték, amilyennel a jól neveltek egy táncoslányt sem, de az, hogy nyíltan kijelentette, Lysander hálás a haláláért és jobban járt ekképp... Bénító kígyóméregként csöpögő mocskos, megbocsáthatatlan szavak. Nem kellett hátra pillantania a válla felett ahhoz, hogy tudja ki volt olyan bölcs és botor egyszerre ahhoz, megakadályozza. Hideg páncél préselődött a hátához, az orrába fém, izzadtság és vér szaga kúszott. Halványfekete ujjlenyomatok maradtak a bőrén a maszatos kéztől.

– Asszonyom – Szolón lágyan szólította meg és lazított szorításán. A nő kikapta a markából a csuklóját és a baljába vette; eldörzsölte a koszfoltokat a napbarnította bőrén. – Euridész!

– Remélem az istenei kibaszottul kiátkozzák még a Tartaroszból is, köcsög!

A formalitása odaveszett, a ruhája forgószélként kavargott körülötte, amint sarkon fordult és abba az irányba igyekezett, ahonnan jött. Az idősödő férfi Szolón kuncogásának kereszttüzébe törölgette az arcáról a fiatal lány igencsak pontos köpését.

Gwendolyn az istenek átkozottjának kívánta Euridészt, holott egész Spárta tudta, kettejük közül ki nem lépett sosem az olümposziak templomába.

mennyire utálsz ❞