Credits to: whovian009

Szavak száma: 960

Tizenhét évvel ezelőtt a világ megváltozott, az apokalipszis majdnem elpusztította a világot és egy gyermek megszületett. Aziraphale és Crowley összeköltöztek és egész boldogak voltak együtt, egy nap valaki kopogott az ajtón. Aziraphale kinyitotta az ajtót és egy apró kosarat talált a földön egy kisbabával benne.

- Crowley!

A démon odament az ajtóhoz és meglátta a gyereket.

- Ott van egy levél – mondta az angyal. Crowley felvette a babát mivel elkezdett sírni.

- „Kedves Aziraphale és Crowley

Ez a gyermek félig angyal és félig démon, pontosabban mindkettőtök fele. Genetikailag a lányotok, úgy neveljétek mint a tieteket.

A Mindenható"

Crowley tágra nyílt szemekkel nézett Aziraphalere, a mindenható egy gyereket adott nekik.

- Ő... a miénk? - kérdezte Aziraphale.

Crowley lenézett a gyerekre, sárga szemei voltak csak mint Crowleynak, de a pupillák nem voltak hasítottak.

17 évvel később

Sabrina, volt a név amit a kislánynak attak. Beilleszkedett mindenhova, iskolába küldték a többi gyerekkel. Csendes lány volt, minden tekintetben a szülei lánya volt, főleg Crowleyé, nem volt nagyon olyan mint Aziraphale ez viszont zavarta őt.

Sabrina épp a lakásba sétált be miután a barátaival találkozott.

- Hol voltál?

- Kint – mondta elsétálva az apja mellett a szobája felé.

- Sabrina.

- Mi van? - állt meg és sóhajtott.

- Két órája itthon kéne lenned – mondta az angyal.

- És?

- És miért késtél?

- A barátaimmal voltam.

- Nickkel voltál?

- És mi van ha igen, apa. Az nem bűn.

Sabrina a szobájába ment és becsapta maga után az ajtót.

Crowley besétált munkából jött haza, hallotta az egészet.

- Jól vagy?

- Gyűlöl engem.

- Nem, nem gyűlöl, csak egy tinédzser – mondta átkarolva hátulról az angyalt.

Sabrina egyedül ült az ágyán, fejhallgatóval üvöltetve AC/DC highway to hell. Kezdett belefáradni, hogy mindig leszólják, Aziraphale egyáltalán nem értette őt és tudta, hogy nem is fogja megérteni.

Egy idő után elaludt és Aziraphale és Crowley ránéztek.

- Jobban hasonlít rád.

- Fizikailag igen, de nagyon is olyan mint te csak inkább belülről.

- Utál engem.

A kettő nem aggódott, hogy Sabirna ébren lett volna és kihallgatta volna a beszélgetésüket.

- Nem, csak most nő fel és te nem engeded őt. Ő már nem egy gyerek.

- Tudom.

- Csak kényszeríted, hogy olyan legyen mint te, mikor a valóságban egyikünk sem lehet, nem száz százalékban jó vagy rossz, hagynod kell, hogy a saját útját járja.

A kettő kiment a szobából, és Sabrinának volt sok minden amin gondolkodhatott, talán ő kényszerítette az apját még ha nem is akarta.

Kinyitotta az ablakát és kiugrott, félúton lefele kitárta a szárnyait és elkezdett repülni Londonon keresztül. Felrepült a felhőkhöz és csak ment amíg áttörte a felhő réteget. Végigrepülte az egész várost apró kincseket találva amiket csak fentről lehetett meglátni.

Mikor a szárnyai elfáradtak visszarepült a lakásba és berepült az ablakán. Befeküdt az ágyba és elaludt.

Mikor másnap felkelt átöltözött és kiment a konyhába egy gyors reggeliért mielőtt a barátjával a motorján indult volna suliba.

- 'reggelt! - mondta.

- 'reggelt!

- Sabrina elvett egy szelet pirítóst a démon apja tányérjáról és megpuszilta, már indult volna de megállt. Visszament és megpuszilta az angyal apját is és elindult suliba.

Kisétált a bejárati ajtón és látta Nicket a motorján várni.

- Indulhatunk?

- Aha.

- Nicktől kapott egy plusz sisakot, felült mögé és hátulról átkarolta a derekát, elindultak lefele az úton az iskola felé.

- Látod, nem utál – mondta Crowley

- Talán. Indítok mosást – Aziraphale felkelt és Sabrina szobájába ment, hogy elvigye a koszos ruháit amikor valamin megakadt a szeme.

- Crowley? - mondta Sabrina ajtajából egy sötétszürke tollat feltartva.

- Az egy?

Az angyal bólintott.

- Mondta volna ha megkapja a szárnyait? Nem?

Aziraphale szarkasztikus arcot vágott.

- Igazad van, mondta volna.

Később mikor Sabrina hazaért suliból, bemenve az apáit találta az étkezőasztalnál rá várva. Bement és úgy érezte mintha behívták volna az igazgatóiba.

- Igen? - kérdezte idegesen.

- Magyarázd el – mondta Crowley feltartva a sötétszürke tollat.

- Öhm, szóval én... nincs mit mondanom. - mondta Sabrina feladva, hogy kitalál egy mentséget.

- Miért nem mondta el, hogy megkaptad a szárnyaid?

- Nem tűnt nagy dolognak akkor.

- Mikor kaptad meg? - kérdezte Aziraphale.

- Négy hónapja.

- NÉGY HÓNAPJA! - kiáltott fel Aziraphale.

- Jézusom apa, ez nem nagy dolog.

- De igen, az.

- Oké, miért nem nyugszunk le mind... Sabrina hadd beszéljek az apáddal négyszemközt, kérlek.

- Örömmel - sóhajtott és bement a szobájába.

- Mi a menny volt ez?

- Hazudott nekünk Crowley.

- Sosem kérdeztünk pontosan rá, hogy megkapta e a szárnyait.

Aziraphale Crowleyra nézett a nézéssel, ideges volt és az egész épült tudta ezt.

- Nézd, ő egy tinédzser, tinik nem mondanak el a szüleiknek mindent, egy természetfeletti tinédzser még kevésébe... Gondold át így, még sosem adtunk rá okot neki, hogy mondja el nekünk, még soha sem mutattuk meg neki a szárnyainkat.

- Azt hiszem igazad van.

Aznap este Sabrina a tetőn ült és nézte a várost szódával a kezében mikor Crowley és Aziraphale leült mellé.

- Bocsánat, soha nem lett volna szabd rád kiáltanom.

- Tudod, hogy beszélhetsz velünk... ugye? - kérdezte Crowley.

- Igen, azt hiszem.

- Határozottan makacs vagy, azt ki lehet jelenteni. - mondta Aziraphale.

Sabrina kuncogott.

- Ahogy te is.

- Én nem.

- De igen – mondta Crowley.

A három nevetésben tört ki.

Hirtelen Crowley és Aziraphale felkelt és kitárták a szárnyukat. Leugrottak az épület széléről, majd felrepültek pont mielőtt elérték volna a földet. Felrepültek és megálltak a levegőben és várták Sabrinát akinek az arcára volt írva a csodálat, soha nem látott ilyen felvágást a szüleitől ezelőtt.

Sabrina felállt és egyszerűen előredőlt és zuhant, kitárta a szárnyait és felrepült az égebe és csatlakozott a szüleihez.

Órákig repültek, Sabrina végre normálisnak érezte magát, hogy tartozott valahova. Mindig úgy érezte magát mint egy kívülálló de most a felhők között szabad volt, és valahogy normális.