- Pietro, én a helyedben nem szórakoznék magammal ilyesmivel! Soha! – morogtam bele a fülemhez szorított készülékbe nyugodtan, elrejtve a bennem feltörő félelem csíráját.

- Peter, nem szórakozok! Ez komoly! – jött a rémült, ideges válasz. – Gyere ide!

- Menjek oda? – kérdeztem vissza hüledezve némi fáziskéséssel. – Mondtam már; nem megyek vissza! Nem érdekel Reina, a HYDRA, a SHIELD, a Bosszúállók, meg a többi jómadár. Hagyjatok engem békén! Egyáltalán, miért szóltál erről? Hidegen hagy az egész! – nevettem fel flegmán, hűvösen, de közben idegesen amúgy is kócos hajamba túrtam.

- Ezt nem mondhatod komolyan!

- De, igen!

- Peter... - hallatszott egy feszült, dühös sóhaj. – Reménytelen vagy. Egy köpönyegforgató, szemét, önző, reménytelen ember! – hangja feszülten és feldúltan csengett a vonal másik végén, amit egy hangos csörömpölés követett.

- Ez nem igaz – vágtam rá egy kesernyés mosoly kíséretében, rátámaszkodva a lépcső mellett húzódó rozoga korlátjára.

- Oh, de igaz! Baszottul igaz!

- Én már nem vagyok ember – szögeztem le majd ezzel egy időben bontottam a hívást. – Csessze meg!

Hogy érti, hogy eltűntek? Ugyan, Reina mégis hova tűnhetne? A Bosszúállókon kívül senki nem tudja, hogy bármilyen kapcsolatban áll velem. Sőt, közülük is talán csak ez a két szerencsétlen iker. Mások azt sem tudják, hogy a világon van! Oh, a francba is, miért nem léptem még le?!

Elhúzhatnék Quillékkel, anélkül is, hogy tudom, Reina biztonságban van. Elvégre, nem az én hibám, hogy bajba került. Többször is mondtam neki, hogy a mániája lesz a veszte.

El akartam menni.

Úgy akartam tenni, ahogy az előbb Pietronak mondtam; azt akartam, hogy ne érdekeljen.

De nem ment. Muszáj volt megtalálnom, minden zsigerem ez után hajtott. Csak tudnám, miért...

- Oh, hogy cseszné meg! Reina, én még kinyírlak egyszer! – morogtam, ahogy tárcsázni kezdtem a telefonomban. Sosem mentettem el a telefonszámokat, túl kockázatos lett volna, így mindig fejben tartottam őket. Ám a hívásgomb megnyomása előtt lefagytam. Persze, hisz Kölyök mobilja nálam van! - A franc essen beléd, Reina!

Dühömben a földhöz vágtam a készüléket, ami apró darabokra robbant és szanaszét repült. Ujjaimmal a hajamba túrtam, próbáltam gondolkodni.

Nem vagyok hős, nincs megírva, hogy meg kell mentenem a lányt. De akkor minek töröm magam rajta? A fenébe is...

Kezeimmel ismét a korlátra támaszkodva döntöttem előre sajgó fejem, közben jobb lábammal ütemesen, idegesen doboltam.

- Peter! – kiáltott fel rám valaki a „földszintről". – Peter, hol a francban vagy, te öszvér?!

- Pietro? – morogtam magam elé zavartan. Majd miután már a szerencsétlen hatodjára kiáltotta el magát, a nevemet ordibálva, átlendültem a korláton, így egyenesen az orra előtt érve földet. A fiú egy rémült kiáltás kíséretében hátrébb szökkent, de nem jutott messze, mert utánakaptam és megragadtam a torkát.

- Megtennéd, hogy elmagyarázod, mit keresel itt? – sziszegtem az arcába.

- Te nem jöttél... így én jöttem... - nyöszörögte.

- És mondd, miért nem inkább a feladatoddal törődsz? Megkeresnéd a fura húgod, meg Reinat! Nem? Hisz te, velem ellentétben a Bosszúállókhoz tartozol. Vagyis hős vagy. A hősök pedig mindig jók. A jók pedig nem hagyják, hogy az ártatlanok bajba kerüljenek – toltam neki a háta mögött húzódó falnak, egyre erősebben szorítva a torkát, elemelve a földtől.

- De ha kitekerik a jó nyakát, akkor nem tud semmit sem tenni – szorította meg egyik kezével a nyakát tartó kezem alkar részét, másikkal az ujjaimat próbálta lefeszíteni. – Peter, a francba is, engedj már el! – rúgott erőtlenül mellkason. Az ütés meg sem kottyant volna, amilyen gyönge volt, ám valamiképp mégis hátra tántorodtam, majdnem hanyatt is estem. Mikor dühös tekintetemet ismét Pietrora kaptam, körbe lengte a szokásos vörös cigarettafüst, vagy mi. De ahogy ellebegett a faltól és lába ismét talajt ért, erős köhögőroham fogta el.

- Na, most, hogy pótoltad az oxigénhiányod, kitekerhetem a nyakad? – morogtam felé.

- Kapd be! Az én húgom ugyan úgy eltűnt! Szerinted én nem aggódok?! – csattant fel, miközben dühös tekintettel végigmért.

- Én nem aggódok! – vettem egy mély lélegzetet, majd összefontam a karjaim a mellkasomon. – Én dühös vagyok. Az isten szerelmére, miért nem lehetne, hogy mindenki elvégzi a feladatát? A jó vigyáz az ártatlanra, a rossz meg kitekeri a másik nyakát. Ennyi volna a dolog, miért van az, hogy mégis, megint én kerülök olyan helyzetbe, hogy a francba is, meg kéne mentenem valakit?

- Nem én kértelek meg, hogy keverd bele a csajt – köszörülte meg még utoljára a torkát, amin kivöröslöttek az ujjaim nyomai.

- Nem én kevertem bele. Te, meg a drága csapatod volt! Mikor rám akasztottak két élő bombát! Név szerint Piroskát és Szeleskét. Ti kevertétek bele – hitetlenkedő pillantására megforgattam a szemem. – Nem ma lettem Pókember. De amióta az vagyok, Reina mellettem van, mint egy pióca. És milyen érdekes, amíg fel nem tűntetek, senkinek nem esett baja, akinek nem kellett.

- Azt ne mondd, hogy ez te el is hiszed – felelte elképedve.

- Ez az igazság. Szóval, mi lenne, ha fognád azt a csinos kis segged és elmennél segítséget kérni a feletteseidtől, megoldanátok a gondot, én meg addig lelépnék ebből a galaxisból?

- Css! – pisszentett le.

- Te csak ne csitítgass itt engem, mert – léptem felé egyet fenyegetően, de ő egy karmozdulattal a torkomnak vágott egy vörös ködbe burkolt követ, minek következtében a levegő kiszorult belőlem és mint rá pár perccel ez előtt, rám is rám jött a köhögőroham.

- Csönd már! – szólt rám fojtott hangon. – Jön valaki.

Eltelt egy pillanat. Majd kettő. Én halkan krákogva próbáltam ismét oxigént préselni azokba a szerencsétlen, cigarettafüst mérgezte tüdőmbe, de semmi nem történt. Végül egy teljes perc elteltével jelenhetett meg az ébenkék fénysáv, vad, tépázó szelet hozva magával.

Aztán ahogy én levegőhöz jutottam, úgy fogyott ki belőle Wanda, ahogy hirtelen lefékezett előttünk, feltűnve a semmiből. Szinte ájultan esett bele bátyja karjaiba.

- Wanda! Wanda, hé, mi történt? – karolt a hóna alá Pietro és szorosan magához húzta, úgy ölelte, mintha haldokolna, pedig egy apró karcoláson az alkarján kívül csak fáradtnak tűnt. Még magához képest is. – Wanda, mondj már valamit!

- Mondjuk, hogy hol van Reina – vetettem közbe. Pietro hitetlenkedve, hidegen rám pillantott, miközben húga esetlenül kibontakozott karjai szorításából.

- Látom, Wanda miatt kicsit sem töröd magad – gúnyolódott a fiú, két keze közé véve a vékonyka arcot, hogy megvizsgálja, nincs e baja vérének. Eközben tekintetem találkozott a lányéval; vad, feldúlt, rémült volt. De alig egy pillanat után le is sütötte a szemét, mintha félne rám nézni.

- Azt hittem, vigyázni a húgodra a te dolgod – feleltem, végig pásztázva a környéket. – Nos, akkor, hol is van Kölyök?

Semmi válasz, némaság lengte be a roncstelep levegőjét. Csak az utcán hangosan visító, türelmetlen autósok dudái hallatszottak.

- Hallgatlak – figyeltem továbbra is a testvérpárt.

- Nem tudom – felelte végül Wanda szinte suttogva, kopott, rojtos cipőorrát tanulmányozva.

- Nem tudod?

- Nem, nem tudom! – pillantott végre fel, egyenesen a szemembe nézve. Könnyes volt az arca. – Ránk támadtak a lakásán. Alig tudtam kihozni időben – itt, talán öntudatlanul, de megszorította az alkarján éktelenkedő vágást, amiből így ismét, jobban kezdett szivárogni a skarlátvörös vér, beszennyezve kék melegítőfölsőjét. – De aztán... Ránk talált, szétválasztott, én pedig segítség reményében iderohantam, több kerülőutat használva ugyan.

- Mégis ki támadt rátok?! – kérdeztem értetlen fejjel, felemelt, dühös hangon. Wanda nem akaródzott válaszolni, legalábbis, nem tűnt úgy. Pietro bátorítón megszorította a karját; amolyan, igazi tesó stílusban. Persze, mert ezeknek „semmi sem fontosabb a családnál"... el ne hányjam magam.

- Ki volt? – ismételtem meg erélyesebben.

- Rumlow – pillantott rám félve.

- Na ja, persze, persze. De most komolyan, ki volt? – döntöttem oldalra a fejem. Talán hülyének néz ez engem? De nem jött újabb válasz, Wanda határozottan bámult rám, nem úgy, mint aki mindjárt beismeri, viccelt. – De... Azt hittem elkaptátok – lettem feszültebb egyik pillanatról a másikra.

- Mi is – felelte a lány bátyjára pillantva. – Próbáltam elérni mobilon a többieket. Semmi.

- Az baj – sóhajtotta a másik.

- Baj? Klassz a szókincs szedeted, Piroska. Tudod, ezt ennél nyomatékosabb kifejezéssel szokták illetni – túrtam bele a hajamba, válaszul viszont csak egy feszült szemforgatást kaptam. Próbáltam nem kimutatni, de ezúttal tényleg egy kicsit beparáztam. Brock veszélyes. Nem egy sérülést köszönhetek én is neki. Ha Reina nála van... Akkor az #eltűnökagalaxisból tervem egy kicsit csúszik... Aj, ne is mondja senki, tudom, hogy le kéne lépjek egyszerűen, le is akarok, ezt el lehet nyugodtan hinni! De... ha Kölyök akkor nem rángat le arról a francos magaslatról, akkor most itt sem lennék. Egy bűnöző is tehet nagyon ritkán jó dolgokat, nem? Jó, persze, nem, na... De most mégis...

- Peter! – hallottam egy éles sikkantást magam elől, mire Wandara kaptam a tekintetem, értetlen, meglepődött arckifejezéssel. A hátam mögé mutatott, szemében valami csillant, de nem tudtam beazonosítani semmit, olyan gyorsan pördültem meg a tengelyem körül. De még így is csak az utolsó pillanatban tudtam elkapni a fejem felé száguldó éles késpengét. Ösztönös mozdulattal szorítottam természetfeletti erővel két tenyerem közé, nem törődve az így megvágott bőr alól kibuggyanó vércsíkokkal.

Ismerős, de nem épp kellemes arccal találtam szembe magam. Ugyan az az őrülettől csillogó szempár. Csak a borostája lett hosszabb, de ez is csak ijesztőbbé tette arccsontját, arcéleit, megjelenését. Nem vagyok ijedős, és tőle sem féltem, de ha lehetett volna inkább elkerülöm. Neki viszont börtönben, vagy valami speckó megfigyelőteremben kellett volna rohadnia, nem pedig itt, teljes harci arzenállal ellátva megpróbálni lenyiszálni a fülemet a helyéről.

- Rég találkoztunk, kiskölyök – vigyorgott rám őrült tekintettel.

- Nem elég régen – lendítettem tovább a kést tartó kezét, így ő előrebukott, én pedig egy rúgást indíthattam a gyomra felé. Ám ő a térdemre támaszkodva még időben félrepördült, majd egy bukfenccel növelte a távolságot kettőnk között. Hogy nem áll belé az a fránya zsebkés ilyenkor.

- Na, a HYDRAnak már nem telik jobbra? – húztam az agyát, közben valami összejöhető cselen agyalva. Itt nem a tiszta játék a lényeg, soha nem is volt az.

- Jobb szövegre nem futotta? – vonta össze a szemöldökét még mindig vigyorogva.

Kihasználva, hogy a száját jártatja harc helyett gyors két pókhálót lőttem felé, de ő könnyedén elhajolt előlük. Aztán a következő pillanatban mindketten bő fél métert arrébb tántorodtunk az ellentétes irányba, majd megjelent mellettem Wanda, kezében a korábban Brocknál látott kisbicskát szorongatva.

- Maximoffék? – kapta fel dühösen a fejét, ám hamar visszavett a lendületből, ahogy saját, csőre töltött pisztolyával találta szembe magát, ami egy ismerős, cseresznye vörös aurában lebegett.

- Mi lenne, ha megadnád magad? – jelent meg a látómezőmben immár az idősebb testvér is, szemével erősen szuggerálva a lőfegyvert a levegőben. Brock, továbbra is vigyorogva, őrült képet vágva (minden mozdulatából ugyanaz az őrület sugárzott) felemelte a kezét, mintha csak a rendőrséggel állna szemben. Pedig nem volt olyan szerencséje. És ezt ő is tudta... De pont ezért volt ennyire óvatlan, nem törődő az egész játék, amit űzött. Velünk ellentétben, ő szinte még egy ütőkártyáját sem játszotta ki.

- Ugyan, minek adnám meg magam? – pillantott ránk lekezelően. – Nem akarjátok élve látni a kis szöszke fruskát?

Akárhogy is próbálkoztam, a kezem ökölbe szorult a tehetetlen dühtől.

- Ha baja esett, legalább lesz indokom kitekerni azt a strucc nyakad – sziszegtem felé, de ő csak betegesen vigyorgott tovább.

- Hol van a lány? – lépett előbbre nagy meglepetésemre Pietro. – Hol van?! – ismételte meg, mikor nem kapott választ.

Aztán megint minden felgyorsult; Pietro óvatlan közeledése, majd Rumlow felelőtlen előre törése. Elsült a pisztoly, de a lövedék csak a szemközti falba fúródott bele. Rumlow pillanatok alatt került a fiú mögé és csavarta ki annak karját, minek következtében egy fájdalmas, elharapott kiáltás és a földön csattanó pisztoly hangja verte fel a roncstelepet. Wanda gondolkodás és mérlegelés nélkül termett az épp akkor a karját erősen fájlaló bátyja mellett, egérutat adva ezzel ellenfelünknek. Brock nekilódult, egyenesen a betonkerítésnek rohant, majd átszaltózott felette (épp, ahogy én szoktam). Hiába vettem célba, nem tudtam eltalálni egyetlen ragacshálóval sem.

Miután eltűnt a beton választófal túl oldalán, dühösen fordultam vissza a testvérek felé.

- Hagytad meglógni! – szegeztem Wandanak, aki kíntól szenvedő bátyját pátyolgatta, de azt nem tudta, mit is kéne tennie.

- Nem igaz! – csattant fel. – Pietro megsérült!

- Kölyök pedig életveszélyben van! – csattantam fel, majd egy nagy, erőltetett mély levegővel lenyugtattam magam. – Látszik, hogy nem vagytok hozzászokva, hogy nem parancsolnak nektek idekinn. Wanda, ha a bátyád nem sérül meg súlyosan, nem fog belehalni, akkor a küldetésre koncentrálj! Mint mondjuk most!

- De... - kezdett volna bele saját változatába, de nem hagytam neki.

- Kiugrott a válla. Nem hal bele. Menj, és érd utol azt az idióta Brockot – adtam neki parancsba, mire ő egy gyors szemkontaktus váltás után a bátyjával, minden szó nélkül elszelelt. – Te pedig gyere, Csipkerózsika, visszateszem neked azt a szerencsétlen végtagodat, amelyik arra lett kárhoztatva, hogy téged szolgáljon, miközben értelmetlenül legyezel és mindezt varázslásnak titulálod – léptem mellé. Ő csak egy csúnya (nagyon csúnya) pillantást vetett rám, nem szólt vissza. Így is a nyelvére kellett harapnia, hogy ne kiáltson fel a minden mozdulatra a vállába nyilalló fájdalom miatt. – Na, jó – vettem vállát két kezem közé, a megfelelő ponton megtámasztva. – Háromra visszateszem. Mehet? Egy – és egy jól irányzott nyomással visszaugrasztottam a vállát, mire az éles fájdalomtól felordított. – Három – léptem el tőle. Ő félig összegörnyedve ácsorgott, karját markolászva, halkan nyöszörögve, talán némán káromkodva. – Ne legyél már ennyire anyám asszony katonája, kicsi bocs!

- Élvezed, mi? – pillantott rám, arcán még mindig az utólagos fájdalom hullámainak nyomaival.

- Kurvára – vigyorogtam rá mellkasom előtt összefont karokkal.

- Kapd be – egyenesedett fel és lassan, körkörösen megmozgatta a vállátt, ellenőrizve, minden csontja meg van-e.

- Hol van már a húgod? – türelmetlenkedtem, de alig, hogy kimondtam, fegyver dördült, nem messze tőlünk, a telep háta mögötti sikátorok egyikéből.

- Remélem nem ott – ült ki félelem az idősebb Maximoff arcára és szinte kapásból nekilódult a hang irányába, a pillanatokkal ez előtti fájdalmáról meg is feledkezve. Követtem, nem tehettem mást.

Újabb lövés, közelebbről, így legalább pontosan betájolhattuk a hang forrását. Átugorva az omladozó betontömbön befutottunk a sikátorba, ahonnan a zaj jött, de szinte rögtön az elején le is fagytunk. Egy teste feküdt úgy tíz méterre előttünk, világos haján kívül mást nem lehetett kivenni az alakból. Tudtam, most mindkettőnk agyában lefutott egy ima, hogy ne Ő legyen, csak az illető személyünk volt más.

Ismét, szinte egyszerre eredtünk futásnak a piszkos betonon elterült lány felé. Ahogy közelebb értünk, nem szégyenlem bevallani, megnyugodtam; Wanda feküdt ott, a vállából ömlő vérében feküdve. Nem volt súlyos a seb, mentségemre szóljon. De legalább nem Kölyök volt az.

- Wanda! Wanda, ne, ne, ne! – Pietro szinte leesett húga mellé a földre. Arcán kétségbeesés játszott gonosz játékot, de a fejét nem vesztette el; pulóverét lecibálva magától rászorította húga vérző, lőtt sebére, fejét az ölébe véve szólongatta, kérlelte, hogy ne ájuljon el.

- Wanda! – léptem én is melléjük. A lány vére immár vörösre festette hidrogénfehér hajának pár tincsét. – Merre ment? – kérdeztem idegesen. Ő nem felelt, csak ép kezével a kettővel arrább lévő, egyszintes raktárépület ajtajára mutatott.

Otthagytam a testvérpárt, pillanatok alatt az ajtónál termettem és feltéptem. Bent sötét volt, nem lehetett semmit sem látni. Legalábbis, egy átlagembernek. Az én szememnek nem kellett két másodperc, hozzászokott a fényhiányhoz és immár tökéletesen ki tudtam venni a dobozok, asztalok, szanaszét heverő jegyzőkönyvek körvonalait.

És Rumlowét, magam előtt alig pár méterre. Egy szökkenés és kitörhetném a nyakát.

- Ne mozdulj! – hallottam meg a hangját, hallatszott rajta, hogy mosolyog. – Ne gyere közelebb, vagy kiloccsantom a csajod agyát! – valami fémesen, tompán csillant a kezében, ahogy a karjai közt szorongatott Reina fejéhez szerezte a csövet.

- Ne! – morogtam dühösen, és megálltam, ott, ahol voltam, alig pát lépésre a céltól.

- Peter! Fuss! Menj innen! – szelte át a levegőt Kölyök hangja. Nehézkes volt, elcsukló, könnyektől áztatott. Teljesen más, mint mikor elváltunk a házában, a veszekedés után. Önkénytelenül a nyakamhoz akartam nyúlni, a sebhez, amit ő látott el, és égett, minden egyes percben, valahányszor eszembe jutott.

- Kuss – sziszegte Rumlow, a fegyvert Reina állához csúsztatva. – Bármiféle trükk, és halott vagy.

- Brock, beszéljük meg – próbálkoztam. – Én nem vagyok a Bosszúállókkal. Elengeded, és én is elengedlek.

- Oh, ez klassz kis üzlet lenne – felelte fennhéjázó hangon -, csakhogy nekem te is kellesz. Bizony. A feletteseimnek megtetszettél. Bár, hogy miért, azt nem tudom. Azt mondják, tudsz valamit valakiről – itt hümmögve elhallgatott pár pillanatra. – Alkut akarsz? A csaj élete a tiedért... De az nem jó – gondolkodott hangosan, pszichopata mosolya tisztán kivehető volt a sötétben. – A lány különleges, csak útban lenne, ha elengedném. Nem igaz, Reina? – a pisztoly csöve ismét Kölyök halántékához simult. Előrébb léptem egyet, de azonnal kiszúrta.

- A-a! Ott marad! – hátrált egyet ezúttal ő. – Tudod, mennyi gondot okoztál nekem? Nagyon, de nagyon sokat. Mi lenne, ha megfizetnék érte? Csak úgy lelövöm a csinibabát... A világ nem fogja hiányolni.

- Meg ne próbálja! – sziszegtem, és a kezem már mozdult is.

A pisztoly elsült, a kilőtt pókháló az utolsó pillanatban verte ki a kezéből a fegyvert. Az hangos csörgéssel és pörgéssel a földre esett, Reina pedig szabad lett. Odaugrottam, magamhoz rántottam, majd már indultunk is volna a kijárat felé.

Újabb két lövés. Az egyik az én lábszáramba fúródott bele.

Hátra kaptam a fejem, célba vettem Rumlowot, hogy egy újabb hálóval a földhöz ragasszam, de nem volt rá elég időm.

Nem, nem sült el újra a fegyver.

Nem szegezett kést a torkomnak.

Nem rontottak ránk, ripityára törve az ajtót.

Csak egy elernyedt test zuhant a karjaim közé, élettelenül, kibillentve az egyensúlyomból. A lábam összecsuklott, és lebillenő, a vértől még a sötétben is vakítóan vöröslő fejével az ölemben, mozdulatlanul térdeltem a koszban és porban. Nem tudtam elhinni, hogy amit látok, az igaz. De éreztem; nincs pulzus.

- Reina... - suttogtam remegő hangon.