Az utca zsúfolt volt, a szokotthoz képest is. Egyszerűbb lett volna Pókemberként átszambázni a tetők vonalában, de a világvége sem tudott volna rávenni arra, hogy visszamenjek. Ki van zárva, hogy én még egyszer betegyem a lábam abba a lakásba.

- Ahhoz képest, hogy te vagy Pókember, nem vagy valami gyors - lépett mellém hirtelen egy alak és belekarolt a könyökömbe. Ráncolt szemöldökkel fordultam a fiú felé, akiben Pietrora ismertem rá.

- Ezt ugye most nem gondolod komolyan - rántottam ki idegesen a kezem az övéből. Szaporábbra vettem a lépteimet, de felzárkózott. - Nem akarnál lekopni? - förmedtem rá, mire nemtörődöm mozdulattal megrázta a fejét.

- Nincs jobb dolgom. Wanda szerint idegesítő vagyok.

- Nem vagyok kíváncsi az érzelmi csalódásaidra - morogtam az orrom alatt és élesen befordultam a következő sarkon. Még csak félre sem lépett, mintha tudta volna, mit fogok tenni. 

- Képes vagyok olvasni a gondolataidban - felelt a fel nem tett kérdésre szórakozott hangon.

- Akkor megtennéd, hogy kimászol belőle?! -kiáltottam rá idegesen mire jó páran utánunk fordultak az utcán. - A fejem nem albérlet, Piroska!

- Tudod jól, hogy a nevem Pietro, Parkerdő.

- Parkerdő a jó édes nénikéd! - löktem le a járdáról, vagyis, próbáltam, de elkapta a csuklóm.

- Azt hittem, nem szereted a Parkert. Mond, mi lenne, ha nem keltenél ekkora felhajtást?

Mire visszavágtam volna, berántott a legközelebbi kihalt sikátorba.

- Mégis mi a francokat művelsz?! - kiáltottam rá.

- Nem másznék bele a fejedbe, ha tudnám, hogy Wanda biztonságban van melletted.

- Egyszerűbb lett volna, ha megkérdezed - vigyorogtam rá, miközben ellöktem magamtól. - Mert akkor megmondtam volna, hogy NEM!

- Igen, én is így gondoltam - sóhajtott fel mélyen. - De Wan persze nem hallgat rám, mert beléd zúgott. Ezért vagyok itt én, inkább dolgozok helyette, Parkerdő.

- Na ácsi, álljon meg a menet! Először is; nekem ne lógjon a nyakamon senki! Úgy is elmegyek a bolygóról. Másodszor meg mond meg a nővérednek, hogy...

- Ő a húgom - szúrta közbe.

-... felejtsen el! És pont az érdekel a legkevésbé, hogy melyiktek az idősebb!

- Elmész? Klassz! Akkor nem kell sokáig élveznünk egymás társaságát - vigyorgott rám idiótán.

- Hülye - nyögtem oda neki.

- Pietro. Örvendek, hülye - fordult sarkon, majd visszaindult a forgalmas utcarész felé. Mielőtt visszavághattam volna folytatta; - Nem jössz? Azt hittem minél előbb össze akarsz csomagolni.

- Kapd be – morogtam az orrom alatt, de azért utána mentem. Nem, nem követtem, ő ment épp arra, amerre én.

- Frappánsabb visszaszólásra számítottam – dugta zsebre a kezeit.

- Menj a fenébe, Piroska – fordultam be a sarkon a boszival a nyomomban. – Nincs jobb dolgod, mint hogy utánam koslass?

- Oh, már hogy ne volna?! – kérdezte kissé felháborodottan. – Alapból vigyázni a kerge húgomra.

- Tényleg kerge – húztam ki a cigarettásdobozt a zsebemből. Kivettem egy szálat, a többit visszarejtettem a dzsekimbe.

- Rossz szokás – jegyezte meg Pietro.

- Nem érdekel a véleményed.

- A cigaretta halálos ám, tudtad? – pillantott rám furcsállón, mint aki nem látott még fehér embert... Vagy csak olyat, aki lehet, azért szív, hogy kinyírja magát.

- Az élet is – vágtam vissza.

- De az nélkül illatosabb – grimaszolt. Erre nem bírtam ki, elnevettem magam, minek következtében véletlen majdnem letüdőztem a füstöt.

- Most mi bajod van? – torpant meg furcsálló tekintettel méregetve Pietro.

- Azt hittem, olvasol a gondolataimban – vigyorogtam rá és minden szívbaj nélkül otthagytam az utca közepén. Kölykök... Hány évesek ezek, hogy ilyen szöveget nyomnak?

- Mondd már el, mi volt olyan vicces! – jelent meg mellettem ismét, majdnem fellökve egy idős hölgyet.

Szólásra nyitottam a számat, de a mellkasomba nyilalló fájdalom megakadályozott a beszédben. A torkom pillanatok alatt kiszáradt, nem kaptam levegőt. Összegörnyedtem, levegő után kapkodva, de arra nem emlékszem, mikor estem térdre, vagy Pietro mikor ragadta meg a vállamat, hogy megtámasszon. Fulladoztam, egy pillanatra nem is láttam, minden feketébe borult.

Aztán elmúlt. Amilyen hirtelen jött, el is tűnt. Ismét hozzájutottam az éltető oxigénhez, a légcsövem megint szelelt. Mélyeket lélegezve nyeltem egy nagyot. Felegyenesedtem, megint minden normális volt... A megszokottul abnormálisan normális.

- Mondtam – szólalt meg kissé döbbenten mellettem Pietro. – A cigaretta halálos. De ez ijesztő volt...

- Én meg mondtam, nem kell testőr mellém. És ha neked egy ilyen egyszerű kis roham ijesztő, meg sem kérdezem, voltál-e már terepen – morogtam oda neki, eltaposva a földre hullott fél csikket.

- Igen, voltam! – háborodott fel. – És mégis, milyen rohamról beszélsz? Az előbb majdnem megfulladtál attól az izétől.

- Nem tudsz te semmit – löktem el magamtól a mellkasánál fogva. – Menj, játssz bébicsőszt a húgod felett, ha annyira akarod ezt a szerepet, csak engem hagyj békén!

Befordultam a sarkon, az utca végén várt rám egy éves kis otthonom. Pietro nem követett, talán végre hallgatott rám és lelépett. Hála az Istennek. Idegesítő, hogy ezek mindig a nyakamon akarnak lógni.

Ahogy a betonkerítéshez értem, minden szívbaj nélkül felhúzódszkodtam, nem törődve az arra járók furcsálló pillantásával. Átmásztam, majd hangtalanul huppantam le a túloldalon. A kis bunker felé vettem az utam, majd kihagyva a lépcsőket, egy egyszerű pókfonállal fellendültem az ajtóhoz, amit lényegében csak berúgtam. Benn hatalmas felfordulás volt, mégis, mintha minden a helyén lett volna. A Bosszúállók nem kutatták volna át a „lakásom"? Nahát, ez... Meglepő. És felelőtlenség a részükről.

Minden a helyén, a legnagyobb rendben...

Na, és egy rossz embert ez rémiszt meg a legjobban. Hajtott a paranoiám.

Kikotortam egy hátizsákot a matrac alól, beledobáltam mindenféle ruhát, amit csak találtam. Kikaptam a titkos fiókokból a pisztolyaimat, a tárakat. Mindez bőven belefért a sporttáskába, sosem volt több cuccom a kelleténél. A tükörben, amit még anno Kölyök hozott, még egy utolsó pillantást vetettem enyhén pulzáló nyakamra. A seb már gyógyult. Ez az egy hasznom származott ebből az egész erőből.

Semmi más, csak a gyorsabb regeneráció és éles érzékek. Mindemellett csak egy szörnyeteg voltam, egy bűnöző – de nem zavart. Persze, ez nem azt jelenti, hogy én választottam ezt az utat, hogy én akartam ez az erőt. Nem... Mindezt Ő tette velem, pár éve... Akkor még hittem neki. Akkor még bíztam benne. Ki tudja, talán még szerettem is. De kihasznált, elárult. És mikor kiderült, hogy balul sült el a kísérlete, egyszerűen csak eldobott. Miatta lettem szörnyeteg.

De a rossz utat nem az ő számlájára választottam. Mikor elátkozott, mikor megszégyenített, nem akartam ezt. Ezt az erőt, ezt a nevet, ezt az utat, ezt a múltat, ezt az életet.

Nem bíztam újdonsült erőmben. Nem bíztam régi szeretteimben. Nem bíztam, sem a múltban, sem a jövőben.

Nem volt semmim és senkim. Senki, aki jelentett valamit, semmi, amiért érdemes lett volna gyötrődni.

Ó, de mennyivel egyszerűbb lenne most, ha ott és akkor megteszem; csak az az egy lépés, más nem számított.

Igen, reményvesztett voltam, és akkor még gyenge is.

És a daruról lefelé, a nyüzsgő, New York-i táj olyan hívogató volt. Alig pár centi választott el a szélétől, még csak ugrani sem kellett volna, csak hagyni, hogy a szél elkapjon, ráfeküdni, zuhanni és zuhanni, hajtogatni, hogy eddig minden rendben. Az esés könnyű... A földet érés keményebb.

Emlékszem, mindkét lábfejem már félig a levegőben lógott. Furcsa, milyen apró részletek megmaradtak abból a pár pillanatból; a vadul csapkodó szél, hogy régen vágott hajamat kicsapta a szememből, a vörös, kockás ing, amibe belekapott a légáramlat. Arra is emlékszem, hogy fekete farmer volt rajtam, szürke izomtrikóval. És hogy egy nagyon, de nagyon kopott tornacsuka. Meg hogy a süvöltő széltől már fájt a fülem. Érdekes, hogy ezek az apróságok, mennyire beleégtek az elmémbe.

Ahogy az érintés is a könyökömnél.

Már épp dőltem előre, mikor rémülten visszarántott. Ahogy akkor felé kaptam a fejem, az ő lába megcsúszott, az én karomban kapaszkodott meg hirtelen. Végül, pár perccel később is csak álltunk ott fenn, ő belém karolva, bámulva engem. Azok a hideg, kék szemek... És mégis, megannyi érzelem vegyült bennük. Gyermeteg tekintet, de a mélyén mégis, mintha töb száz éves tudás bujkált volna. Hihetetlen. 

Valami akkor megfogott a pillantásában, ami, azóta már kikopott belőlem. Nem, nem szerelem volt. Soha nem voltam szerelmes Reinaba. De akkor, ott... Kialakult valamiféle kapcsolat, azzal a pár perces, röpke szemkontaktussal.

Aztán, eléggé szokatlan dolgot tett; nem ismert, nem tudta, mi a bajom, csak azt látta, hogy le akarok ugrani – hogy öngyilkos akarok lenni. Nem számítottam rá, hogy fönn, több száz láb magasan, a daru tetején összefutok majd egy ilyen hideg kék tekintetű lánnyal. Azóta sem mesélte el pontosan, mit is keresett aznap, éppen akkor, ott fenn. Ki tudja, talán csak sétált egyet a levegőn...

Más lerángatott, megszidott, vagy a lelkemre beszélt volna. De ő mást tett.

Óvatosan, a merevítővasakon lépkedve közelebb jött, és megölelt. Akkor még csak pár centivel lehettem nála magasabb, neki meg rövid, szőke haja két copfba volt fogva. Azóta soha nem hordta úgy a haját. Emlékszem, a fekete szemüvege akkor is ferdén csücsült pisze orrán. Kék blúzt viselt. Nyár volt, de nem meleg, ő mégis rövidnadrágban, fenn egy daru tetején... Az ész megáll tőle. Abszurd.

Még a parfümét is fel tudom idézni; epres. Igen, epres...

És csak álltunk, ő szorosan magához ölelt, egyik kezével a hátamat simogatta, másikkal a hajamba túrt, mintha csak a legjobb barátja lennék, mintha csak az anyám lenne... Mintha csak tudta volna minden bajomat.

Én nekem meg kellett legalább öt perc, hogy kapcsoljak, visszaöleljem az akkor még ismeretlen lányt, aki az óta életem egyetlen biztos pontjává vált... Még ha ezt soha nem is mutattam ki, még ha soha nem is háláltam meg...

Azóta a cselekedete óta, minden pillanat, mit velem tölt, ugyan azt az érzést kelti bennem: nem itt kéne lennem. Neki sem itt kéne lennie.

Nekem, a szörnynek, a kudarcnak, halottnak kéne lennem.

Neki pedig sokkal jobb kellett volna, hogy jusson. Reina az egyetlen egy ember az egész univerzumban, akinek azt kívánnám, hogy boldog élete legyen. Mindenkin segít, önzetlenül – és neki nem kellettek ehhez szuperképességek. De mindezt ő is csak azért teszi, mert megvan még neki az, ami nekem már elveszett – az emberekbe vetett hit...

Emlékeimből egy ismerős, de hirtelen éles hang zökkentett ki, minek következtében lefejeltem a tükröt. Szitkozódva halásztam ki a farzsebemből Kölyök telefonja mellől a sajátomat, amin csak egy számomra ismeretlen telefonszám villogott.

- Haló? – szóltam bele kissé bizonytalanul, miközben feldobtam táskámat a vállamra.

- Peter! Én vagyok az, Pietro! – zihálta a vonal túlsó felén az előbb említett fiú.

- Mégis, honnan a rákból van meg neked az én telefonszámom, ember?! – akadtam ki és már azon voltam, hogy rácsapom a mobilom.

- Reina adta még meg, fejből vágja-keni, de ez most lényegtelen! Baj van! Hatalmas baj!

- Jaj, ne nekem nyafogj, légy oly szíves, Piroska – indultam meg a rozoga faajtó felé.

- Nyitva volt az ajtó... És... És Wan nem veszi fel a telefont... És... – kezdett össze-vissza hebegni.

- Lehet, neki is elege lett belőled – vigyorogtam, miközben berúgtam magam mögött az szoba bejáratiját és már elemeltem a készüléket a fülemtől, azzal a szándékkal, hogy bontom a hívást.

- Nem érted! Az ajtó! Betörték! És az egész lakást feldúlták! A lányok pedig eltűntek!

A táska kihullott a kezemből és tompa puffanással a padlón landolt.