A hang ismeretlen volt, és nem tudtam betájolni, honnan is jön. Ami, ugye elég ritka egy olyan embernél, akinek a normálnál hússzor jobbak az érzékei.

Wanda nem felelt, csak állt, kissé kótyagos tekintettel Reina mellett. Úgy tűnik igazam volt, vagy részeg, vagy bedrogozták. Klassz. Nagyon klassz.

Előbbre léptem, a lányok mellé. Megérintettem a levegőben lebegő töltényeket bámuló Kölyök könyökét, mire összerezzent és rám kapta a tekintetét. Félelem és döbbenet sugárzott belőlük. De nem az, ami ilyenkor eluralkodik az embereken, nem a halálfélelem... Ez valami más volt...

- Peter - ugrott hirtelen a nyakamba és szorosan átölelt. Nem viszonoztam a gesztust, ahogy sohasem ilyen helyzetekben. Nem tudom, mi üthetett hirtelen Reinaba, nem szokott ilyen... érzelgős, ijedős lenni. Mondjuk, én könnyen beszélek.

- Engedj el, megfojtasz - morgolódtam, miközben lehámoztam karjait a nyakamról. Hallgatott rám, azonnal elengedett és hátrált egy fél lépést. Végig mértük egymást, a művelet végén találkozott a tekintetünk. Nem tudom, mi csillant meg a szemében, de határozottan valami tőle szokatlan érzelem volt.

- Wanda! - hallottam meg hirtelen a korábbi ismeretlen hangot, amihez a töltények a padlón való hangos koppanása társult. Mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából, valami vörös foltra. Odakapta a fejem, de már nem láttam semmit, csak az elmosódott, ködre emlékeztető felhőt, majd a pisztoly, ami pár perce elsült, a földre hullott. Aztán Wanda már nem tőlünk fél méterre állt, hanem kissé távolabb, egy számomra ismeretlen fiú karjaiban. A lány kótyagosan pislogott, majd a felismerés az arcára kúszott és ő is átölelte az ismeretlent.

- Miért nem szóltál, mielőtt elmentél? - mérgelődött a fiú, arcát Wanda nyakhajlatába fúrva. Barna haja erősen elütött a karjaiban tartott lány hófehér fürtjeitől. Alig pár centivel lehetett nála magasabb, fekete farmert és pólót viselt, bordó dzsekivel, sötétvörös Converse cipővel.

- Sajnálom. Egyedül akartam megoldani - felelte Wanda. Mintha némi bűntudatot hallottam volna ki a hangjából.

- Oké - törtem meg a szívet (nem épp) melengető jelenetet az elnyújtott szóval. - Mégis, mi a franc folyik itt? - böktem az ismeretlenre, mert igen, nálam ő jelentette a „mi a franc" részt.

- Ugyan ezt akartam kérdezni - kapta rám a tekintetét a fiú, amiből tömény vádaskodás vetült felém. - Ha már a társaid, miért nem tudsz rájuk vigyázni?! - kért számon engem.

- Héhéhé, ácsi! Társaim? Ők? Nem, te valamit nagyon félreértettél, Piroska! - grimaszoltam. - Nem is akartam, hogy velem jöjjön - böktem Wandara.

- A húgom csak a feladatát végezte - lépett el Wanda mellől, egyenesen elém. Alig pár centi választott el minket. Másnak ilyenkor már beverem az orrát, de per pillanat köpni-nyelni nem tudtam nagy hirtelen. A húga?! Teljesen lesokkolt a tény, tekintettel arra is, hogy mind külsőre, mind (eddig) belsőre nem hasonlítottak.

- Beth?!/ Mi?! - nyögtem ki walesiül, mert a fejem nagy kavalkádjában máshogy nem jutott eszembe. A fiú értetlenül összeráncolta a homlokát.

- Tudsz te egyáltalán angolul, vagy csak megbuggyantál a whiskytől? - mért végig bizonytalan tekintettel. Felháborodottan horkantottam egyet.

- Igen, tudok angolul. És értelmezni is tudom a szavakat. De a Bosszúállók sajnálatos módon, nem! Így a nyakamba varrták őt! A... húgod - mondtam ki számomra is különös hangsúllyal az utolsó szót.

- Ő csak a feladatát végzi - ismételte meg, majd grimaszoló arcomra bizonytalanság futott át az arcán. - Igaz, meg kellett volna várnia, de csak parancsot teljesít - morogta. Visszafordult Wandahoz és maga mellé húzta, átkarolva a vállát. - Nem lett volna szabad egyedül jönnie, tekintettel léve a fő változóra - pillantott rám kissé dühös tekintettel.

- A fő változó? - szólt közbe zavartan Reina.

- Ő - bökött felém az állával, mire nekem ismét torkomon akadt a szó. - A Bosszúállók nem azért akarnak, mert erős, vagy jó vagy - emelte ki gúnyosan a szót -, hanem azért, hogy ne lehess a HYDRAé. Nem jelentesz nekik semmit.

- Pietro! - szakította félbe dühösen Wanda. Ahogy megjelent a bátyja, pillanatok alatt kijózanodott. A fiú, mint kiderült, Pietro, rosszalló pillantást küldött húga felé.

- Attól még, hogy te bízol bennük, én nem - felelte, s bár ellenségesnek szánhatta, a hangja barátias volt. Bizonyára nem tudott csúnyán viselkedni a drága testvérkécskéjével.

- Klassz, amennyiben Szeleske és Piroska befejezte, én mennék is - bújtam át közöttük, majd az ajtó felé vettem az irányt.

- Úgy értetted, mi mennénk is - szegődött mellém Reina.

Hitetlenkedve megráztam a fejem, de egy apró mosoly így is az arcomra kúszott. De szinte ugyan abban a pillanatban le is fagyott; ahogy léptem, a levegőben találtam magam, vörös, füstszerű aurával körülvéve. Reina rémülten felkiáltott mellettem, míg én csak kezeimmel legyezve és hadonászva próbáltam nem bukfencezni és cigánykerekezni a levegőben.

- Mi a büdös jó kurva... - kezdtem hosszan tartó káromkodásba, de az elém lépő Pietro félbeszakított ebben. Megragadta az ingem nyakát és magához rántott. Szemei dühösen szikráztak, úgy nézett rám, mint aki meg akar ölni. Volt egy-két tippem, miért is...

- Na, mi van? - gúnyolódtam. - Nem akarsz letenni? - piszkáltam, arra a feltételezésre hagyatkozva, hogy az előbb megjelent vörös ködszerű anyag hozzá tartozik.

- Hogy neveztél az előbb? - szűrte a fogai között dühösen. Pár pillanatig le sem esett, miről beszél, majd hangosan felkacagtam.

- Nahát! Nem tetszik a Piroska név, pajtás? Pedig mintha épp rád szabták volna - vigyorogtam rá. A következő másodpercben lefejeltem a padlót, egy hangos koppanás kíséretében. - Baszki! - morogtam, miközben feltápászkodtam és bevert orromat és homlokomat masszíroztam. Ahogy talpra álltam, egy önelégülten vigyorgó Pietroval találtam szembe magam. - Nagyon vicces! Kac kac kukac... - ironizáltam, majd egy gyors mozdulattal a háta mögötti falhoz tapasztottam egy pókhálóval.

- Mi a franc?! Pfuj! Ez undorító - próbálta leszedni magáról a ragadós szálakat.

- Ez van, Piroska - vontam vállat. Nevetséges volt, ahogy ott szerencsétlenkedett a hálóval, az erejével is csak nehézkesen tudott tőlük megszabadulni.

- Peter - érintette meg valaki a vállam; Kölyök. - Épp indulni akartunk, nem?

- De. Legalábbis én igen - fordultam felé. És komolyan mondom, érzékem van ezekhez; Rei háta mögött ott állt a vérző orrú Boby egy pisztolyt szorongatva a kezében, egyenesen ránk célozva.
Hallottam, ahogy elsül a fegyver, éreztem, hogy megtántorodok, majd minden elsötétült hirtelen.

#####

Mikor magamhoz tértem, egy ismerős ágyban feküdtem, tapasszal a nyakamon. A félig leengedett redőnyön beszűrődött a kora reggeli napfény Reina hálószobájába.

Pár percig kábultan bámultam a tárgyakat magam körül, majd ahogy az emlékek tengere hirtelen elárasztotta az elmémet, olyan hirtelen ültem fel, hogy észre sem vettem. Fájdalom hasított a tarkómba, a vállamba és a nyakamba. Felszisszentem az érzéstől.

- Hogy az a... - kezdtem morogni az összes káromkodást amit csak ismertem, miközben szorosan lehunytam a szemem és igyekeztem nem a fájdalomra koncentrálni.

- Peter! Hál' Isten hogy felébredtél! - rohant be a szobába szitkozódásomat hallva Reina és óvatosan a nyakamba csimpaszkodott.

- Kölyök, ne! - húzódtam el tőle, így egy pillantást vetettem könnyáztatta arcára. Az agyam túl tompa volt ahhoz, hogy bárminemű megjegyzést tegyek. - Mi történt? - kérdeztem rekedtes hangon, mire ő kapkodva, összevissza kezdett magyarázni. - Héhéhé! Így nem értem, Rei...

Kölyök megjegyzésemet követően mélyen felsóhajtott és lehuppant mellém a lepedőre.

- Boby meglőtt - futott neki újból, tőmondatokra tömörítve. - Eltalálta a nyaki ütőered a golyó. Vagyis, súrolta. Wanda és Pietro mentett meg. Sőt, Wan Bobynak is bemosott egy jó nagyot - a végére már sikeresen lenyugodott annyira, hogy hasonlítson a megszokott Reinara.

- Aha - húztam el a szót, miközben a fájdalomtól és a vérveszteségtől még tompa agyam amilyen gyorsan csak tudta, feldolgozta az előbb hallott adatokat. - De... Ha súrolta az ütőerem... Akkor... Honnan szereztetek 0-ás vért? - vontam össze a szemöldököm, megfeledkezve még a mutáns génjeimről is. - Ha jól látom, nem a kórházban vagyok.

Kölyök beharapta az alsó ajkát, kissé még el is mosolyodott.

- A vér viszont a kórházból van - felelte, mire én csak ráncolt homlokommal adtam a tudtára, hogy még mindig nem értem. - Wanda lopott neked...

- Na, ja, persze - reagáltam le a hallottakat nevetve, ami egy igencsak fájdalmas ötletnek bizonyult. - Hogy a macska rúgja meg - kaptam ép kezem a bal nyakhajlatomhoz.

- Ne mozogj! Pihenned kell! - érintette meg kézfejem Rei. Fáradtan felhorkantottam. - Egész eddig nem voltál magadnál, Parker! Még a te különleges képességeddel sem szabad ugrálnod! - nyomta vissza gyengéden felsőtestemet a párnára.

- Ne már Reina, jól vagyok, hagyjál! - próbáltam ellenkezni és szabadulni.

- Parker! - szólt rám erélyesen.

- Ne. Hívj. Így! - tagoltam le neki szinte suttogva a mondatot. Utáltam, mikor emlékeztetett a családomra, hogy hová is tartozom. Hova tartoztam. Én már nem vagyok az a Peter Parker, akit a világ feljegyzett. Ezt neki is jó lenne végre megjegyezni.

- Ágyban kell még maradnod, pihenni. Wanda majd még benéz hozzád, ahogy én is, Pietroval lehetőleg ne nyírjátok ki egymást. Lassan kész a reggeli, majd hozok be neked is, pótolnod kell az energiát - hadarta le, figyelmen kívül hagyva előbbi felszólításom. Folyamatosan beszélt, össze-vissza, volt, amit fel sem fogtam.

- Héhéhé! Na, álljunk csak meg! - tettem kezemet a szájára, így fojtva belé a szót. - Wanda?! Pietro?! Mégis, miről beszélsz te? - kérdeztem elképedve és kissé dühösen. - Tudod mit? Ne! Ne válaszolj! Csak mond, hogy ugye nincsenek itt!

Ám ő reményeimnek szöges ellentétét csinálta és aprót, helyeslőn bólintott. Ismét felültem az ágyon, bár a belém hasító fájdalmat most elnyomta a megmagyarázhatatlan düh.

- Te normális vagy?! Bosszúállók menedékházat akarsz alapítani, vagy mi?! Reina, én vagyok Pókember. Pókember! A Bosszúállók az ellenségeim! Mégis.. hogy?! - kezdtem értetlenül hadonászni a kezeimmel.

- Peter! Peter! Nyugi, nincs semmi baj! Ők mentettek meg, nem fognak bántani vagy ilyesmi - kapta el mindkét csuklómat. Hüledezve pillantottam rá, nem hittem a fülemnek.

- Mond, hallod te, hogy milyen marhaságokat beszélsz?! - kérdeztem halkan, mérgesen. Nem hiszem el, hogy Reina ilyen... ilyen... együgyű! - Ha azt mondom, Cadwch eich hun yn agos at eich ffrindiau, ond eich gelynion nes/ tartsd közel magadhoz a barátaid, de az ellenségeid még közelebb, az mond neked egyáltalán valamit?!

- Peter, nyugodj le!

- Nem Reina, hagyjál! Nem érted? Én lenni rossz, ők lenni jó! Mi lenni ellentétek! - tártam szét a karomat.

- Peter Parker! - kiáltott rám felemelve a hangját.

- Ne hívj így! - vágtam vissza immár én is kiabálva. - Mit képzelsz magadról? Nem vagy az anyám, a húgom, a barátnőm, de még csak a haverom se! Ne akard megmondani, hogy mit tegyek! - löktem arrébb és kiszálltam az ágyból. - És ne! Ne merj még egyszer így hívni!

- Peter, kérlek! Nyugodj meg! - nyúlt a kezem után, de leráztam magamról.

- Nem, Reina, nem nyugszom meg! Attól még, hogy akkor megmentettél, nem kell dadáskodnod felettem! John felett őrködtél volna, akkor talán nem halt volna meg! Ahelyett hogy azzal vagy elfoglalva, ki akar leugrani a legközelebbi daruról! - kiáltottam rá. Ahogy meghallotta ritkán emlegetett bátyja nevét, az arca elsápadt.

- Peter, kérlek... Nem azért hívtalak vissza arról a daruról, hogy utána hagyjam, hogy tönkretedd magad - mondta elhaló hangon.

- Reina, az Istenre, te teszel tönkre! Azzal hogy át akarsz formálni! - kaptam fel magamra a legközelebbi barna dzsekimet, amit találtam, úgy, hogy az arcomra ne üljön ki a vállamba hasító fájdalom jele. Kölyök összerezzent a hallottakra.

- Nem akarlak megváltoztatni! - szipogta. - Csak... azt akarom, hogy neked jó legyen. Hogy boldog légy. Hogy a régi légy...

- Nem akarok a régi lenni! - szakítottam félbe dühösen, és kiűztem az elmémből annak az éjszakának az emlékét, a fecskendőjét, az emberét, aki cserben hagyott, aki tönkretett, aki becsapott.

-Peter, mindig Parker maradsz, de ez nem határoz meg és...

- Ne! Hívj! Így! - kiabáltam nagy hévvel, mire megremegett a keze. - Soha! Nem vagyok Parker! Nem vagyok a védenced! Nem vagyok jó! Ennyi! Szállj le rólam! - fordultam sarkon, anélkül, hogy szándékomban állt volna meghallgatni a reakcióját, de a küszöbön egy pittyenés megállított. A telefonomé. Előhalásztam a készüléket a kabátom zsebéből, közben arra számítva, hogy Reina újabb szentbeszédbe kezd. De nem tette.

*1 új üzenet* - írta a kijelző. Megnyitottam a fájt.

*Hello, Pet! Rég találkoztunk. Van egy új kapás, esetleg lenne kedved beszállni? Rocket már nagyon hiányol - Peter* - állt az üzenetben. Elgondolkodva néztem a kijelzőt, majd bepötyögtem a választ.

*Illegálisnak hangzik... Benne vagyok.*

- Hova mész? - szólalt meg Reina elhaló hangon, mikor kiléptem a szobájából.

- Haza - utaltam a roncstelepre. - Összeszedem a cuccom. Quillnek van egy új zsákmánya, hívott hogy segítsek - feleltem felszínes, érzelemmentes hangon, majd kimentem a folyosóra, a bejárati ajtóhoz, ahol Wandaba és Pietroba botlottam. Nem szóltak egy szót sem, csak álltak, néztek és hallgattak.

- Peter! - állított meg egy kiáltás a lépcsőházban. Visszanéztem, Wanda volt az.

- Mit akarsz? - morogtam az orrom alatt és tovább indultam, ám ő egy szempillantás alatt előttem termett.

- Várj... - támaszkodott meg a mellkasomon, így maradásra kényszerítve engem is. - Miért...

- Ha Reinaról van szó, nem érdekel - szakítottam félbe. Nem akartam az előbb lebonyolított beszélgetésről egy szót sem társalogni. - Főleg nem veled.

- N... Nem, én csak - hátrált egy lépést, mintha felpofoztam volna. - Csak... Én, úgy értem...

- Kinyögöd még ma? - mordultam rá és arrébb löktem a vállammal hogy odajussak a lépcsőház ajtajához.

- Miért? Miért nem kerülted ki a töltényt?! - kérdezte már szinte követelve a választ. Megtorpantam meglepettségemben.

- Te azzal gyanúsítasz, hogy direkt lövettem magam nyakon?! - kaptam rá dühös és egyben döbbent tekintetem. Nem felelt, csak meredten bámult a szemembe. Azokkal a természetellenesen világoskék szemeivel...

- Tán az előbb nem azt mondta Rei, hogy le akartál ugrani egy...

- Neked ahhoz semmi közöd! - kiáltottam rá, majd kiléptem a tömbházból és bevágtam magam mögött az ajtót.