- Szabad – szorította meg erősen a kezem egy széles mosoly kíséretében. Ajakfényén megtört a fény, pirszingje a szivárvány minden színében pompázott. A tekintete oktalan boldogságról árulkodott.

Kölyökkel bevetettük magunk a táncoló tömegbe, Wandaról meg is feledkeztem. Teljesen. Pillanatnyilag csak én, Rei, a tánc és a zene léteztünk. Meg a hömpölygő embersereg körülöttünk háttérnek. Ilyenkor mindig... furcsán érzem magam. Nem jól, nem rosszul, valahol a kettő között. Máshogy, mint általában. Más így a karjaim között tartani Reinat, mint mikor szellemességből teszem. Más a zene ütemére összesimulni, mint a vágy hatására. Más a mosolya ilyenkor, mint mikor egy akció után találkozunk. Mindezt már megfejtettem benne, mióta találkoztunk. És ez idő alatt, bár nem én nyíltam meg neki, jobban megismert, mint bárki más a világon. Bárki más az univerzumban.

- Milyen érzés? – szólalt meg hirtelen. Értetlen tekintetem láttán sem kezdett magyarázatba.

- Micsoda? – nyögtem végül ki.

- Hogy azóta idáig jutottál. Hogy van, akinek teljesen bejössz – vigyorgott.

- Egy szavadat sem értem – pörgettem meg, majd hátra döntöttem. Ahogy ismét magamhoz húztam, újabb magyarázatba kezdett.

- Ugyan már, Peter. Közted és köztem soha nem lesz semmi komoly. Ezt mindketten tudjuk – mondta majd elhallgatott.

- Még mindig nem értem, Kölyök... Én soha nem esem szerelembe, ezt mindketten tudjuk – váltottam az utolsó három szónál az ő hangjára, mire hallkan felnevetett. Mosolygós ajkain megcsillant a rúzs.

- Hiába áltatod magad, Parker – nézett mélyen a szemembe. – Látom, hogy hogyan néz rád. És ismerlek. A lelked vágyik a szeretetre.

- Még mindig nem tudom, kiről beszélsz. És nem, tévedsz. Nem vágyok senki szeretetére.

- Mint mondtam; hiába áltatod magad.

- Kölyök, én tényleg nem érzek semmi olyat irántad – feleltem zavartan.

- Nem is magamról beszélek, butus – rázta meg bazsalyogva a fejét, csigákba rendezett haja ráhullott a vállára.

Vártam, hogy folytassa, de nem tette. Ránk nehezedett a tomboló zene csöndje.

A Skilletet leváltotta Bon Jovi It's my life című dala. Megpörgettem Reinat, majd a sodrás hatására a testünk összepréselőött. A fülemhez hajolt és alig hallhatóan szólalt meg.

- Hova tűnt Wanda?

Nem feleltem. Először egy ez most komoly pillantást küldtem felé, mire szigorúan elhúzta a száját. Felsóhajtottam egy dühös szemforgatás keretében, majd teljesen őszintén kijelentettem;

- Nem érdekel! – Válaszomra reagálva Kölyök mellkason vágott. – Au? – vontam össze furcsállón a szemöldököm.

- Ne szórakozz! Fiatalabb nálad, vigyáznod kéne rá! – felelte kissé felháborodottan.

- Ő maga mondta, hogy idősebb. Nem vagyok a dadusa, Kölyök, világos? Nem én akartam, hogy jöjjön! Ha ennyire a szíveden viseled szegényke sorsát, vigyázz rá magad!

- Rendben – mosolyodott el felhőtlenül, majd sarkon fordult és csak úgy faképnél hagyott. Pár pillanatig kissé meglepetten bámultam utána, majd ahogy eltűnt a szemem elől egyszerűen másik táncpartner után néztem – ami nem volt egy hosszadalmas meló -.

Nem azért jöttem ide, hogy kettőjüket pátyolgassam. Annyi idősek, mint én, csak tudnak vigyázni magukra! Vagy ha nem is, akkor majd Reina vigyáz mindkettőjükre.

De valahogy, mindennek ellenére, még ha tudtam is, tisztában voltam a saját érzéseimmel, hogy nem érdekelnek, nem tartoznak hozzám, semmi közöm kettőjükhöz, a tekintetem pillanatról pillanatra elkalandozott és utánuk kutatott. Hol vannak? Mi történik velük? És nem nyugtatott meg, hogy Wandat az egyik bárszéken ücsörögve, Reinat pedig nem messze tőle láttam táncolni. Nem jelentettek nekem semmit, mégis, ha nem tudtam, mi van velük, valami nyomta a mellkasom. Hogy mi? Azt nem tudom...

Ahogy azt sem tudom, mi ütött belém, mikor ide jöttem, mikor hagytam Wandanak hogy velünk tartson, mikor aznap este először találkoztam Reinaval.

Nem, nincs semmi közöttünk.

Csak egy élet, egy lépés, egy esés, egy félreértelmezett érzés.

Érdekes volt a találkozásunk. Emlékezetes. És legszívesebben elfelejteném. Azt a pillanatot, és mindent, ami előtte történt. Mindent.

Ahogy a testünk összesimult az idegen lányéval aki mellém keveredett a kavargó, táncoló tömegben, egy pillanatra elkalandoztam. Pink haját szőkének képzeltem és kontaktlencsés szeme helyére szemüveget, kék, jeges tekintettel.

Megzavarodtam. Nem érzek semmit Kölyök iránt, mégis, mindig az eszemben jár. De nem, mint szerelmem. Mint barát, aki megmentett... Bár, ezt sosem vallanám be neki. Ahogy azt sem, hogy akkor, az első alkalomkor, mindent komolyan gondoltam. Meg akartam tenni.

Elhátráltam az idegen lánytól, aki kapásból más táncpartner után nézett. Kibotorkáltam a tömegből és a bárpult felé vettem az irányt. Lazának tűntem, de belül zaklatott voltam. Minden miatt.

Ez a titok, a HYDRAról, a Bosszúállók, Reina, Wanda, és a mostanában hirtelen feltörő emlékek... Valami nem stimmel velem.

- Egy whiskyt - vetettem oda a csapos lánynak. Ő csak bólintott és megfordult, egy üveg után nyúlt.

- Legyen kettő - hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül, mire a kis hölgy keze is megtorpant egy pillanatra. Mintha meggondolta volna magát, a drágább, ízletesebb ital után nyúlt és töltött két pohárral. A keze remegett közben, majdnem kicsúszott belőle a palack. Ahogy kitette a két kristálypoharat a pultra, a hang tulajdonosa nagy nyikorgás kíséretében helyet foglalt mellettem a bárszéken.

- Peter! De rég jártál erre. Meguntad Kölyköt és jöttél új csajt nézni magadnak? - kérdezte röfögésre emlékeztető nevetéssel kísérve. Nagy, otromba kezével felemelte saját poharát és egy húzásra megitta az adagját.

- Téged is jó látni, Boby - húztam el a szám és belekortyoltam a whiskymbe.

- Mi lenne, ha a lényegre térnénk, kis korcs?! – sziszegte, miközben intett még egy italért.

- Oh, én is szeretlek, hájpacni – vágtam vissza teljesen nyugodt hangnemben.

- Peter, ne feszítsd a húrt! Örülj, hogy még nem dobadtalak ki.

- Nem is tudnál. Erősebb vagyok az összes emberednél... akár egyszerre is lenyomom őket – fordultam végül felé egy beképzelt mosoly kíséretében. Boby csak felmordult.

- Eddig sem voltunk jóban, kölyök, mióta kiszálltál. Mit akarsz itt?

- Semmit. Csak elhoztam a két hölgyet táncolni.

- Hát, ahhoz képest nem voltál sokat a táncparketten.

- Az az öt perc a táncparketten így is több volt, mint amennyi időt te az etikett órán töltöttél – húztam az agyát.

- De most komolyan; miért vagy itt?

- Hogy jól szórakozzak – húztam le a maradék whiskymet. Az alkohol végig marta a torkom, ami nagyon jól esett, elterelte a gondolataim. A zsebembe nyúltam és előhúztam a cigarettás dobozom meg az öngyújtóm. Kivettem egy szálat és a számba dobtam, majd rutinosan lenyomtam az öngyújtó gombját és rágyújtottam.

- Itt nem szabad dohányozni – morogta dühösen Boby.

- Tudom – feleltem és hogy hergeljem az arcába fújtam a füstöt. A nikotin kellemesen szétáradt a légzőszervrendszeremben, biztos vagyok benne, hogy az apró molekulák kacagva rohantak a tüdőm felé, hogy tönkre tegyék azt.

- Peter! – morogta Boby. Máskor már rég bemosott volna nekem ezekért a húzásokért. Nem egy türelmes ember... csak ha akar valamit.

- És te? Mit akarsz, Boby? – adtam hangot gondolataimnak. A kopasz férfi elvigyorodott, így kilátszottak sárgás fogai.

- Azon tanakodtunk néhány napja, nincs-e kedved beszállni egy buliba. Erre most megjelensz itt. Tökéletes időzítés! Mit szólsz, van kedved egy újabb küldetéshez a régi szép idők kedvéért?

- Ki. Van. Zárva! Nem fogok veletek megint összeállni! A-a. No option! – feleltem a fejemet rázva és újra megszívtam az égő dohányszálat.

- Ugyan már, jó összeget fizetnénk! – próbálkozott Boby, de a hangja feszült lett, az ökle összeszorult. Halkan, hitetlenül felkacagtam a helyzeten.

- Tudod jól, hogy nálam a pénz nem nézőpont. És a válaszom mindig is nem lesz! Az után amit a kiszállásom előtti utolsó alkalommal műveltetek, tuti nem segítek semmiben.

- Megint Quillel van dolgod, vagy mi?

- A, lehet. B, semmi közöd hozzá. C, ez nem kapcsolódik a témához.

- Ugyan, Peter, mondtam már, hogy az a múltkori félreértés volt!

- Kölyök keze négy hétig be volt kötve és ki kellett hagynia élete nagy meghallgatását, mert ti, félreértésből, meglőttétek! – hadonásztam felé a cigarettaszálat szorongató kezemmel.

- Mikor lettél te ilyen puhány? Csak nem tényleg beleszerettél a kis szöszibe?

- Te is tudod, hogy nem erről van szó. Én soha nem leszek szerelmes. Érzéki ferdülésem van – gúnyolódtam. – De arról fogalmad sincs, milyen kötelék van köztem és Kölyök között.

- Te magad sem tudod – grimaszolt.

- Na, jó, kopj le, nem érdekel az ajánlatod, bármiről legyen is szó, és szállj le a... - a tekintetem hirtelen Boby háta mögé siklott és a szemem igencsak elkerekedett. – Az ott a te embered amelyik zaklatja azt a csajt? – böktem a tőlünk pár méterre álló párosra. Boby morgolódva megfordult, majd bólintott.

- Igen, miért? – morogta.

- Ezt még befejezzük – paskoltam vállba, de nem épp a jóindulatom jeleképp, miközben tekintetemet le sem vettem a sötétben szinte világító hajzuhatagról. – Az italt te állod – közöltem egyszerűen, azzal magára hagytam egykori munkaadóm. (Vagyis, valami munkaadó féleség... Hatalmas ferdítéssel.)

Ahogy a páros felé közeledtem, Boby embere felismerhetett, mert visszavonulót fújt. Mire a lány mellé értem, már egyedül ácsorgott, bár, ami azt illeti, kissé bizonytalanul.

- Hé, minden oké? – érintettem meg Wanda vállát. Ő egy bosszús pillantást küldött felém a szeme elé hulló tincsek mögül, majd már csak az égető csípést éreztem az arcomon, a mozdulatot nem is láttam. Döbbenten pislogtam az előttem álló lányra, akinek immár győzelemittas, kissé kótyagos mosoly terült el hibátlan, fehér bőrű arcán.

- Te most csak úgy felpofoztál? – kiáltottam rá feldúltan, bár a zene elnyomta a hangomat, így csak ő és én hallhattuk. Oh, de remélem, hogy nagyon is hallotta!

- Méghozzá higanyszálsebességgel – vigyorgott rám, angyali arcot öltve. – Mit értesz csak úgy alatt?

- Hogy minden ok nélkül! – akadtam ki rá és hadonászni kezdtem a kezemmel. – Mi ütött beléd? Ennek semmi értelme nem volt! Sőt, nem hogy értelme nem volt, indokod nem volt!

- Oh, Pity, ha tudnád, mennyi okom volt rá – vigyorgott, majd nyomott egy lány csókot égő jobb arcomra és egyszerűen faképnél hagyott. Égő bőrömhöz kaptam, ahol az ajka hozzám ért és gyorsan letöröltem az a kevéske szájfényt ami róla rám ragadt.

- Mi a fasz... - leheltem magam elé még mindig döbbenten a káromkodást. Mi ütött ma mindenkibe? Reina rébuszokban beszél, Wanda... Wanda vagy leitta magát, vagy bedrogozták.

- Peter? – hallottam meg Reina csilingelő hangját a hátam mögül. – Hova lett Wan... Szeleske – mondta ki nevetve a gúnynevet.

- Öm... asszem bekattant – feleltem tömören, még mindig az apró sokk hatása alatt állva. Furcsa volt ez az egész.

- Ezt meg hogy érted – húzta el bizonytalanul az első szót. Végre felé pillantottam; zavarodottan méregetett, két sörösdobozt tartott a kezében. Ahogy tekintete a félig leégett cigarettára futott, rosszallóan a szemembe nézett.

- Szerintem leitta magát. Vagy kevertek valamit az italába. Fura volt...

- Nem ismered – kezdte volna Kölyök a szentbeszédet, mint egy ezer évet megélt bölcs, de félbe szakítottam.

- Ez más. Lehet, hogy nem ismerem, de ez... Ez egyértelműen fura volt.

- Olyan egyértelmű, mint mikor le akartál ugrani? – tette csípőre sörösdobozokkal teli kezeit. Felsóhajtottam.

- Komolyan? Most akarjuk ezt megint megtárgyalni? – morogtam.

- Csak emlékeztetlek, mit értenek a normális emberek egyételmű szándéknak – felelte kissé bosszúsan. Igen... az első találkozásunk mindig is kiborította.

- Az más volt! – feleltem felháborodottan.

- Valóban. Hisz le akartál ugrani egy daruról és...

- Kölyök, elég! Menj inkább Szeleske után és vidd ki innen. Lépünk – szakítottam félbe szigorúra véve a formát. Miért mindig nekem kell lemondanom a buliról miatta? Istenem...

- Menj te!

- Ne. Most! Oké? Majd ha kettesben leszünk, újra leszedheted a fejemet, hogy annak idején le akartam ugrani egy daru tetejéről, de akkor sem mondok semmit! Világos? – emeltem fel dühösen a hangom. Reina csak durcás arccal bólintott. – Nekem még van egy kis elintéznivalóm Bobyval.

- Bobyval?! – ült ki a kétségbeesés az épp távozni készülő Reina arcára.

- Nyugi, kivételesen nem csinálok balhét – ígértem, mire bizalmatlanul ismét bólintott, majd a női mosdó felé indult. Bár nem tudom, honnan vette, hogy Wanda ott van. – Én nem csinálok. Megoldja azt Boby egyedül is...

Visszamentem a bárpulthoz és a nagydarab, kopasz férfi előtt heverő két pohár közül szemtelenül felkaptam az egyiket és lehajtottam a felét. Most tényleg szükségem volt az alkoholra.

- Meggondoltad magad? Vagy mind a két csajod faképnél hagyott? – vigyorgott rám gonoszul Boby. Unottan rá pillantottam, majd tekintetem ismét a poharamat kezdte vizslatni.

- Ők? Pisztollyal sem tudom levakarni magamról őket. Nem, amiatt jöttem, hogy az emberedről beszélgessünk.

- Az emberemről?

- Aki az előbb a hidrogénhajúval beszélgetett – pillantottam rá, mire bizonytalanul bólintott. – Gondolom, kizártnak tartod, hogy bedrogozta a lányt.

- Ismered? – tért ki a válasz elől.

- Neem – feleltem megjátszott felháborodottsággal. A választ hallva kissé mintha megnyugodott volna.

- Nem tartom kizártnak. Új még a srác – vigyorgott. – Ő lépett a helyedbe.

- Akkor egy tulok. Duplán – Boby értetlenül felvonta a szemöldökét. – Ugyanis, igen, a csaj velem van – vigyorogtam. Boby arcáról lefagyott az öntelt mosoly, és hiába kapott a farzsebében tartott pisztolya után, túl lassú volt. Egy laza mozdulattal belevertem a fejét a bárpult asztallapjába.

- Peter! – kiabált rám hátulról Reina.

- Ő kezdte - feleltem nyugodtan miközben lecsusszantam a székemről és egy pöccintéssel lelöktem az ájult Boby testét a földre. – Én csak visszaadtam. Kiütöttem.

- Peter! – lépett mellém Kölyök sziszegve. – Mindenáron bunyót akarsz, igaz?

- Már mindegy, nem? – tártam szét a karom. Reina körbe futtatta a tekintetét a környezetünkön és kissé megszeppenve fogadta a ránk irányuló négy pisztolycsövet.

- Utálom a pisztolyokat – morogta.

- Te csak maradj hátul – vigyorogtam. – Jól akarok szórakoz – szél, nem is, tornádó söpört végig a club termében, ledöntve a lábairól Boby embereit, engem és Reinat a bárpultnak lökve. – ni – fejeztem be a mondatot, ahogy elállt a légáramlat. Wanda állt előttünk fél méterre, kissé bugyután vigyorogva. Egy karcolás sem esett rajta, de még csak a haja sem lett kócos.

- Mit adtak ennek a kölyöknek? Speedet? – ironizáltam kissé meghökkenve.

- Wanda? Minden oké? – sietett oda hozzá Reina. A hidrogénhajú csak bólintott és még mindig idiótán mosolygott. Reina persze nem hagyta annyiban, faggatta, fáj-e valamilye, szédül-e, van-e hányingere meg hasonlók. Amiket tőlem is kérdez, mikor leiszom magam.

Kifújtam a benntartott levegőm, amiről nem is tudtam. Na, ebbe a clubba sem jövök többet vissza, főleg, hogy már Boby is megint be akar szervezni valami hülyeségbe. Mintha belemennék. Az ő munkáiban nincs kihívás, csak pénz. Ezért szeretek jobban Quillel lógni.

- Indulhatunk? – pillantottam fel a lányokra, és egy pillanatra a lélegzetem is elállt. – Földre! – kiáltottam rájuk, ahogy megláttam a rájuk szegeződő pisztolycsövet. De már késő volt, a fegyver hangos robajjal elsült. Egyszer, kétszer, majd harmadszor is. Reina felsikoltott, de nem tudtak elég gyorsan mozdulni. Ahogy én sem; nem értem oda. És mikor azt hittem, a lövedékek eltalálják őket; a golyók hirtelen, vörös aurával körülvéve megtorpantak a levegőben, olyan némaságot hozva magukkal, hogy a légy zümmögését is meg lehetett hallani.

- Hányszor? Hányszor mondjam még el?! – szelte át a tapintható csöndet egy fiú dühös, zaklatott hangja. – Nem mész nélkülem küldetésre! Mikor fogod végre ezt megérteni, Wanda?!