Már három napja csak a sebeimet nyalogattam, Kölykön élősködtem és csak néztem ki a fejemből. Három egész nap, aggódással töltve, bármiféle gonoszkodás nélkül! Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy lehetek így még életben. 'Rossz-elvonásba' fogok meghalni.

- Na, ne vágj már ilyen savanyú képet! – lépett be a házba Kölyök. Becsukta mag után az ajtót, a kulcsot a kis éjjeli szekrényére ejtette. Az ágyon fekve figyeltem, ahogy ledobta az iskolatáskáját, kipakolta az irodalom könyvét, lekapta magáról vastag, bundás pulóverét. Lerúgta a cipőjét a szoba sarkába, majd lehuppant mellém. A hajammal kezdett játszani, a szemüvege ferdén állt az orrán.

- Nem vágok savanyú képet – feleltem érzelemtől semleges hangon, figyelmemet ismét a halovány sárga plafonnak szentelve.

- Ugyan már, Peter! Engem nem tudsz becsapni. Mi a gabaj?

- Nem aggaszt semmi, hagyjál már – vágtam rá mogorván és átfordultam az oldalamra, háttal neki. Pár pillanatra csend állt be közénk, csak a telefonján való halk pötyögését lehetett hallani.

- Ez a... micsoda... á, HYDRA sem aggaszt? – kérdezte megnyomva, furcsán ejtve a szót. Felé kaptam a fejem és kivettem a kezéből a mobilt. A kijelzőn a vörös koponya szimbólum villogott, és a 'warning' felhívás. – Hé!

- Te csak ne foglalkozz ezzel! Nem a te dolgod, hanem az enyém! – morogtam rá.

- Akkor legközelebb ne az én telefonomról nézz utána a dolgaidnak! És amúgy is, add vissza! Az az enyém! – vágott a fejemhez egy párnát. Visszadobtam, majd megelőzve a párnacsata folytatását gyorsan rágördültem és a karjait lefogva az ágyhoz szögeztem. Hiába ficánkolt, nem tudott szabadulni.

- Peter! Szállj le rólam és add vissza a mobilom! – szólt rám durcásan. Felkeltem róla minden szó nélkül, ami meg is lepte. Az ablakhoz sétáltam, de a telefonját eszem ágában sem állt visszaadni neki.

- Peter? – hallottam Kölyök gyengéd hangját a hátam mögül. Nem feleltem, némán bámultam továbbra is egy pontot, az ablak alatt elterülő, nyüzsgő New Yorki utcán. Kapcsolatteremtésként megérintette a vállam, a gyógyulófélben lévő sebet, majd óvatosan átkarolt, keze a mellkasomon nyugodott. – Mi az a HYDRA? – nem adtam neki választ. – Miért vagy ilyen zaklatott miatta? – ez nem rá tartozott. – Miért zárkózol be megint előttem? – hangja furcsán lejtett, a szokásosnál is tapintatosabban beszélt, de mégis, éreztem a hangjában megbújó frusztrációt, türelmetlenséget és aggodalmat. – Igen szótlan vagy ma!

- Zavar?! – morogtam elutasítón. Erősebben szorítottam a telefonját a nadrágzsebemben.

- Ami azt illeti, igen, egy kissé igen!

- Király! Végre sikerült valami rosszat tennem! -ujjongtam unott hangon.

- Peter, nem én vagyok az ellenséged! – nyafogott állát a vállamra támasztva. – Én a társad vagyok.

Felmordultam a kijelentés hallatán.

- Inkább egyik sem; egyezzünk meg ebben.

Zavartan pislogott párat, majd a karjai lehullottak a mellkasomról. Hátrapillantottam sértett ábrázatú arcára.

- Most miért mondod ezt? – csattant fel.

- Mit? – vontam fel a szemöldököm még mindig háttal állva neki. A hangom ártatlanul csengett, minden lelkiismeretfurdalás nélkül mondtam ki a tényeket, amik neki a legjobban fájtak.

- Peter! Én a barátod vagyok! – suttogta. Hangját furcsa árnyék takarta be; félelem.

- Nem vagy – fordultam felé, egyenesen a szemébe nézve.

- Most miért mondod ezt? – ismételte elhaló hangon. Unottan, nemtörődöm stílusban megforgattam a szemeimet.

- Nézd, Kölyök! Csak hogy tisztázzuk; az, hogy te szeretsz, nem indok arra, hogy nekem hasonló képpen kéne éreznem. Magamat én is szeretem, de irántad nem érzek semmit. Nem vagy a társam, nem vagy a barátom, nem vagy a családom tagja. Mert nincs is családom; nekem te nem jelented az otthont. Csak egy lány vagy, aki azt állítja, hogy rajong értem, mégis meg akarsz változtatni! – a monológ végére már kiabáltam.

Kölyök arcára kiült a megsemmisülés, nem szólt semmit, csak döbbenten nézett rám. Összezúztam; galád módra eltiportam, széttéptem, ahogy egy cserbenhagyott szerelmes a virágszálat szokta. És jól esett.

Elégedett mosollyal az arcomon mellé léptem, mire kissé összerezzent. A szeme csillogott, szaporán pislogott a vastag keretes szemüvege mögött. Az ujjam köré csavartam egy kósza szőke tincsét, de ő csak mereven, sértetten bámult maga elé és próbálta visszafojtani fájdalmas könnyeit.

- És ha most megbocsájt, hercegnő, - léptem az ágy mellett heverő rózsaszín, szívecskés hátizsákhoz, amit Reina adott kölcsön, és amiben az egyenruhám várta, hogy felvegyék. Felkaptam a vállamra. – Pókembernek jelenése van. Ennyi szabadnap után ideje valami igazán rosszat kitervelni.

Az ajtóhoz léptem, Kölyök meg sem próbált megállítani.

- Ja, és még valami! Jobb, ha nézel magadnak egy új telefont! – szóltam vissza neki még a küszöbről, majd bevágtam magam mögött a bejárati ajtót. A csapódás visszhangzott a lépcsőházban; de ahhoz nem volt elég hangos, hogy elnyomja Kölyök walesi káromkodását.

- Sgriw chi, Peter! Sgriw chi!

#####

Két sarokra a roncsteleptől álltam meg végül. A testem automatikusan a rég kihalt, használaton kívüli, otthonos terepre húzott, de végül nem tudtam rá szánni magam, hogy visszamenjek. Nem akartam megadni a Bosszúállóknak azt a luxust, hogy a karjaikba sétálok.

Így ismét egy tömbház tetején lógattam a lábam, Kölyök telefonját az ujjaim közt forgatva.

Az az arc... Az a megsemmisült tekintet, a fájdalmat sugárzó kék szemek.

- De jól tettem, amit tettem – bizonygattam magamnak újra és újra. Pfuj, ezt rossz volt csak elgondolni is. Viszont, nem akartam, hogy Kölyök belekeveredjen ebbe.

- Szép teló – hallottam meg a hátam mögül hirtelen egy ismeretlen női hangot. Összerezzentem. – Igazán megy hozzád a rózsaszín.

Felemeltem a kezem, majd miután bemutattam, anélkül hogy hátra fordultam volna kilőttem egy hálót a hang irányába.

- Lassú – jelent meg mellettem az Isten sem tudja hogyan Higanyszál.

- Basz' ki! – pattantam fel és növeltem a közöttünk lévő távolságot. Ő nem mozdult; a háta mögött összefont karral, a sarkán hintázva mosolygott rám. – Mi a francot keresel te itt?

- Nem értem, miért zavar a jelenlétem – billentette oldalra a fejét, fehér, hosszú hajszálai az arcába lógtak. Volt valami különös, állandó mimikája az arcának; egyszerűen mindig játékos volt, a szeme folyton nevetett. Az a tipikus, jó kislány pofa volt. Pfuj.

- Talán azért, Hidrogénfej, mert ellenségek vagyunk! – csattantam fel. Vártam, mikor támad rám, mikor dönt le a lábamról, kerül a hátamba, vagy ránt elő egy pisztolyt.

- Azért mert a csapatom az ellenséged, én még nem vagyok – lépett közelebb, mire én hátráltam.

- Na, ja, persze. Nem vagy a barátom, csajszi.

- Akié a telefon, az a barátod? – kérdezte kíváncsian szemügyre véve a kezemben tartott készüléket.

- Az csak egy lány – idéztem fel saját, bántó szavaimat.

- Akkor én is csak egy lány vagyok – lépett ismét közelebb hozzám.

- Oh, nem, az az egy tuti nem!

- Akkor a telefon tulajdonosa miért? – vonta össze a szemöldökét. Olyan volt, mint egy nagy csecsemő; nem ismeri a világot, az emberek valódi arcát. Mindenben a jót látja és keresi. Idegesítő.

- Mond, Hidrogénfej, téged honnan szalajtottak? – nevettem fel. Zavartan bámult rám. Talán nem értette, amit mondtam? – Hé, vágod, mit dumálok itt neked?

- A nevem Wanda – jött a 'válasz'.

- Aha... És mit keresel itt? – döntöttem én is oldalra a fejem.

- A küldetésem végzem – mosolygott.

- Mégpedig?

- Téged felügyellek – vont vállat. Ledöbbentem.

Ismét végig mértem, tetőtől talpig, ami, ha jól láttam, határozottan hidegen hagyta. Hosszú, fehér haját ide-oda tépázta a szél, kék edzőruhája megfeszült a testén, ahogy megpróbált nyugodtan ácsorogni. A cipője kopott volt.

- És... Miért is? – kérdeztem bizonytalanul.

- Mit miért? – ült le a tető szélére.

- Miért felügyelsz? -sóhajtottam türelmetlenül.

- Ez volt a parancs, én meg csak ki akartam jutni végre egy kicsit a Toronyból. Van, aki bízik benne, hogy majd meggondolod magad és végül csatlakozol – vont ismét vállat. – Rutin munka, semmi több.

- Fura vagy – jegyeztem meg.

- Te is – öltött rám nyelvet. – Pont ezért vállaltam a küldetést. Hogy megtudjam, miért vagy ilyen.

- Hah! Csak hogy én nem kérek a társaságodból – förmedtem rá.

- Pedig nem fogsz tudni lerázni – termett az orrom elé. Meglepetten felkiáltottam és hátra táncoltam, balszerencsémre épp a tető széle felé. Ám mielőtt lebillentem volna, Wanda visszahúzott.

- Nem fogom megköszönni. Tudok vigyázni magamra – morogtam, ahogy kirántottam a csuklóm a kezéből és ismét a minimum két méter távolságot felvettem.

- Immár kvittek vagyunk – mosolygott rám megint.

- Kvittek? – értetlenkedtem.

- A múltkor. Nem öltél meg, pedig megtehetted volna.

- Nem lett volna értelme – fordítottam neki hátat. – És ha most megbocsátasz, én mennék is – lőttem ki egy ragacskötelet és már két utcával arrébb is jártam. Az egyik háztetőn ismét megállásra kényszerített valami; bocs, valaki.

- Mi. A. Büdös. Francot. Művelsz? – tagoltam le az előttem várakozón álló Wandának a mondatot.

- Vigyázok rád – vigyorodott el.

- Tudok magamra, köcce – sóhajtottam. Meg akartam kerülni, de kitette elém a kezét.

- Biztos vagy benne? – vonta fel a szemöldökét egy magabiztos, kihívó mosoly kíséretében.

- Ó, teljes egészében. De ha így megszabadulhatok tőled; - tártam szét a karom – tégy próbára, Wanda.

Szinte azonnal előttem termett és egy pisztolyt szegezett a homlokomnak. Kiütöttem a kezéből és ezúttal én szegeztem az ő mellkasának. Villám gyorsan rúgást indított, de blokkoltam a bal alkarommal, a jobb kezemmel pedig elkaptam a bokáját a levegőben. A pisztoly a földön csattant, ahogy elejtettem. Wanda széles mosolyra húzta a száját.

- Másokkal is kivételezel? – kérdezte incselkedő hangon.

- Kivételezek?

- Egyszerűbb lett volna, ha lelősz – felelte, majd kirántotta a lábát a kezeim közül.

- Hagyjál már lógva – morogtam rá. Vissza akart vágni, láttam ahogy kinyitja babarózsaszín ajkait, de a hangokat már nem volt ideje megformázni; lövések dördültek és csapódtak be nem messze tőlünk. A következő pillanatban már a tömbház melletti sikátorban voltam. Zavartan néztem Wanda kétségbeesett arcára.

- Te hoztál le? – vontam össze a szemöldököm, bár a maszk alatt ezt nem láthatta.

- Most fontos ez? – kérdezte. Kétségbeesés bújkált a hangjában. Zavartan, lihegve mértem végig görcsösen összeszorított öklét, feszült testtartását.

- Voltál már terepen?

- Persze, te idióta! – förmedt rám.

- Akkor meg?

- A HYDRA nem egy átlagos ellenfél – nézett rám szúrósan.

- Nem tudom, nem ismerem őket – fordítottam neki hátat.

- Oh, dehogy nem! Tudsz róluk szinte mindent, hisz feltörted a fő adatbázisukat, nem igaz? – el kell ismernem, azt hittem ez a tettem titokban maradt. – Gondolom, arról a telefonról. És tudod most mi lesz? Eljönnek és begyűjtenek téged!

- Te már csak tudod! -vontam vállat.

- Igen; ugyanis engem tőlük mentettek ki! Peter, ez...

- Ne! Hívj! Így! – kaptam felé a fejem. Ő csak zavartan az ajkába harapott, tekintetét a háztetőre emelte. – Falhoz! – jelent meg mellettem és nyomott a ház téglaoldalának. Felnyögtem.

- Hagyjál már! – ráztam le magamról a kezét. Lövések dördültek, az egyik súrolta a karomat is. – Basszus... - sziszegtem.

Csattanást hallottam a fejünk fölüli tűzlétráról; az utolsó pillanatban rántottam magammal Wandát. Majdnem kilyuggattak minket az elszabaduló gépfegyver lövedékek.

- Ki a, szépen szólva is, fasz vagy? – kiáltottam oda a sötét maszkos alaknak. Wanda mögöttem toporgott, nagyon mehetnékje volt. Oh, nem, nem menekülni akart; a támadónak akart volna nekiesni.

- Ilyen hamar elfelejtettél, Pókember? – lendült át a korláton, majd szinte egy hang nélkül landolt az utcán. A hangjáról kapásból felismertem, de most, hogy a szemébe nézhettem; bizonyossá vált a tippem.

- A múltkori katona, akinek azt a golyót, meg vállficamot köszönhetem – húztam el a szám.

- Mondtam, kölyök! „Veled nincs dolgom... még!" Most már van. De továbbra is; nem személyes.

- Jaj, hagyd már a rinyálást, inkább kopj le, légy oly szíves! -morogtam rá. – Azt sem tudom, ki vagy, de a múltkor három nap kényszer pihenőre ítéltél! Kösz, nem kérek belőled!

- Katona a HYDRAnál – szólalt meg Wanda mögöttem. – Pár éve megpróbált beépülni a SHIELDbe, de lebuktatták, azóta elég gyakran meggyűlik vele a bajunk. Profi gyilkos, fantomként mozog, nem hagy nyomot. A neve Brock Rumlow.

A katona arcát nézve Wanda minden szava igaz volt; és ez neki nagyon nem tetszett.

- Szeleske – pillantottam rá a vállam fölött. – Tűnj el!

- Ki van zárva – háborodott fel. – Ha baja van a csapatommal, kinyírom!

- Szívesen elintéznélek, drágaság, de most nem te vagy a küldetésem. Hanem Pókember – bökött felém Rumlow. – Nem tudom, miért kápráztatja el a fejeseket, de igencsak fenik rá a fogukat.

- Hát, igen, a népszerűségnek ára van – vontam vállat. – Wanda, van egy fuvarod a tetőre?

És őszintén; mire befejeztem a mondatot, már fenn is voltunk.

- Öm... Fú! Hát, nem tudom, a pasik bizonyára kapkodják utánad a fejüket – vigyorogtam rá, bár ő ezt nem láthatta. Durcásan lebiggyesztette az alsó ajkát, majd egy felemelt középső ujjal lezárta a témát.

- Nem menekültök olyan könnyel – toppant fel a tetőre Rumlow is.

- Hogy az Isten...? – pislogtam nagyokat.

- Gravi csizma – húzta beképzelt mosolyra a száját. Előkapott két pisztolyt; egyikkel engem, a másikkal Wandát vette célba. Higanyszál könnyedén elszelelt a lövedékek elől, én azonban eléggé keményen belecsapódtam a tetőbe, ahogy a földre vetettem magam. De milyen jól tettem! Különben soha nem szúrt volna szemet a pár méterre heverő pisztoly. Egy ragacsnyúlvánnyal magamhoz rántottam. Régi fajta fegyver olt, nem a legújabb csúcstechnika. Felhúztam és míg Rumlow az itt-ott megjelenő Wandával volt elfoglalva, céloztam, majd kilőttem a tárból az össze muníciót. A hatból három talált; egyik a karjába, másik kettő a lábába fúródott a katonának, aki fájdalmasan felüvöltött a találatokra.

- A franc – káromkodott, majd összeesett.

- Hogy is volt az a profi gyilkos szöveg? – fordultam Wandahoz. De a lány nem válaszolt, bizonytalanul állt a lábain. – Szeleske? – léptem közelebb hozzá. – Hé, minden – de a mondat befejezte előtt megdőlt, egyenesen le a tetőről. – Basszus! – vetettem hasra magam és elkaptam a könyökénél fogva. Ő zavartan, kótyagosan rám pillantott, a vállánál hatalmas vérfolt volt és egyre csak terebélyesedett.

- Már megint megmentesz? – suttogta zavarodott mosollyal az arcán.

- Azt szokták mondani, hogy akit szeretünk, elengedünk – vigyorogtam rá. – Szerencséd, hogy én nem szeretek senkit.

- De nem is ölsz senkit – húzta el fájdalmasan a száját. Felsóhajtottam; már megint ez a tömérdek optimizmus.

- Felétek ezt hívják együtt lógásnak? – nevetettem fel, majd óvatosan visszahúztam a háztetőre. – Nem hiszem el, hogy ezt csinálom – sóhajtottam. – Tudsz szólni valakinek, hogy megsérültél? – ő erőtlenül bólintott. – Akkor én mennék is – álltam fel. – Őt rátok bízom – böktem a vérveszteségtől ájultan heverő Rumlowra. Wanda ismételten bólintott, majd még integetett is egy aprót, ahogy ellendültem a háztetőről.

- Spidey! – kiabált utánam. – Ő nem csak egy lány!

#####

Ő nem csak egy lány...

Ugyan, mit tudhat pont ő erről bármit is? – Ezen rágódtam, ahogy ismét Kölyök háza felé tartottam. Az eső is megeredt, jó lett volna már száraz helyre húzódni. Persze, lehet, nem fog beengedni, amit meg is értenék.

Ott is a ház! De... mi az ott?

- Istenem Kölyök – sóhajtottam. – Ez komoly?

Hangtalanul landoltam a tetőn. Ő kint ült a szélén, törökülésben, bőrig ázva. Rám emelte homályos tekintetét.

- Meg fogsz fázni – vetettem oda neki, miközben lekaptam a maszkot az arcomról. Nem felelt, figyelmét ismét az utcára irányította. Mellette ott volt a rózsaszín táska, benne a civil ruhám. Odaléptem, és előkerestem belőle a farmerdzsekimet, majd a fejére terítettem.

- Gyere be, Rei! Meg fogsz fázni! Nem csak a cigarettától lehet ám tűdő-bajt kapni – húztam el a szám. Viszonozta a gesztust, majd erőtlenül bólintott.

Felsegítettem, a táskát a vállamra kaptam.

- Hol voltál? – kérdezte színtelen hangon, ahogy lefelé tartottunk a lépcsőn.

- Sehol.

- Megint kizársz a szívedből.

- Nem – ráztam a fejem. – Nem megint. Soha nem is engedtelek be.

Szavaimat hallva beharapta az ajkát.

- Azt hittem nem jössz vissza – állt meg az ajtóban. Szótlanul bámultam, vártam, hátha folytatja. – Peter, én... Nem, nem vagyok a barátod, sem a társad, de az, hogy nem vagyok a családod az nem igaz! – emelte rám könnyes szemét. – Szeretlek, aggódom érted; és te is értem.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz – feleltem komoran. Kölyök csak mosolygott.

- Ha nem lenne igaz, már rég halott lennék.

Rezzenéstelen arccal bámultam rá. Egyikünk sem mozdult. Nem tudnám megmondani, hogy az idő megállt-e, vagy haladt tovább a szokásos tempóban, esetleg felgyorsult a mi kedvünkért. Csak Reinat néztem, csak őt láttam. Sírt, ezt nem tudták eltakarni az arcán lefutó esőcseppek. De büszkén. A válla nem remegett, nem zuhant magába; elfogadta a tényeket. Erősnek akart látszani, hogy elfogadjam. Mint eddig mindig is. Folyton az elismerésért harcolt és mióta nem élt a bátyja, az enyémet akarta.

- Nem tudhatod – reagáltam apró fáziskéséssel a kijelentésére. Levette a szemüvegét, majd közelebb lépett hozzám és szorosan megölelt.

- Oh, hogy is ne tudnám...