Egy c dúr, egy a mol. A gitárhúrok hosszabb és rövidebb rezdülései. Mélyebb és magasabb hangok. Az akkordok, az ujj állásának változtatásai. És kész is a szabadon variálható dallam.

A zene. Ami most épp az Animals, a Maroon 5-tól, gitárszólós feldolgozásban.

Az ágyon ülve pengettem a húrokat, míg Reina elterülve a takarón, félig lelógva a levegőbe hallgatta. És, kivételesen csöndben volt. Ez is csak azért van, mert ez a kedvenc száma. Nem mintha valaha mondta volna, de én tudtam. Ez volt a csengőhangja, ezt hallgatta, míg otthonról-suliba és a művészetiből-hazafelé ment.

Nem mintha szánt szándékkal követtem volna, vagy meg akartam volna védeni valamitől; nem, erről szó sincs. Egyszerűen csak unatkoztam. (Amúgy is, tudom, hogy meg tudja magát védeni... tapasztalat. De ez egy eléggé kínos téma, inkább hagyjuk.)

Mióta kijöttünk a cukrászdából itt ültünk a szobámban. Csak mi ketten, a gitárom és a zene.

Rápillantottam az ébresztőórámra az éjjeliszekrényen, majd a dal befejezte előtt félbehagytam a játékot.

- Parker! – háborodott fel Kölyök. – Hova mész? – morogta, miközben kimásztam az ágyból.

- Kölyök, délután három óra és én ma még nem tettem semmi gonoszat! Semmi rosszat! Semmit, azon kívül, hogy téged jó párszor beoltottalak.

- És még be is ismeri, sőt, büszke rá! – morogta az orra alatt. A szemüvege kissé lecsúszott, ahogy ő is kikelt az ágyból. – De hisz ma van a szülinapod! Szabadnap a gonosztevőknek is jár, Peter!

- Valóban, Peter Parkernek szülinapja van; de Pókembernek nem! – kaptam le a felsőm azzal a szánt szándékkel, hogy átöltözőm. De Kölyök elkapta csupasz könyökömet. Felvont szemöldökkel, szexista mosollyal pillantottam rá.

- Nos, Pókember, - lépett hozzám közel – mi lenne, ha kivételesen hagynád, hogy ez a nap Peter Parkeré legyen? – rebegtette meg szempilláit és elővette a bociszemeket.

- Peter Parker nem létezik, Kölyök! – nyomtam egy gonoszkodó puszit a homlokára. De, úgy tűnik, ez ma a meglepetések napja; szokásával ellentétben nem húzódott el, hanem elém állt, átkarolta a mellkasom. Kezei a lapockáimon nyugodtak.

- Ugye, tudod, hogy imádom a tetkód, Peter Parker? – nézett rám incselkeve és belekarmolt a hátamba, a gerincem mellett, ott, ahol a tetovált angyal szárnyak kezdődtek.

- Nem ismerek Peter Parkert – érintettem össze az orrunk. Kölyöknek égett az arca, mosolyogva beharapta az ajkát.

- Akkor majd megismertetem veled – lökött bizonytalanul a falnak.

- Oh, igen? – vontam fel a szemöldököm, félig lehunytam a szemem, és ismét egy szexista mosoly kúszott az arcomra.

- Oh, igen! Tetőtől talpig...

- De most Pókember az aktuális főszereplő – vigyorogtam rá.

- Elhalasztjuk az előadását... - hajolt közelebb hozzám, hezitált kicsit, majd megcsókolt. Visszacsókoltam. Átkaroltam a derekát, felemeltem, majd az ágyra fektettem.

#####

Magamra rángattam a Pókember felsőmet, a maszkot felkaptam a földről. Rápillantottam az ágyamban bóbiskoló Reinara. A látvány enyhe mosolyt csalt az arcomra; minden lélegzetvételénél az arcába lógó kósza tincs táncot járt. A szemüvege az éjjeliszekrényen pihent. Nélküle nem olyan karakteres az arca, de ugyan úgy gyönyörű. Ráhúztam a takarót fedetlen vállára, majd kimentem a szobából és lerobogtam a lépcsőn. Felkaptam a maszkom és egy ragacsfonál segítségével elhagytam a roncstelep területét.

Mielőtt bárki félreértené az előbbi, nem publikált jelenetet; leszögezném, hogy Reina és köztem nincs semmi szerelemhez hasonló. Részemről. Ami nem rég történt, nos, nem nevezhető az első alkalomnak... De most kit érdekel Kölyök? Gonosztevő vagyok, nem keresek mentségeket; és amúgy is, most Pókember van adásban, aki valami nagyra készül.

Úgy, Bosszúállók Torony nagyságúra egy szemtelen mosoly mellett.

Oh, igen, emberek; azt tervezem, hogy meglopom New York legnagyobb emberét, Tony Starkot! Lehet ámuldozni, és kérem, Hölgyeim és Uraim, tegyék meg tétjeiket!

Hogy hogyan tervezem ezt az őrültséget? Mert valljuk be, az... De pont emiatt fantasztikus! És egyszerű. Nos, bevetődők egy ablakon, felkapok valamit és már el is szeleltem. Valóban; tárgyilag nem volt semmi elképzelésem, csak azt tudtam, hogy szép szóval is fel akarom idegileg baszni a Bosszúállókat, amiért más mocskát rám kenték.

A legközelebbi épület tetején landoltam. Tekintetemmel a tornyot fürkésztem. Melyik emelet legyen? Melyik ablak? Mondjuk az! Tökéletes. Ott mintha lenne is valaki...

Újabb pókháló, majd egy nagy lendület; pár perc zuhanás, aztán megfeszül a kötél és nagy ablakcsörömpölés közepette beesem a Bosszúálók főhadiszállására. A riasztó szinte egyből vijjogni kezd.

- Mi a jóságos baszott szar?! – hallom meg maga Tony Stark hangját.

- Hát, az nem épp – álltam fel a szilánkok tengeréből, amik átszakították a ruhám, itt-ott véreztem is. A géniusz nem messze tőlem terült el a földön. – Csak én vagyok az, remélem, nem zavarok – nem láthatta, ahogy vigyorgok a maszk mögött.

- Már megint te? Mi a faszt keresel itt?

- Stark, mi történt? – csörtetett be a szobába Amerika Kapitány civilben. -Mi a franc? Peter?

- Pókember, de a P stimmel [!még ha angolul Spiderman is!] – mutattam fel neki a hüvelykujjam, majd egy csuklómozdulattal kilőttem rá egy ragacsfonalat. Elhajolt előle, így ezt kihasználva az eltalált tárgyat magamhoz rántottam és már indultam is volna kifelé.

- Állj! – hallottam a figyelmeztetést. Az utolsó pillanatban hajoltam el a felém száguldó pajzs elől, ami így csak a vállamat találta el, majd kirepült az ablakon.

- Szép dobás – csesztettem a Capot. – Habár a célzáson még van mit javítani. Vagy, ne jelentsd be, hogy támadsz.

- Azt inkább tedd le! – mutatott Stark a kezemben tartott tárgyra.

- Ugyan miért? Mégis mi ez? Robbanni fog? – kezdtem el dobálni egyik kezemből a másikba a korongot. Látszott, hogy idegesíti őket a lazaságom és nemtörődömségem. Ezt élveztem a legjobban; bosszantani őket.

- Jobb, ha nem tudod, kölyök! Bízz bennem! – szánta nyugtatónak Rogers. Persze! Először hozzám vágja a pajzsát, ami majdnem letépi a karom, aztán szép szavakkal próbál leállítani! Chö.

- Két emberben bízok, Capsicle! Az egyik én magam vagyok; a másik nem maga – intettem nekik ágyőt katonásan. – Adios! – azzal kivetettem magam az ablak helyén tátongó lyukon. Pár percnyi szabadesés után kilőttem agy hálófonalat és a korábbi háztetőn landoltam. Ahogy visszapillantottam, láthattam, ahogy a Bosszúállók lassan gyülekeznek ott, ahol én aprócska káoszt okoztam.

- Ideje lelépni – vetettem fel. De ahogy megfordultam, valami a gyomromba csapódott én pedig összeestem. A kis tárgy is majdnem kigurult a kezemből. – Mi a fasz? – nyögtem. Felpillantottam, honnan jöhetett a támadás. Egy katona volt (a harci felállásából következtetve), csuklóján furcsa tetoválással; vörös koponya polipcsápokkal. Úgy a harmincas évei végén lehetett, borostás volt, sötét szemű és hajú. Olyan arcberendezéssel, amire azt mondanád; csak is jót rejthet. Pedig a karját varok borították.

Zavartan bámultuk egymást, míg végül ő szólalt meg;

- Nem voltál az aktámban. Nem vagy Bosszúálló, igaz? – vonta még jobban össze a szemöldökét.

- Eltaláltad, apukám – egyenesedtem ki.

- Akkor veled nincs dolgom – engedte le védekezésben tartott karjait.

- Hogy? Mi? – hápogtam, ahogy kikerült és egy, a tetőhöz rögzített karabinerrel leereszkedett a ház oldalán. Persze, a magyarázatot elfelejtette előadni. – Hát ez... ez... érdekes?

Megjegyzésemet csatazaj követte az utcáról, ami fölött az előbb átlendültem.

- Hát, végül is... jókor jött – vontam vállat. – Ideje menni, mielőtt ez a seb a vállamon elfertőződik.

Lassan haladtam hazafelé, itt-ott megálltam megnézni az utcai reklámképernyőkön a Bosszúállók harcát az egyszerű katona ellen. Jól állta a sarat, meg kell hagyni. De, nekem jobban ment volna.

Végül visszaértem a már jól ismert bunkertetőre. -lehuppantam a közepére és lekaptam a maszkomat. A Tony Starktól elcsaklizott valamit kezdtem el vizsgálgatni, forgattam, megpörgettem, ahogy a kosárlabdát szokás, az érem mind a két oldalát megnéztem. Ugyanis tényleg nem volt sokkal nagyobb egy ötcentesnél és az alakja is hasonló volt. Kissé oválisabb. Egy minta szőtte át az egyik felét; épp olyan, mint ami a fickó csuklóján volt. Koponya, csápokkal körülvéve.

- Mit jelentesz? – kérdeztem a szimbólumot, de nem kaptam választ, csak pár perc hangos csöndet.

Gondolataimból egy nesz és vad szitkozódás rántott ki. Felkeltem és átültem a tető szélére, lábaimat a levegőben himbálva bámultam magam alá. Kölyök szedelőzködött nagy serényen, közben idegesen hablatyolt, káromkodott az anyanyelvén. És még ő beszél, hogy vegyek ki szabadnapot.

- Hova ilyen sietősen? – kiáltottam oda neki, mire felkapta a fejét.

- Még te beszélsz? Hova tűntél olyan hirtelen? – kapta fel a vállára a hátizsákját. – Tudod mit? Most kivételesen nem érdekel, megint milyen baromságot csináltál! Elkések egy meghallgatásról!

- Én meghallgatlak – vigyorogtam rá gúnyosan.

- Parker! Kuss! Majd akkor pofázz, ha leszoktál a dohányzásról! – zavartan összevontam a szemöldököm, bár ő ebből a távolságból nem láthatta a gesztust. – Ne vonogasd a szemöldököd, bájoskám! Tudod milyen füstszagú a függönyöd?

Felnevettem. Túl jól ismer.

- Ne röhögj! Inkább kívánj szerencsét! – kezdett el a kerítés felé szaladni.

- Tudod jól, hogy soha nem vetemednék ilyesmire – kiabáltam utána.

- Helyes válasz! – húzta fel magát a betonfalra, majd átlendítette a lábait. – A jókívánság balszerencsét hoz. Szoríts nekem!

Szemforgatva nevettem fel ismét, ahogy eltűnt a feje teteje is.

- Sosem igazodok ki rajta – ráztam mosolyogva a fejem. Aztán pár pillanat nyugodtan telt el; én Reinan gondolkodtam. Még soha nem láttam játszani. Egyszer be kéne lógnom megnézni, persze, csak abból a célból, hogy a botlásait felróhassam neki.

Majd egy zörej ütötte meg a fülem. Biztosan Kölyök jött vissza valamiért, amit megint itt hagyott; gondoltam, miközben elrugaszkodtam a tető peremétől. De ahogy földet értem és megfordultam, nem azzal a lánnyal találtam szembe magam, mint akire számítottam. Visszakaptam a fejem az ellenkező irányba.

- Már késő! Láttam az arcod! – hallottam meg a hangját. – De már így is rég tudtuk, hogy te vagy az, Peter Parker!

- Bassza meg! – szitkozódtam. Nemtörődöm stílusban újra a lány felé fordultam, had higgye csak, nem érdekel, hogy már tudják a személyazonosságom. – Mintha érdekelne, hogy ismeritek a nevemet!

- Ha ennyire nem zavar, akkor minek hordasz maszkot?

- Mert menőn néz ki – feleltem, miközben végig mértem ellenfelem. Úgy velem egy idős lány, talán kicsit fiatalabb. Fehér haj, kék edzőcucc. Vérző seb a karon.

- Higanyszál, ha nem tévedek – vigyorogtam rá.

- Általában csak Wandanak hívnak – vont vállat, tekintetét egy pillanatra sem emelte le rólam.

- Azért jöttél, hogy kiiktass? – kérdeztem gyanakodva.

- Nem. Csak azért – biccentett a kezemben tartott korong felé. Felnevettem. – Ha nem adod oda, elveszem! – húzta csíntalan mosolyra a száját.

- Azt szeretném én látni, tubicám!

- Pont, hogy nem fogod látni – azzal olyan gyorsan rám rontott, hogy tényleg nem tudtam szemmel követni. Kisöpörte alólam a lábam és a földre nyomott.

- Ez... gyors – biccentettem elismerően a rám nehezedő Higanyszálnak.

- Ez pedig az enyém – nyúlt a fejem fölött, a kezemben szorosan tartott tárgy felé.

- A-a – másik kezemmel arcba lőttem egy adag pókhálóval, magam alá fordítottam és még két ragacs lövedékkel a földhöz szögeztem. – Gyors. De figyelmetlen, szivi! – kacsintottam rá.

- Wanda! – hallottam meg egy fiú hangját a közelből. Felpattantam.

- A picsába! A picsába! A picsába! – túrtam kócos hajamba. És most? Hova? Mert, hogy el kell tűnőm, az tuti! Gondolkodj, Peter! Gyerünk! Oh, megvan!

- Vigyázz magadra, szeleske! – intettem búcsút a lánynak, majd egy fonál segítségével kilendültem a város magas iroda épületei közé. Már csak két sarok... Oh, Basz' ki, itt van Vasember! Akkor kerülő...

Már majdnem a célomnál voltam, mikor valami a lábamba fúródott, én meg hangos csörömpöléssel és egy igazán férfias kiáltással egy tűzlétra fordulójában kötöttem ki. Fájdalmas nyögések közepette próbáltam felülni, de valaki rálépett a karomra.

- Hogy az a... - káromkodtam. A legmocskosabb szitkokat kántáltam el, miközben az eséstől nem megzúzódott, szabad kezemet a combomon lévő, lőtt sebre szorítottam. A ruhám anyagát átitatta a vér.

- Nem személyes – jött egy hang a fejem fölül. Felismertem.

- Nekem cseng rosszul, vagy korábban tényleg azt mondtad, hogy velem nincs dolgod? – nyöszörögtem.

- Valóban. Veled nincs is dolgom... még. De erre most szükségem van – feszítette ki zsibbadt ujjaim közül a koponyás érmét, majd lelépett az alkaromról.

- Többet találomra nem lopok a Bosszú Angyalaitól – morogtam ülőhelyzetbe tornászva magam.

- Ez nem e Bosszúállóké. Ez a HYDRAé.

- A mié? – fordultam hátra, de már nem volt ott. – Na, menj ám te is a francba a drága HYDRAddal együtt! – a rácsozatba kapaszkodva felhúztam magam. – Hogy baszná meg...

Kilőttem egy fonalat a ház tetőjének peremére és felkapaszkodtam rá. Már csak a szomszéd utcába kéne eljutnom és ott vagyok. Átszenvedtem magam a háztető túloldalára, mondanom sem kell, végig káromkodva az utat. Mikor végre nekidőlhettem a peremnek, nem könnyebbültem meg attól, amit láttam az alattam lévő utcában.

Most, hogy a Bosszúállók behatoltak az otthonomra, nem maradhattam ott. Lehet, hogy próbálnak maguk mellé állítani, de azért mégiscsak megloptam őket... és úgy tűnik, valami igen fontossal. És most; emlékeztek arra, amikor azt mondtam, Kölyök tud magára vigyázni? Na, hát, nos... köhm... megcáfoltak.

- Hagyjál békén! – próbált ellökni magától egy izomkolosszust épp Reina, nem sok sikerrel.

- Nem. Hiszem. El! Még feletted is bébicsőszködjek folyton?! – kiáltottam le, mire mindketten rám kapták a tekintetük.

- Váá, a Pókember! – üvöltött fel rémülten a srác. Mielőtt akárcsak az ujjamat mozdíthattam volna, már kirohant a látókörömből.

- Peter! – kiabált fel Kölyök. Integetett is. Én viszont csak erőtlenül lecsúsztam a földre és elterültem a tetőn a saját véremben. – Peter?

Eltelt egy perc csöndben. Majd még egy. Csak a saját, szapora légzésemet hallottam. Most kezdtem csak igazán érezni a sérüléseimet, és hogy mennyi vért is veszthettem. Aztán kivágódott a tetőajtó.

- Peter, mi történt? Hol a maszkod? Mit keresel...

- Egyszerre csak egyet kérdezz – nyögtem be feltarott mutató ujjal.

- Jézus, hogy nézel ki! Gyere, a lakásomon kimosom a sebeid – óvatosan benyúlt a jobb állapotban lévő vállam alá, először ülő, majd állóhelyzetbe segített. Nehézkesen leszenvedtük magunk az egy emelettel lejjebb lévő albérletébe, anélkül, hogy számottevő alkalommal elterültem volna a lépcsőn. A lakásban leültetett az ágya mellé.

- Mit műveltél te? – húzta el a száját, ahogy óvatosan levette rólam a felsőmet. Nem először látta el ő a sebeimet, bár, általában magam megoldom az ilyesmit.

- Ömm... várj, nem emlékszem – nevettem fel erőtlenül. – Túlságosan zsúfolt lett ez a délután.

- Én mondtam neked, hogy ma inkább légy szabadnapos – érintette meg a vállamon lévő vágást, mire felszisszentem. – Bocsi. Kiszaladok vízért meg törülközőért. El nem mozdulj!

- Fulladj meg! – morogtam fáziskéséssel. Reina nagy léptekkel tért vissza az ígért holmikkal egyetemben.

- Én megmondtam, Pókember, hogy ennek rossz vége lesz! – dorgált meg, miközben lemosta a vért a vállamról.

- Nem tudom, miről beszélsz. Az én fellépésemet elhalasztották, csak most léptem színpadra – húztam az agyát.

- Peter! – csattant fel ezúttal tényleg dühösen. – Ne nehezítsed meg, jó?! Így is eleget aggódok érted!

- Már százszor mondtam neked; nem menő, ha egy gonosztevőért rajongsz.

- Én a barátomért rajongok – tiltakozott. Elővette a betadine-os üvegcsét és lefertőtlenítette vele a pajzs által hagyott vágást. Az ajkamba haraptam, elnyomtam az égető fájdalmat.

- Van egy szálad? – szólaltam meg, mikor végzett a karom bekötésével.

- Tudod, hogy már leszoktam – nézett rám fáradtan.

- Te meg tudod, hogy én nem – mosolyogtam rá erőtlenül. Megérintette a mellkasom, amit itt-ott apró karcolások borítottak.

- Tudod, miért csesztetlek azzal, hogy leszokj! – morogta.

- De én nem a bátyád vagyok – hunytam le a szemem.

- Te is ugyan úgy meghalhatsz rákban.

- Nem hiányolna a világ – suttogtam.

- De én igen – bújt be ép karom alá. Felmordultam, nemtetszést színlelve, pedig jól esett. Felmelegített. – A hülye fejedet. A béna vicceidet. Meg azt a fantasztikus tetkódat.

- Idióta – hajtottam fejem az övére.

- Idióta.

A részt ihlető néhány kép, kárpótlásul ;