Percekig csak a teljes feketeség jutott el az elmémig. Mint mikor ébrenlét és álom között lebegsz – valamennyit érzékelsz abból, hogy életben lennél, de ezen kívül semmit. Csak a ténnyel vagy tisztában. Minden más... egy féreglyuk.

Aztán a tudatom egyik pillanatról a másikra vissza szállt a testembe. Mint a fuldokló, hirtelen kaptam nagy levegő után, annyira, hogy beszúrt az oldalam – jobban mondva inkább hasogatott. Azzal a lendülettel együtt felültem, nem törődve semmivel, főleg nem a fájdalommal, ami átjárta az egész testemet. Szapora lélegzetvételem kívül mindössze ökölbe szorult kezemet érzékeltem, ahogy körmeim a tenyerembe vájtak.

Ziháltam, oh, de még hogy! Van az a pont, amikor annyira kapkodod a levegőt, hogy majdnem megfulladsz tőle – na, nekem ez itt jött el.

Egyetlen emlékképet sem tudtam felidézni, fogalmam sem volt, hol vagyok. Zavarodottan kipislogtam egy izzadságcseppet a szememből, majd végre rászántam magam, hogy körbe nézzek – és minden eszembe jutott. Az emlékek hirtelen rám nehezedő súlyától öntudatlanul felnyögtem.

Elájultam a roham és a döbbenet következtében – remek belépő, az egyszer biztos, nagyon emlékezetes.

A Bosszúálló Toronyban voltam – aminél még a csatorna is biztonságosabb, ha rólam van szó, ezen idő és tér nem változtat.

A pláne meg az, hogy egy másik univerzumban dekkoltam – ami, bár nem szívesen vallom be, de még engem is megrémített valamelyest. És milliónyi kérdést vetett fel.

Ahogy magam elé meredtem, és az agyam szüntelen kattogott, de nem hozakodott elő egyetlen értelmes gondolattal sem, végül feltűnt, hogy valaki már egy ideje a hátamat simogatja gyengéden, engem meg a hányinger kerülget. Talán köhögtem is. Nem tudom. Nem emlékszem.

Erőtlenül felemeltem a fejem és az ágy szálán ülve Natashara ismertem rá. Nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy eltaszítsam magamtól.

- Nyugi. Pihenned kell – suttogta, mintha csak egy óvodáshoz beszélne.

- Jól vagyok – krákogtam. Rám tört a köhögés, amit ez úttal határozottan megéreztem. Belefájdult az egész mellkasom, a torkom kapart, a szám ki volt száradva. Natasha türelmesen kivárta, míg elmúlik a roham, közben továbbra is a hátamat cirógatta. Fogalmam sincs, meddig tarthatott, talán csak pár másodpercig, akár percekig.

- Dőlj vissza még egy kicsit – javasolta.

- Nem kívánok mindenképp megfulladni – motyogtam az utolsó két köhögés közt, majd óvatosan mélyet szippantottam a hűvös levegőből.

- Pihenned kell – erősködött, bár a hangja még mindig lány suttogás volt. – Bruce hamarosan itt lesz. Segítünk.

- Mintha tudnátok – reagáltam le ösztönösen arrogáns stílusban, de ő ezt fel sem vette. Szabad kezét a homlokomra csúsztatta, én pedig továbbra sem álltam ellen. Magam sem tudom pontosan, miért. Talán a kimerültség. A döbbenet. A sérülések. Vagy ebben a sorrendben.

Csak néztem rá, görnyedten ülve egy hófehér ágyon egy fémesen fehér szobában, ahol alig olt bútor, az egyetlen ablaka is zárva, csak a napfény szökött be rajta, a légkondi viszont kellemesen lehűtötte a levegőt.

- Kis bizalmat, детский паук! Meglepődnél, mikre nem vagyunk képesek – mosolygott rám bátorítón. Zöld, tiszta, élénk szemeiben valami különös csillant, valami bizakodás féleség. De ezt a varázst eltompította saját aszott képem tükörképe. A beesett szemek, a sötét foltok, a kötések tömkelege.

Végig mértem magam, hogy kicsit jobban tisztában legyek helyzetemmel. Natasha jót kuncogott az arcomra kiülő grimasz láttán. Sima, szürke póló, ugyanolyan színű nadrág, mindkettő a kelleténél nagyobb, így úgy néztem ki bennük, mint egy anorexiás. Ahol pedig nem fedett a ruha, ott a kötések takarták a bőröm, ami lassan kezdte kikészíteni az érzékszerveim. Mintha egy burok alatt élnék. Képzeld el, hogy valamilyen anyag teljes egészében beborít, eltompítja a hallásod, elhomályosítja a látásod, megfoszt az érintések keltette ingerektől – na pontosan így éreztem magam.

Megköszörültem a torkom.

- Meddig voltam kiütve?

- Úgy egy hétig.

- Hogy micsoda?! – kaptam fel a fejem, a hangom hisztérikusnak hallatszott még számomra is.

- Na, jó, csak hat napig... - próbált szépíteni a dolgon a nő.

- Most ugye csak szórakozik – meredtem rá. Ő csak megrázta a fejét és sajnálkozva a szemembe nézett. Gondterhelten visszahanyatlottam a párnámra, nem törődve már semmivel. Nem kellett a sajnálata. Nem kellett a segítsége. Nem kellett a törődése.

- Peter... - próbált ismét gyengéd suttogással szóra bírni, de nem reagáltam.

Egy hét. Egy kibaszott hétig ki voltam terülve. Hat nap elpazarolt idő. És végig itt feküdtem, kiszolgáltatottan, az ellenségeim jóindulatának kitéve. Ráadásul még csak a szuper regenerálódási képességem sem tette meg a dolgát és még mindig úgy nézek ki mint egy szilva és egy fasírt ízléstelen kölke.

- Peter!

- Mi van? – vakkantottam vissza, de hogy még jobban kifejezzem tiltakozásom, az oldalamra gördülve hátat fordítottam neki. Bal kezemet a fejem alá gyűrtem, közben meg rimánkodtam, hogy egyetlen sebemet se szakítsam föl.

- Te beteg vagy.

- Köszi, én is téged.

- Nem, úgy értem... Bruce megvizsgált.

Ezzel már felkeltette valamelyest az érdeklődésem. Vagy inkább csak a dühöm és a kétségbeesésem.

- Senki sem kérte rá – vetettem egy gyűlölködő pillantást a vállam fölött a nőre.

- Csak úgy összeestél. Nem tértél magadhoz napokig. Meg sem mozdultál, hogy őszinte legyek. De többször majdnem leállt a szíved és aggódtunk...

- Na persze – gördültem vissza a hátamra és belebámultam a zöld szemekbe. Lesajnálón. Ugyanis ennyire még én sem vagyok hülye, nem veszem be ezt a dumát. – Mit érdekel titeket ez az egész? Azt se tudjátok, ki vagyok.

- Azt hagyjuk későbbre, Peter Parker – mért végig, amolyan, „ne légy abban olyan biztos" tekintettel, mire egyből leesett önnön naivitásom.

- Vért vettetek, nem igaz?

- Meg sok minden mást.

- Áh, spermát is?

- Peter, egy kis komolyságot!

- Jó, akkor tessék, itt egy komoly kérdés; ha annyira fostatok, hogy egy ismeretlen srác meghalhat, miért nem vittetek kórházba?

- Egyrészt, mert még Bruce sem tudta, miféle betegséged van. Így a kórházban sem tudtak volna érted többet tenni – ezzel egyet tudtam érteni. – Másfelől, ha már témánál vagyunk – előbbre hajolt, könyökével megtámaszkodott a térdein és úgy kémlelte az arcom, valamilyen látványos reakcióra számítva –, nem nagy a valószínűsége, hogy egy halott fiút bevesznek a kórházba.

Pardon?

- Valóban, nem csak a neved tudtuk meg az adatbázis alapján. De az is kiderült, hogy Peter Parker bizony halott. Egy-két éve. Egy zseni volt, de túladagolta magát. Legalábbis, ez a hivatalos mese.

- Akkor minden bizonnyal így is van – mosolyogtam rá jó kisfiú módjára, bár belül teljesen le voltam döbbenve. Bár az, hogy ez egy másik univerzum, tiszta sor volt, már amennyire lehetett, de az ember nehezen dolgozza fel a hírt, hogy egy másik életben ő már bizony halott.

- Mi folyik itt, Peter? – mért végig századszorra összeráncolt szemöldökkel Natasha.

- Hisz az előbb mondtad el. Ismeretlen betegség, halott srác, diploma szarkazmusból, szuperül szuperáló szupererő...

- Nekem eléggé élőnek tűnsz, ami azt illeti.

- Hát, azt azért nem tagadhatod, hogy halálosan jóképű vagyok – húztam el felrepedt ajkam.

- Nem könnyíted meg a dolgunk, ugye? – sóhajtott fel elkeseredetten.

- Figyelj, Romanoff – pillantottam rá ezúttal komolyan. – Nekem ne akarjátok beadni ezt a szarakodást. Törődés. Aggodalom. Mind csak ámítás. Nem vagyok hülye; nem ismertek, különös dolgokat tudtatok meg rólam, nem bíztok bennem, potenciális ellenségnek tartotok. Nekem ez nem újdonság. Úgyhogy megkönnyítem mindannyiunk dolgát és nyugodtan hagyjuk a keret dumát meg a félrebeszéléseket.

Natasha összehúzta a szemeit, de a pillantását egy pillanatra sem szakította el az enyémtől.

- Hány éves vagy, Peter.

- Nem mondom meg.

- Nem is kell, igazából tudom – húzta el kesernyésen a száját. – Johanna elmondta, hogy tizenhét vagy. Szinte még ott van a tojáshéj a hátsódon, de már most...

Sejtelmesen elhallgatott.

- Már most mi? – kérdeztem fáradtságtól elcsigázottan. Nem bíztam benne. De egy kis kíváncsiság nem feltétlen a világ vége.

- Már most meg vagy törve – fejezte be. Ismét az a sajnálkozó pillantás ült aki az arcára, amit annyira gyűlöltem egész életemben. – Nem tudom, mi történt veled pontosan... de nem csak testileg vagy beteg.

- Oh, mily költői! – kaptam a mellkasomhoz kevésbé sajgó kezemet.

- Kössünk egy egyezséget – vetette fel, majd választ sem várva mondta tovább a magáét. – Én biztosítalak a felől, hogy amíg felépülsz, a Torony neked éppúgy szállásod lesz, mint nekünk, valamint garantálom a biztonságod. Mindemellett azt, hogy amint jobban leszel, akkor sétálsz ki a főbejáraton, amikor csak akarsz.

- És nem lesz egy gárda ügynök vagy Bosszúálló a nyomomban – egészítettem ki csak a játék kedvéért.

- Pontosan.

- Ez mind szép és jó. Akár még el is fogadható – hajoltam valamelyest előrébb. – De mit kérsz cserébe?

Várt pár pillanatot, hogy meglegyen a hatásszünet.

- Mindössze őszinteséget – felelte végül. Nevetnem kellett.

- Vagyis, nagyon szépen, politikus módjára körbe írva, azt kéred, hogy adjam át magam és szolgáltassak ki minden információt.

- Nem ezt mondtam...

- De ezt gondoltad – szakítottam félbe és pontosan tudtam, hogy igazam van. Meg is leptem vele. – Mondtam már, nem vagyok ostoba.

- Valóban nem. De én tényleg nem így értettem.

- Most csak nekem vagy magadnak is hazudsz?

- Ez pillanatról pillanatra változik – kúszott mosoly az arcára és hátradőlt a párnámnak és a falnak támaszkodva. Én az ágy másik felébe húzódtam és törökülésbe húztam a lábaimat. Eléggé értetlen képet vághattam az egész szituációhoz, mert Natasha elnevette magát. – Az az igazság Peter, hogy tetszik a stílusod. Fiatal vagy, kissé naiv, de tudod, mit beszélsz. Ezért szeretnék segíteni neked, hogy kihozhasd magadból a legjobbat.

- Erről már lekéstél. Én sok minden vagyok, de jó az biztos nem. Ezt a dumát meg már milliószor hallottam.

- De nem tőlem.

- Még csak nem is ismersz.

- Hát akkor engedd, hogy megismerjelek.

- Kitalálom, az a feladatod, hogy a közelembe férkőzz.

- Lehetne, de nem. A SHIELD nem tudja, hogy itt vagy, a Bosszúállóknak meg nem lenne ilyesmire szükségük.

- Jah, csak rám adnának egy kényszerzubbonyt.

- Nagyjából.

- Gondoltam.

Elhallgattunk pár pillanatra, és csak kérkedőn vigyorogtunk a másikra. Bár, minden bizonnyal, én sokkalta jobban néztem ki a múmia szerkómban, meg a harci festésre emlékeztető karikákkal a szemem alatt.

- Nem kérem, hogy mindenkiben bízz, детский паук. Azt kérem, hogy nekem adj egy esélyt.

- Minek szólítasz folyton?

- Elmondom, ha te is, hogy milyen betegséged van.

- Annyira nem érdekel – horkantottam fel.

- Ahogy gondolod – vonta meg a vállát és az ajtót kezdte fürkészni. Bizonyára arra a Brucera várt. De így legalább alkalmam nyílt alaposabban végig mérni valóban gyönyörű arcát, egyenesre vasalt tűzvörös haját. Ujjatlant és háromnegyedes nadrágot viselt, valószínűleg az edzőruhája lehetett. A bőrét apróbb-nagyobb hegek borították, jobb vállánál egy golyó után maradt heg húzódott. Ő sem panaszkodhat, sok mindenben volt része. A saját világom béli Fekete Özvegy történetét már ismertem – ám úgy tűnt, ő egy másik mesét rejteget minden porcikájában.

Ostoba ötlet volt. És még annál is kétségbeesettebb.

De kellett egy szövetséges... Vagy, valami afféle.

- A képességem – nyögtem be végül, mire ismét felém kapta a tekintetét. Nem kérdezett, csak várt türelmesen. – A képességem miatt van ez az egész. Mármint a betegség.

- Azt hiszem nem értem – ráncolta a homlokát. Sóhajtottam egyet, hogy leplezzem mennyire kényelmetlenül érzem magam, majd egy kis fészkelődés után ismét belevágtam.

- Volt egy ember, aki két évvel ez előtt egy kísérlet keretében beadott nekem egy szert – pillantottam mélyen a szemeibe. Azt akartam, hogy lássa, nem heppből mentem bele a bizalom játékba. A szavak pedig csak jöttek és jöttek, úgy, mint már rég nem. Talán mert szinte soha nem beszéltem erről senkinek. – Ez a szer, vegyület, anyám kínja, megváltoztatta a DNSem, mint azt gondolom azért a vérmintákból leszűrtétek. Mennyiben egyezett a ti Peter Parkeretekével? – gyúlt fel bennem a kíváncsiság.

- A DNS mindössze ötvenszázalékban körülbelül, de az arcfelismerő százszázalékos egyezést mutatott.

- Aha. Értem – ezen eltűnődtem egy kicsit, majd vállat vonva félretettem a gondolatot későbbre, mikor már tisztábban leszek képes gondolkodni. – A lényeg, hogy a szertől valóban különleges képességeim lettek, de egyben átoknak is mondható. Kísérlet volt. Nincs teljes szimbiózisban a testemmel. Persze, úgy is nézhetjük a dolgot, hogy legalább nem haltam bele. Szupererőm van, de ha szembenézünk a tényekkel; haldoklom.

Natasha hallgatott. Jó hosszú ideig. Annyira, hogy már azt hittem, meg sem szólal, amíg a másik alak megérkezik, de aztán előrehajol és megragadta a jobb kezem. A tenyerem kezdte méricskélni, én meg csak értetlenül álltam az egész előtt. Vékony ujját végighúzta egy rövidke vonalon, ami a hüvelykujjam körül futott.

- Milyen képességeid vannak pontosan? – nézett végül a szemembe. Vonakodtam válaszolni.

- Ha azt mondom, Pókembernek szoktak hívni, talán elárul valamennyit – húztam el a szám megadón. – Pókháló, tudok például falon mászni, szupererő, kiélesedett érzékszervek, valamelyest gyorsabb gyógyulási képesség...

- Hát ez jó sok – nevette el magát döbbenten. – Van még valami?

- Nem tudom – vallottam be egy vállrándítás keretében. – Oh, de! Szuper szexi vagyok. De ez természetes adottság.

- Haha – ült ki újabb grimasz az arcára, majd elengedte a kezem. – Miként nyilvánul meg a betegséged.

- Nem értelek – szaladt össze a szemöldököm.

- Mik a tünetek?

- Sok minden – feleltem lezserül. – Zsibbadás, köhögés, fuldoklás, ájulás, álmatlanság, fejfájás...

- Oké, ennyi elég lesz – szakított félbe gyengéden. Habozott feltenni a következő kérdést. – És... Van rá gyógymód?

Felsóhajtottam.

- Tudtommal nincs. Szóval, ha veszélyesnek tartotok, meg sem kell ölnötök. A saját erőm majd szépen lassan kinyír – vigyorogtam ironikusan. Tudom, elcseszett egy gyerek vagyok.

Natashat mintha nem tette volna boldoggá a hír.

- Mennyi időd van? – tudakolta komoran. Mélyen belenéztem zöld szemeibe, ahol rég nem látott törődést vettem észre, ami persze abszurd volt. Szimpátia, holmi velem hasonlóval? Ugyan már. No meg, pont majd tőle...

- Úgy saccolom, maximum egy-másfél év.

Romanoff káromkodott egy cifrát előbb angolul, majd nagy valószínűséggel oroszul is eleresztett pár derogáló szót. Igencsak meglepett ezzel a kirohanásával.

- Nem akarlak sokkal tovább faggatni, már csak két kérdésem volna – pillantott ismét rám, miután kizárta a rá törő érzelmeket.

- Már mindegy. Ne kímélj – masszíroztam meg a tarkóm, hogy addig is elvonjam a figyelmem a felkavarodott emlékekről.

- Ki tette ezt veled?

Erre a kérésre lefagytam. Nem. Ezt nem. Még ha a bizalom is a tét, erre nem válaszolok. Soha senkinek. Az a férfi még azt sem érdemli meg, hogy bárki is emlékezzen a nevére.

- Semmi közöd hozzá – haraptam bele az ajkamba és elkaptam róla a tekintetem. Vér fémes ízét éreztem a számban, ahogy a szám ismét felrepedt. A belé hasító tompa fájdalom legalább elűzte az emlékképeket.

- Rendben – jött a meglepően nyugodt válasz. – Semmi baj. Nem kell elmondanod.

Még szép, hogy nem!

- Akkor csak azt áruld el nekem, miként lehetséges, hogy életben vagy.

Már nyitottam a szám a megdöbbentő válasszal szolgálva, egy igen nevetséges reakcióra számítva, amikor egy férfi toppant be se szó, se beszéd a szobába. Kócos haja, gyűrött inge, félrecsúszott szemüvege, félig kikötött cipője sokat elárult a lélekjelenlétéről.

- Ezt a kérdést engedelmetekkel had válaszoljam meg én! – vágott bele, fel sem nézve a kezében tartott tabletből.

- Csak nyugodtan, dokikám – kotyogtam közbe, nehogy veszítsek szemtelenségi rátámból.

- Megvizsgáltam a vérmintát, a testét alkotó molekulákat, frekvenciákat, reakciókat, mindent, amit csak lehetséges, valamint összevetettem az általunk bejegyzett Peter Benjamin Parker adatait az övével, és az egyetlen, fogjuk rá, értelmes magyarázat az, hogy ez a fiú nem az mi világunk béli Peter, hanem...

- Hanem egy másik világból származik? – szakítottam félbe igencsak hosszú mondókáját, amit mind egy szuszra fújt végig nekünk. Ekkor pillantott rám először.

- Pontosan.

- Lehetetlen – ellenkezett Natasha, arcán a döbbenet színjátékával. Rám pillantott, azt várva, hogy előállok valami nevetséges storyval, miszerint áh, csak szórakozunk, Stark haverjának kuzinjának fiának a testvérének a barátnőjének a nővérének a pasija vagyok. Április elseje! Nahát nem... Ez már ott bukik, hogy Starknak nincsenek haverjai...

- Én vagyok az élő bizonyíték – mutattam jelentőségteljesen magamra. – Terminátor újratöltve. John Conor a színre lép.

- Nekem ez sok – masszírozta a halántékát a nő.

- Nekem mondja? – nevettem fel, amitől ismét megfájdult a fejem és nem tudtam megállítani a kezem, hogy oda ne kapjak a rá tekert kötéshez, miközben felszisszentem.

- Jobb, ha hagyunk pihenni – vetette fel Bruce, ha minden igaz, bár látszott rajta, mennyire toporog már a kíváncsiságtól. – Majd később megvizsgálunk. Holnapig ráér.

- Mert mi lesz holnap? – tudakoltam kótyagosan.

- Bevetésre kell mennünk. De könnyű meló lesz.

- Képzelem – horkantottam fel.

- Te pedig most szépen lepihensz.

- Az ki van zárva! – emeltem fel a kezem, hogy még időben leállítsam a nőt, ahogy valamiféle gyógyszerért nyúlt.

- Peter, pihenned kell! – erősködött a doki.

- Ami most nekem kell, az egy ital. Egy nagyon, nagyon erős ital.