Csak kábultan bámultam az ólomkatonára, azon tanakodva, mit is kéne erre a bejelentésre reagálnom. Nem úgy Johny, két másodpercbe sem telt és már fel is ébredve a bátyja mellé szökkent. Közben magára kapta azt az elnyúzott táskát, amit eddig hurcoltak (fogalmam sincs, mi volt benne). Körül se nézett, kertelés nélkül megragadta Bucket karját és kifelé kezdte vonszolni. Nagyon el akart húzni erről a helyről, minél gyorsabban, ezt eléggé egyértelművé tette

Ám a küszöböt átlépve mégis visszafordult, igaz, mindössze csak egy pillanatra.

- Na, mi van, nem jössz, Hálófej?! – azzal indult is tovább, a választ meg sem várva. Nem mintha adtam volna rá.

A nyitva hagyott ajtón beszökött a dermesztően hideg reggeli levegő, ami végre kiragadott a kábulatomból, eszembe juttatva, hogy a pókok nincsenek épp nagy haverságban a jegesmedvékkel (vagy a rókákkal), vagyis nekem sem ártana szedelőzködnöm. Nem törődve elgémberedett tagjaim tiltakozásával kiparancsoltam magam a toprongyos, ám meglepően kényelmes kanapé párnái közül. John korábbi mozdulatához hasonlóan a vállamra lendítettem azt a szakadt, selejtezésre érett hátizsákot, bár a lánnyal ellentétben, hiába hajtott az indulás felüdítő ígérete, vigyáznom kellett a sebeim sokaságával. Nem volt kedvem megpróbálni a célvonalban elvérezni... ismét.

Kilépve a friss levegőre azonban muszáj volt megtorpannom, mert a józan ész, valamint a soha nem hazudó pókérzékeim őrült visongásba kezdtek, azzal a mantrával, hogy fordulj vissza te gyökerek gyöngye, ne legyél már olyan sötét, mint a középkor, húzd ki a fejed a homokból!

A falu szélén, magányosan álldogáló ház előtt (ahol meghúztuk magunkat) az erdőig egy kisebb rét vezetett – na most ezen a pillanatnyilag kopár, jeges mezőn egy quinjet lebegett hangtalanul alig egy-két méterre a talaj fölött, teljesen elütve az összképtől. Bár a motor szinte némán járt, a rámpa le volt engedve, rajta három alak tanácskozott.

Három, potenciális fenyegetést jelentő alak, legalábbis, rám nézve. A hozzám hasonlók mindenben csapdát szimatolnak – ebben a szituációban viszont még egy óvodás is talált volna elbizonytalanító tényezőt.

Túlerőt.

Előnytelen környezetet.

Sérüléseket.

Tudatlanságot.

Eddig sem bíztam abban a két terminátorban, vagy anti-protokoll droid 3CPO-utánzatban, vagy bánom is én mik ők! És akkor most már nem csak róluk beszélünk, hanem az az Isten verte Fekete Özvegy is itt van. Ki van zárva, hogy én ezekkel összezárva utazzak, még ha (állításuk szerint) pillanatnyilag nem is tekintenek az ellenségüknek.

Hát ki akarom én magam nyíratni?

Ennyire azért nem!

De valljuk be, még ha a fogunkat szívva is, itt sem maradhattam, kivéve, ha minden áron szarrá akarok fagyni, vagy arra vágyom, hogy a sérüléseim vigyenek a sírba.

Az elmúlt napokban sokadjára, fogalmam sem volt, mit kéne tennem. És ez iszonyatosan idegesített.

Gondolataim polgárháborújából halk léptek suhogása ragadott ki; mire feleszméltem, James állt előttem, komor, ámbár nem ellenséges kifejezéssel az arcán. A két hölgyemény a távolból figyelt minket.

- Ismerem ezt az űzött tekintetet – szólalt meg dörmögő hangon R2D2, mondandóját félig elvitte a feltámadó szél. Komolyan, mintha egy bölcs remetét alakítana egy filmben... Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld, vagy A lelki béke egyik jele, hogy szívből leszarod a hülyéket. Bár, abban nem vagyok biztos, hogy a bölcs remetéknek fém karjuk lenne.

- Nem tudom, miről beszélsz, Luke.

- A bizonytalanságról a szemedben. A paranoiádról. Arról, hogy senkiben sem bízol.

- Oh, talán pizsi partit kellett volna tartanunk, csajokról-pasikról dumálva, egymás körmét pingálgatva?

- Erről beszélek – bökött a mellkasom felé, de okosabbnak látta, ha azért nem ér hozzám, amit nagyon is jól tett. – Ha valaki akárcsak egyetlen kedves szót szól hozzád, vagy közel kerül ahhoz, hogy megértsen, azonnal ellököd. És ehhez tökéletesen kihasználod azt a szuper képességedet, amit úgy hívnak, szarkazmus.

- Wow! – nyögtem be egy hatásszünetnyi csend után. – Befejezted? Már nem látom, hogy mozogna a szád, szóval biztos. Tudod, annyira le van fagyva a fülem, hogy egy szót sem hallottam abból, amit itt az előbb elgügyögtél.

Erre persze kaptam egy bosszús szemforgatást, de az meglepett, hogy amikor a férfi felém nyúlt, emberi, hús-vér karjával, akkor nem az a szándék vezérelte, hogy behúzzon egyet, nevelői célzattal, hanem egyszerűen csak taszított egyet a vállamon, a quinjet irányába lökve ezzel.

- Iparkodj, el akarok végre tűnni innen! – terelgetett továbbra is a gép felé. – Nyugi már, nem csapda. Meg amúgy is, te mész az utastér egyik felébe, mi meg a másikba, kápis?

- Nahát, te ismered ezt a kifejezést?

- Iparkodj! – ismételte, ezúttal jóval nyomatékosabban.

- Megyek már, megyek! – háborogtam gúnyosan, ahogy taszított egyet a vállamon. – Istenem, ezeknek a nyugdíjasoknak semmire sincs idejük.

- Most úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna meg és fontolgatnám azt, hogy mégiscsak kinyírlak, majd fellógatlak egy fára – ajánlotta nagylelkűen.

- De abban akkor ugyan mi a buli?

- Az talán buli, ha meghalsz?

- Előbb utóbb mindenki – motyogtam, felmászva a rámpán. A két fagyos vérű, gyilkos hölgy már beszállingózott, így Johannát az utastérül szolgáló rész leghátuljában találtam, míg a vörös hajkorona a vezetői ülésnél foglalt helyet.

- Na, te most szépen odamászol és bele szövőd magad abba az ülésbe – mutatott el az orrom előtt fém karjával Buck, a kormánynál ülő nő mellé mutatva. – Én pedig odamegyek a húgomhoz. Világos? Órákig nem is hallunk majd egymás felől.

- Életem legszebb órái lesznek – jegyeztem meg, vállamon feljebb igazítva a hátizsák pántját.

- Végre valamiben egyet értünk.

Azzal mindketten megindultunk a magunk uticélja felé. Szó nélkül, unott pofát vágva behuppantam a vörös hajú mellé, úgy téve, mintha észre sem vettem volna. Bár, ezt azért a valóságban bonyolult lett volna kivitelezni. Ledobtam a hátizsákot a lábaim közé, majd némán kibámultam a repülő hatalmas ablakán.

Így telt el néhány perc, teljes szótlanságban.

- Ha így viselkedsz – szólalt meg nyugodt hangon a nő végül – nem menőnek tűnsz ám, csak egy nagyra nőtt, durcás óvodásnak.

Halkan felhorkantottam, de más nemű válasszal nem szolgáltam. Továbbra is az ablakon kilesve igyekeztem elrejteni az arcomra kúszó mosolyt.

- Kösd be magad! – ragadta meg rövid várakozás után a kormányt és felizzította a motorokat.

- Igenis, kapitány! – motyogtam, ám eszem ágában sem volt eleget tenni az utasításának.

- Most komolyan? Hány éves vagy, öt?

- Három! – vágtam rá tettetett felháborodottsággal. Ő erre csak a felnőttek oly jól begyakorlott reakciójával válaszolt; szemforgatással. A quinjet szépen lassan elemelkedett a megfagyott, kopár földről, nem hagyva maga után mást, mint néhány szétoszló párafelhőt. Az üveglap túloldalán a kis falu táját felváltották a puhának tetsző, fehér bárányfelhők.

Ám ezt, a még akár szépnek is nevezhető kilátást félbeszakította a repülő egy hirtelen durva mozdulata, hangos zökkenése, minek következtében telibe fejeltem a műszerfalat.

- Natalija! – hallottam a háttérből Mágnes-vonzó korholó felszólítását, miközben én nyelvvészeket megszégyenítő előadást tartottam a legkülönfélébb káromkodásokból. A gyűjteményem egy újabb puklival gyarapodott a homlokomon.

- Csak egy kis turbulencia! – szólt hátra a másik két utasnak, majd sunyin rám pillantva halkabbra fogta. – Én szóltam, hogy kösd be magad.

- Hogy csesződne meg – morogtam még mindig duplán látva. A quinjet ezúttal megugrott lefelé, mire pár centire kiemelkedtem az ülésből. Jól leplezett rémülettel a szék fejtáblája után kaptam, majd egy kemény huppanással landoltam. – Oké, oké, vágom! Bekapcsolom azt a kicseszett övet, de fejezze már be! Mindjárt elokádom magam!

- Iparkodj! Kedvem támadt bukfencezni egyet a géppel.

- Jézusom, maga teljesen őrült! – meredtem rá, immár rögzítve magam az üléshez. – Én meg így érzem magam, mintha tényleg hároméves lennék.

- Most akkor annyi vagy, vagy nem? – váltott át csevegős hanghordozásba Romanoff. Körülöttünk a megannyi pamacsfelhővel az egész helyzet valószerűtlennek tűnt.

- Nem mondom meg idegeneknek a korom – próbáltam rövidre zárni a beszélgetést.

- És a neved?

- Pláne!

Erre várt pár másodpercet, de tudtam, mindössze szép álom, hogy megússzam a további faggatózást. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg valamelyik Barnes jóvoltából már tudja a nevem, csak játszik velem.

- Én-

- Natasha Romanoff vagy – szakítottam félbe, hátra döntve zsibbasztóan fájó fejemet. – Tudom.

- Honnan? SHIELD? HYDRA? Valaki más?

- Az én időmben már volt dolgunk egymással – tisztáztam gyorsan. Már csak a feltételezés, hogy a HYDRA oldalán állok is sértő és undorító volt egyben.

- A te idődben?

- Lényegtelen.

- Társak voltunk?

Erre elég művészien sikeredhetett felhorkantanom, mert Romanoff még a fejét is felém kapta.

- Sose voltam jófiú-típus.

- Hát akkor milyen? – futtatta rajtam végig fürkésző tekintetét. Kényelmetlenül fészkelődtem kicsit az ülésben, a válaszomon rágódva. Ha a szokásos lazasággal a pofájába vágom, hogy jövőbeli gonosztevő, a végén nemes egyszerűséggel lehajít a szemétkidobón.

- Nem jófiú-típus – ismételtem egyszerűen.

- Legalább a tisztességes nevedet áruld el, kölyök!

- Nem vagyok kölyök! – sziszegtem, szikrázó pillantást vetve rá. Ám úgy tűnt, őt az teljességgel hidegen hagyja, hogy a legcsúnyább nézésemet meresztem rá.

- Ugyan már, mennyi vagy, babapofi, tizenhárom?

- Tizenhét! – csattantam fel, majd frusztráltan felsóhajtottam, ahogy belém hasított a felismerés, hogy belesétáltam a kis csapdájába. Natasha arcára ragyogó mosoly kúszott győzelme hatására.

- És hogy szólítsalak? Jó lesz a Babapofi?

- Fulladnál meg – morogtam, egyéb választ nem adva. Csöndben telt el pár perc, csak a motor folytonos halk morgása lengte be a levegőt, ahogy átsuhantunk a felhők felett.

- Na, most komolyan! – fordult megint felém, mélyen a szemembe nézve. – Mi a neved? A Babapofa nem igazán illik rád. A babák szoktak mosolyogni is. Hogy hívnak?

- Morgó – feleltem, enyhén felvonva a szemöldököm közben. Annak idején ez a mozdulat igazi csajozós kellék volt, mostanra viszont már elvehette a varázsát az a rengeteg heg és zúzódás.

Natasha hitetlenkedve felnevetett, könnyeden megrázta a fejé. Gyönyörű vörös tincsei röpködtek az arca körül. Mármint, ne értsetek félre, egyáltalán nem volt szimpi a nő, meg nem vagyok olyan ostoba, hogy összehaverkodjak az ellenségemmel... de Natasha vörös hajkoronája nagyon emlékeztetett édesanyáméra, amit olyan régen láttam, hogy most nem tudtam levenni róla a szememet.

- Biztos nem vagy hároméves?

- Megcseszheted!

- Inkább nem. Halljuk a neved, Morgó! De az igazit, ne az ostoba Warcraft-os karakterneved!

- Jézusom! – temettem nevetve a tenyerembe az arcom. Az után a két droiddal töltött órák után felüdítőnek volt mondható olyan emberrel társalogni, aki az én nyelvemet beszélte.

- De most komolyan. Ha ki kell, hogy dobjalak a gépből, nem akarom azt írattatni a sírkövedre, hogy Itt nyugszik Morgó, minden idők legszemtelenebb tizenhét évese.

Pedig ezzel a gondolattal ki is tudtam volna békülni.

- Peter - adtam be végül a derekam.

- Peter? Én Jackre tippeltem volna.

- Isten ments! – morogtam. – Mondd csak, minden titkos ügynök és kém ennyit beszél?

- Csak ha ki akarom deríteni, kivel van dolgom – komorodott el egy árnyalatnyit a hangja. – De ha neked úgy kényelmesebb, pisztolyt is foghatok a töködre.

- Passzolnám. Azt az egy ép testrészemet szeretném még megtartani.

- Helyes válasz – húzta el a száját játékosan, majd ismét elkomorodott. – Hol veretted össze magad ennyire?

- Mit érdekel az téged?

- Nem fogsz egyik kérdésemre se csak úgy egyszerűen válaszolni, ugye? – sóhajtott fel, ujjai megfeszültek a kormányon.

- Azt hiszem, kezdjük egymást érteni.

- Csak próbálom megtudni, ki is valójában James új barátja – felelte immár semleges hangon, ez alatt állítgatott valamit a jet műszerfalán.

- James barátja? – emeltem fel megrökönyödve a hangom vele ellentétben.

- Kezeskedik érted. Mindkettőtökért. Se téged, se a kis csajt nem ismerem, ha nincs James, most nem ülnél itt.

- Oh, mert Ólomkatonát nagyon ismerheted, képzelem! – horkantottam fel. Natasha egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ahogy azt feltételeztem volna egy titkos ügynökről.

- Ismerem! – jött a kemény felelet, ám a szemem sarkából láttam a tekintetében megbúvó bizonytalanságot. Én viszont ezt a tekintetet ismertem. – És megbízom benne.

- De jó magának – húztam el a szám gúnyosan. – Remélem nem azt várta, hogy mindezt majd el is hiszem.

- Tizenhét vagy, mit tudsz te az életről? Még ott van a seggeden a pelenka hiszen.

- Stírölte a seggemet?

- Igazad van, lehetetlen, hogy James barátja legyél.

Pár perc csönd következett, mintegy reklám vagy hatásszünet gyanánt, majd hirtelen kirobbant belőlünk a nevetés. Rég nem éreztem magam ennyire felszabadultnak és gondatlannak, ahogy a Natashaval való beszélgetés elűzött minden gondolatot a múltról, a jövőről, nem hagyva maga után mást, csak a jelent és a kellemesen bizsergető de ja vu-t.

- Most a Bosszúállók-toronyhoz tartunk? – dőltem hátra.

- Igen – jött a tömör válasz.

- Nem hinném, hogy nagyon örülnének nekem.

- Azt egyből gondoltam – vágta rá ismét gondolkodás nélkül. Túlságosan kimerült voltam, hogy még idejében lereagáljam a beszólását. – De legalább Tonynak majd lesz egy ellenfele. Versenyezhettek a Legidegesítőbb hároméves címért.

- Jupi! – motyogtam. Ismételten végig mért, azzal a tipikus mindent tudó pillantással, amit a felnőttek akkor vetnek be, amikor azt hiszik mindent tudnak, pedig semmit sem.

- Mi van a szüleiddel, kis krapek?

Elég sokáig hallgathattam, megválaszolatlanul hagyva a kérdést, mert Romanoff is rájött, hogy veszélyes vizekre evezett és kényelmetlenül fészkelődött kicsit a székében.

- Nos, akkor hol is szerezted a sebeidet?

- Nem fog békén hagyni, ugye?

- Azt hiszem, kezdjük egymást érteni.

- Jó. Legyen. A HYDRAnál – néztem rá dühösen, mintha az egész az ő hibája lenne.

- Gondoltam.

- Tessék? – horkantottam fel nyugodt viselkedésén.

- Dolgoztam nekik régebben... Ismerem a módszereiket.

- Jézusom, tegyen ki valahol – nyúltam volna az öv csatjáért, de ő nemes egyszerűséggel az oldalamba öklözött egy gyengét, épp oda, ahol a nemrég összefoltozott vágás húzódott. Káromkodtam egy Istentelent.

- Hova mennél ilyen állapotba, ha a HYDRA vadászik rád? Kölyök, segíteni akarok.

- Ne nevezzen így! – sziszegtem, dühösen hátra vetve a fejem.

- Nyugodj le! Figyelj, nem tudok rólad semmit. Belátom. De ez nem feltétele annak, hogy segítsek.

- Miért bíznék magukban – nevettem fel megvetően még mindig az oldalamat szorongatva.

- A szavamat adom, hogy nem esik bántódásod.

- A szava mit sem ér – legyintettem. – Amúgy is, miért akarna nekem segíteni?

- Talán mert vannak jóindulatú emberek a világon! – szólt közbe a hátunk mögül hirtelen Johanna. A hangja hallatán összerezzentem, de nem fordultam felé. – Natben megbízhatsz, ha már másban nem. És amúgy is, mindenképp ellátásra szorulsz, hülye gyerek! – azzal a nőhöz fordult. – Te meg kicsit jobban kímélhetnéd. Annyira szitkozódik, nem tudok tőle aludni. És ha Jamest ébreszti fel, ő már nem lesz ilyen engedékeny, lazán megfogja a grabancánál és kilógatja szellőzni.

Azzal sarkon fordult és visszavonult a testvéréhez.

- Wow... Most ő hozzánk beszélt? – böktem utána hüvelykujjammal nemtörődöm stílusban.

- Ismerem azt, amikor valaki szarkazmussal próbálja palástolni a szenvedését – pillantott rám ismét mindent tudóan a nő.

- De én nem is – akartam felháborodni, de egyáltalán nem odaillőn beleásítottam a mondat közepébe – próbálom szarkazmussal palástolni a szenvedésemet.

- Talán neked is aludnod kellene – vetette fel lágyabbra véve a szót Romanoff.

- Ki van zárva – dörzsöltem meg fáradt szemeimet.

- Hosszú még az út. Rád fér egy kis pihenés.

- Mondom ki van-

- Bízz bennem – szakított félbe mélyen a szemembe nézve. Esküszöm, nem akartam. Ennyire nem vagyok hülye. De a szemem, a szervezetem egyszerűen összeesküdött ellenem.

Elnyomott az álom.

#####

- Hé! Hé, детский паук, ébresztő! – rázogatta gyengéden a vállamat Natasha. Kómásan körbe kémleltem, körülöttünk csönd uralkodott, a jet motorja már nem járt.

- Hol vagyunk? Meddig aludtam? Mi történt? – kaptam a karfa után hirtelen, mire a nő gyengéden megérintette a mellkasom. Még az álom hatása alatt voltam, így nem akadt annyi lélekjelenlétem, hogy ellökjem a kezét.

- Nyugi. Megjöttünk. A többiek már föl mentek. Gyere! – ragadta meg még mindig gyengéden a kezemet és felhúzott az ülésből. A lábam egy pillanatra megrogyott, de megtartottam magam. – Gyors pár pillanatra találkozol a többiekkel, aztán Bruce ellátja a sebeidet és megint pihenhetsz. Senki nem fog zaklatni.

- Mi – a torkom összeszorult a szárazságtól és az erőtlenségtől, de újból neki futottam a mondatnak. – Miért viselkedsz így velem?

Natashat őszintén meglepte a kérdésem.

- Hogyan?

- Csak... Emlékeztetsz valakire – hallgattam el. Megpróbáltam kihúzni a kezem az övéből, de nem engedte.

- Te is emlékeztetsz engem valakire. Ezért.

Azzal kirángatott a gépből. A liftben már hál isten eleresztett, így összefontam magam előtt a karjaimat és próbáltam nem elengedni még jobban magam, bár a hulla fáradtság mellett ez nehéznek bizonyult.

Ahogy a lift kitárult előttünk, irónia járt át – az én idősíkomban, nem is olyan rég még be kellett törnöm egy ablakot, hogy itt lehessek.

De akkor nem volt ennyi idegen ember jelen.

Sose voltam egy lámpalázas fajta, de bevallom, most eléggé összefostam magam. Vagy tízen biztosan voltak a teremben, ha nem többen, és közülük ez időbeli énjüket nem is ismertem, ráadásul teljesen máshogy néztek ki, mint az én koromban. Kiszolgáltatottnak, védtelennek éreztem magam, de ezt előlük nagyon jól eltitkoltam egy önelégült mosollyal, miközben zsebre vágtam a fáradtságtól enyhén remegő kezeimet.

- Ő volna Peter? – intett felém lezserül Tony Stark. Őt nehéz lett volna nem felismerni.

- Teljes életnagyságban – előztem meg Natashat, aki már nyitotta a száját a válaszra. Nagy meglepetésemre senki nem szólt semmi többet, míg Stark engem méregetett. Majd nagy hirtelen előre lépett, és felém nyújtotta a kezét.

- Minden elismerésem, kölyök, hogy feltörted a rendszeremet. Majd elmesélhetnéd, hogyan csináltad, hogy ne fordulhasson elő többé.

Esetlenül pislogtam párat, majd mielőtt megállíthattam volna magam, gyerekkori énem irányítására megszorítottam a férfi kezét. Rövid kézfogás volt, mégis egyszerre éreztem magam miatta bűnösnek és kiváltságosnak.

- Ő Tony Stark – suttogta oda nekem Romanoff. Bizonyára tudatlanságnak tudta be a tétovázásom.

- Tudom – feleltem erőtlenül, megharapva a szám belsejét, hogy kicsit felébredjek. – Ismerem a Bosszúállókat.

Egy elszórakozott legyintésnek álcázott mozdulattal megmasszíroztam hasogató halántékomat. Éreztem, hogy valami a mellkasomat szorongatja és alig kapok tőle levegőt. Ha itt jön rám egy roham az fantasztikus lesz, komolyan mondom.

- Valóban? Mi még sose hallottunk rólad – szólalt meg egy ismerős hang. Petro. Ja nem, Pietro. Bárhol felismerem annak az idiótának a hangját.

- Na ja, te már csak tudod, - kaptam fel rá a fejem gúnyosra véve az alakítást, ám ahogy megláttam, elakadt a szavam. Eléggé egyértelművé vált egy másodperc alatt számomra valami nagyon fontos, ám az agyam nem tudta ebben a léptékben feldolgozni az információt. – Pietro...

Mindenki zavartan kapkodta a fejét köztem és a fiú között. Ám a legzavartabb mégis én voltam. Ugyanis Pietronak fehér haja volt, kék szemekkel, és teljességében hiányzott a rá jellegzetes vörös bőrdzsekis szerelése és boszorkányos kilengése. Nem úgy a mellette álló lánynak.

Az ikrek voltak azok. Ez vitathatatlan.

Ám... fordítva.

És erre csak egy magyarázat volt...

- Peter, jól vagy? – érintette meg a vállamat hátulról Romanoff.

Az a kapu... Az időeltolódás... Az, hogy a HYDRA valójában nem engem, hanem Barnesékat üldözte... A Bosszúállók... Az ikrek...

- Nem, határozottan nem – feleltem ezúttal őszintén. A döbbenet és a rám törő roham eddig megtette hatását; nem kaptam levegőt, a fáradtságtól állni sem tudtam. Félájultan estem hanyatt a kemény padlóra.

Uram Isten, én egy másik univerzumba kerültem.