Mikor az éjszaka közepén egyszer csak felébredtem, tele voltam energiával. Az agyam szaporán járni kezdett (igen, lábakat növesztett), kezem ösztönösen az oldalamon tátongó sérüléshez kaptam. Meglepetten konstatáltam, hogy alapos munkával valaki összevarrta.

Még nagyobb meglepetésként ért, hogy a kanapén feküdtem, tiszta ruhában, ami határozottan nem az enyém volt.

A zuhanyzós jelenetből semmire sem emlékeztem.

Hangokat hallottam a konyhából kiszűrődni, így lassan kikászálódtam fekhelyemről és félig öntudatlanul, bizonytalan léptekkel arra indultam. Ennek, és a fény jelentős hiányának az lett a vége, hogy orra buktam valamiben és a világ összes vallásának Istenét/isteneit elátkoztam, amennyiben a sebem ismét fölszakad.

- Te mi a büdös jó anyádat csinálsz ott?! – gyúlt fény, mikor föltápászkodtam és a Barnes testvérpárral találtam szemben magam. Mivel csodamód jobban éreztem magam, nem láttam akadályát a szemtelenségnek, hisz így könnyűszerrel lenyomom őket.

- Én? Elestem abban a kicseszett miatökömben! – adtam értelmes választ és a küszöb felé böktem.

- Mit keresel itt ilyenkor? Neked most nagyban durmolnod kéne! – jött Johny hisztis hangja.

- Én mit keresek itt? És te, Miss Jegestekintet?! – kaptam fel a vizet és belenéztem kék íriszeibe, amikben még mindig Reina, vagy édesanyám heterocromiás szemeit láttam. Nem volt épp kellemes, hogy minden alkalommal két halott szerettemre emlékeztetett.

- Közöd?

- Hát és neked?!

- Üsd le! – pillantott hátra hisztérikusan bátyjára. Ekkor tűnt csak fel Johny vörös, duzzadt szeme; sírt. Mindössze egy pillantást vetettem csak Bucketra, ennyi bőven elég volt, hogy meggyőződjek sejtésemről. Azzal sarkon fordultam és magukra hagytam őket. Az agyam pörgött, a tegnapi fájdalmak most épp csak zsibbasztottak. Sokkal jobban éreztem magam. Bár biztosra vettem, hogy kaptam nem kevés fájdalomcsillapítót.

Így, hogy végre kitisztult a fejem, sokkal gördülékenyebben tudtam gondolkodni. Tudtam, ha el akarunk húzni innen, akkor minél előbb cselekednünk kell. Hangtalanul kiosontam a házból, az ajtóban visszavettem lestrapált cipőmet és bevetettem magam a néma városba. Apró, elavult kis település volt, közelebb állt a faluhoz, mint a városhoz, az én mércémmel. Bár abból az időből, ahonnan én jövök, a légdeszka már egy elavult játéknak számított, a vonatok pedig a fejünk fölött is röpködhettek akár. Itt azonban... Pofon egyszerű lesz ellopni egy laptopot.

A friss, kinti levegő kicsípte az arcom, a fülem pillanatok alatt jégcsappá vált, és körülbelül úgy nézhettem ki, mint Spock, cuki kis tündefülekkel. Nem volt nehéz megtalálni az üzletet, amit kerestem. A város közepén volt a legtöbb bolt, és számítástechnikai mindössze egy akadt az egész városban. Nekem, aki egy bűnöző, különleges képességekkel megáldva, nem volt nagy kunszt bejutni, felmarkolni egy laptopot és elhúzni a csíkot.

Találtam egy rozsdásodófélben lévő, leginkább rugóra emlékeztető félkört a földön, azzal feltörtem az üzlet hátsó ajtajának zárát, hogy ne legyek annyira mégse szem előtt, a két biztonsági kamerát, amivel az üzlet el volt látva pedig behálóztam. Benn felmarkoltam a legújabbnak tűnő készüléket, meg egy töltőt hozzá és már ott sem voltam.

Visszafele másik úton szeltem keresztül a várost, és ahogy végig néztem a csöndes, nyugodt lakásokon, elkapott egy furcsa, idegen érzés. Eszembe jutott az a több éves emlékkép, ahogy a szemeim előtt porrá ég a házunk, bentről pedig kihallatszik egy kétségbeesett kiáltás.

Megráztam a fejem, hogy elkergessem az emlékképet. Erre akartam a legutoljára gondolni, most az egyszer visszasírtam a korábbi fájdalmakat, amik nem hagytak elmélkedni.

Feltűnt előttem a Johnyék által kisajátított házikó körvonalai, így meggyorsítottam a lépteimet. Az ajtó résnyire nyitva volt, ahogy hagytam, mikor elmentem, ami kissé meglepett. Halkan besurrantam, arra gyanakodva, hogy a két testvég még mindig a konyhában viribül, de sötétség uralkodott a falakon belül. Lerúgtam a lábamat nyomó, kényelmetlen, rongyos cipőmet és a konyha felé vettem az utat.

Ahogy áthaladtam a nappalin, ott, ahol nem is olyan rég még én feküdtem, most egy lány alak durmolt meglepően nyugodtan. Johny a feje alá gyűrte a kaját, párnaként használva azt, lábait magzatpózba maga alá húzta. Igazán... kellemes látványt nyújtott az én nézőszögemből.

És ami a pláne, halkan horkolt álmában. Nem szuszogott, inkább, mint akinek be van dugulva az orra. Meglepően édes volt. És ismét csak Reinara emlékeztetett.

Besiettem a konyhába, leraktam a számítógépet az asztalra, megkerestem az egyetlen konnektort a lakásban és feltettem töltőre.

Miután bekapcsoltam, kiderült, hogy az eladó számítógépét sikerült lenyúlnom, így fel kellett törnöm a rendszert. Persze, ez a kisujjamban volt. Csak a gép volt iszonyat lassú. Mire feleszméltem, már a felkelő Nap sugarai világítottak a szemembe. Unottan ásítottam egyet és néztem, ahogy a gép dolgozik és hamarosan nyílt utam lesz a felhasználóhoz.

- Mi jót csinálsz, barátom? – szólalt meg egy dörmögő, álomtól rekedtes hang az ajtóban. Kábán pislogtam párat, tekintetemet végig a képernyőn tartva konstatáltam, hogy ez a Barnes fiúhoz tartoztak a szavak.

- Gondolom nem hozzám beszélsz – masszíroztam meg az orrnyergem fáradtan. Még pár másodperc.

- Valójában... - köszörülte meg a férfi a torkát. – De.

- Wow – kiáltottam fel meglepetten és rápillantottam. A konyhapultnál állt, egy szál izomtrikóban, ami igen jól kidobta duzzadó bicepszeit. Nem néztem egyenesen a szemébe, csak egy futó pillantásra méltattam az ajtóban meghúzódó, frissen ébredt Johannát is. – Mit követtem el? – intéztem szavaim a férfinak és az asztalra könyökölve érdeklődve a szemébe néztem. – Vagy beszívtál? Talán a tegnapi intim pillanat? Csak nem téged is a gyerekkori énedre emlékeztetlek, akit az utcáról kapartak össze egy verekedés után?

- Az... - vágott feltűnően zavart arcot, még népi pír is esküszöm, hogy elfutotta. – Nem én voltam, akit egy-egy csihi-puhi után az utcáról kanalaztak fel. Verekedtél?

Lepillantottam a laptop képernyőjére; mindjárt kész. Vártam pár pillanatot a válaszadással, mintha nem is érdekelne, pedig nem egy emlék kezdett hirtelen a fejemben cikázni.

- Csak ha okot adtak rá – suttogtam végül.

- Most fenyegetsz? – húzta ki magát, kezében egy bögre gőzölgő löttyel.

- Eszembe sem jutott – pillantottam fel rá, és Johannáénál valamivel sötétebb kék szemébe néztem, hogy tudja, ezúttal tényleg nem akarok verekedni vele. Testileg még mindig ki voltam merülve, az ébredés pillanatában elöntő adrenalin már jócskán elillant. – Kivételesen nem vagyok olyan fizikumban, hogy lenyomjalak a metál karoddal, Mario, ha nem tűnt volna fel – gondoltam könnyen felszakadható sebemre.

Bucket mintha megnyugodva felsóhajtott volna egyet.

- Figyelj... - kezdett bele ismét. – A legkevésbé sem támadólag, puszta kíváncsiságból kérdezem; ki a fene vagy te?

- Apám meg anyám gyereke – vágtam rá hátra dőlve a rozoga széken.

- Nagyon nem bizalomgerjesztő egy olyan csávóval egy fedél alatt lenni, akiről a nevén túl semmit nem tudok – ráncolta a homlokát, amit az idegesség jelének tudtam be, nem a fenyegetésnek. Ismét a szemébe nézve pókerarccal válaszoltam.

- Csak a nevem? Had javítsalak ki; mindössze a keresztnevem. Meg hogy mi a különleges képességem, lefogadom irigykedsz. Hogy tizenhét éves vagyok. Másik térből, másik időből jöttem. Nekem sem épp a haverjaim a HYDRAsok – és csak a show kedvéért felhúztam bal oldalt a pólómat, ahol az összefércelt sebem vöröslött. – Ezt tőlük kaptam születésnapi ajándékként. Mondd, mit szeretném még tudni, ó drága Ólomkatona? Adjak önéletrajzot? Gyerekkori, pelenkás képek? – azzal vigyorogva felhorkantottam. – Inkább én indulok hátrányosan, hisz két teminátorral vagyok összezárva – itt egy futó pillantást vetettem az ajtóban buzgón figyelő lányra.

- Igazad van – kortyolt bele italába nyugodtan, a ráncok kisimultak a homlokán. – Én bérgyilkos vagyok. Ő is az – biccentett Johny felé, amivel nem igazán mondott újat. Számomra egyértelmű volt, hogy a gyilkosság nem áll messze tőlük. – De ha nem beszélsz, semmi baj. Tudod, szerény természetű vagyok. Csöndben megöllek, de nem szólok senkinek...

- Jamie, elég már! – csattant fel Johanna, amivel igazán meglepett. Vetettem mindkettőjükre egy pillantást majd egy gunyoros vigyorra húztam a szám.

- Pedig már azt hittem, jó arc is tudsz lenni... Erre kiderül, hogy te is csak kekeckedni vagy képes az emberrel – azzal visszafordultam drága laptopom képernyőjéhez. – De amúgy, ha jobban érzed ettől magad – vetettem még a férfira egy pillantást – Parker.

- Mi van? – jött az értetlenkedés.

- A nevem Peter Parker te tonhalak gyöngye – feleltem, aztán ahogy a gép betöltötte a felhasználó asztalát, diadalittasan ökölbeszorítottam a kezem. – Na végre! – morogtam az orrom alatt egy gyerekes vigyorral az arcomon.

- Mit csinálsz? – lépte át a küszöböt Johny, ami este felrúgott engem. – Mit keres nálad egy laptop?

- Nyugga, csak kölcsönvettem – vetettem rá lekicsinylő pillantást, de az arcomon játszó vigyor miatt nem a kívánt hatást értem el. – Vagyis, a tulajdonosa nem tud róla, de eskü.

- Minek neked laptop? Pornót nézel, vakarék?

- Ki akartok jutni innen, nem? – hagytam figyelmen kívül ingerlő hangnemét. – Gondolom nem telepátiával hívnátok segítséget.

A testvérek erre összenéztek. Micsoda észlény terminátorok!

- Francba... - sóhajtott fel csípőre tett kezekkel Johny. – Igaza van – mire bátyja kelletlenül bólintott. – Na, folytasd, dolgozz! – állt mögém könnyed kecsességgel, néma léptekkel, és rátámaszkodva a vállamra végig vizslatta a képernyőt. Apró mosoly kúszott az arcomra gyerekes érdeklődést tükröző arcát látva. Nyoma sem volt a tegnap esti bömbizésnek és feszült hangulatának. – Mit eszeltél ki?

- Mondjatok egy nevet. Valakit, aki ki tud minket vinni innen – pillantottam a lány bátyjára, kori előnye lévén belőle inkább néztem ki szerteágazó, befolyásos kapcsolatokat.

- Át fogsz vágni – mért végig Mágnesvonzó.

- Csak mondd! – rikkantott rá a húga, megelőzve engem.

- Natalia. Natalia Romanova.

- A Bosszúállós Natalia Romanova? A Fekete Özvegy Natasha Romanoff? – kaptam fel a fejem az ismerős név hallatán.

- Ő – bólintott. – Tudod, én már csak ilyen alakokkal spanoskodok – pillantott a húgára. – Nekem is Rumlow volt a parancsnokom – folytatta, mintha ez valamiféle magyarázat lenne. A név hallatán összeugrott a gyomrom.

- De szar nektek – szaladt ki a számon idegesen. – Nekem meg Rumlow volt, aki... - a mondat végét sikeresen elharaptam. Pár pislogással kiűztem néhány feltörő friss emléket arról a szarkupacról, majd folytattam a munkámat. – Na akkor nincs más dolgunk, mint betörni Tony Szark rendszerébe és üzenetet hagyni Nataliának – kezdtem bele a begyakorolt mozdulatokba, nem először hekkeltem meg azt az alul táplált rendszert, ráadásul az én időmben a mostaninál minden bizonnyal fejlettebb volt.

- Hát lelkem... - horkantott fel a fülem mellett Johanna. – Szólj, ha sikerült! Hátha megéljük...

- Kész van lelkem – vágtam rá vigyorogva, két döbbent és hitetlenkedő tekintettel kísérve. – Kell valami, amiről tudja, hogy biztos te vagy az – emeltem tekintetem sürgetőn Jamesre, átugorva a magyarázkodós felvonást.

- Csak írd neki... hogy a Katona vagyok.

Bármennyire is furcsán hangzott, szorgosan gépelni kezdtem. Johnynak úgy tűnik, mindeközben nehéz volt tartania üres kobakját, ugyanis állát megtámasztotta a fejemen.

- Vedd le, hegyes az állad – próbáltam elhessegetni bal kezemmel, mint holmi szúnyogot, közben az üzenetre összpontosítva. – Koordináták? – sürgettem a kőkori párost, mire az a lüke fruska unottan elkapta a kezem, és nem engedte, nehogy megkönnyítse a dolgom akár egy kicsit is. Egy pillanatra el is felejtettem, mennyire irritáló, csak Reina csipkelődései jutottak eszembe róla.

- Kérdezd a tesóm – passzolt a helyszín kérdését az idősebb Barnes.

- Jó szagú a hajad – jött a válasz a fiatalabbtól.

- A koordinátákát! – emeltem meg kissé a hangom, de egy halk kuncogást nem tudtam elrejteni a mondat végén. Johny erre már megadta a számokat és én fél kézzel szaporán bejegyeztem őket. – Egy kézzel lassabb, és elkap a rendszer – közöltem a nyilvánvalót, bár úgy tűnt, őt ez nem zavarja.

- A pókot elkapta a légy.

- Te teljesen megbuggyantál – hitetlenkedtem vigyorogva, majd az entert lenyomva kinyilvánítottam, hogy végeztem. – Kész van.

- Na nézd csak, mégis használható valamire – bökte meg a halántékomat Johanna.

- Mindez rólad nem mondható el – piszkálódtam és lecsuktam közben a laptop tetejét.

- Egy töketlen faszfej vagy, barátom – nevetett fel a lány és végre hátrébb lépett a székemtől.

- Tegnap megbizonyosodhattál róla, hogy ez nem igaz – fordultam felé, karommal megtámaszkodva a szék tábláján és vetettem rá egy komisz mosolyt, mire apró rózsák kúsztak az arcára.

- Csak fogd be.

- Kényszeríts!

- Nem tudsz kényszeríteni, hogy kényszerítselek.

- Oh, mily elmés, mégiscsak használható valamire.

- Ide fogok hányni, hagyjátok már abba – vetett véget szópárbajunknak Bucket, idegenkedve pillantva kettőnkre. Egyszerre szakadt föl belőlünk a nevetés és váltottunk egy cinkos pillantást. Pár percre teljesen megfeledkeztem a helyzetünkről.

- És most mi lesz? – biccentett a férfi a laptop felé.

- Most? Most valamiféle választ várunk a te bögyös özvegyedtől – vigyorogtam. – Viszont ezt a gépet el kéne pusztítani, nehogy a HYDRA lekövessen minket.

- Még jó, hogy csak kölcsön, mi? – vonogatta a szemöldökét Johanna.

- Ha ettől jobban érzed magad, átadom a megtiszteltetést, hogy összetörd.

- Szerintem Jamienek jobban esne egy kis feszültséglevezetés...

- Isten ments, csak hagyjatok ki belőle – emelte fel a kezét és kimasírozott a konyhából. Ismét kitört belőlünk a nevetés, és azon kaptam magam, hogy lepacsiztunk Johnyval, amitől aztán persze mindketten zavarba jöttünk, és emlékeztetnem kellett magam: ő nem Reina. Messze nem. Nem szóltam semmit, csak átnyújtottam a laptopot és közben azt bontogattam magamnak, hogy az előbbi csak egy amolyan, most menekültünk meg mindketten a halál elől, szóval bírjuk ki egymást egy kicsit dolog volt.

Johny elvette a laptopot és elvonult kivégezni azt. Felkeltem a székről és ásítva kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, azon kapva magam, hogy azt számolgatom, hány órát is aludhattam. A korábbihoz hasonló mozulattal elhessegettem a gondolatot és kivonultam a nappaliba.

Johanna a kanapé mellett állt, a laptopnak már hűlt helye volt, akárcsak Bucketnak. Jobban megnézve, ő is halálosan fáradtnak tűnt. Imbolyogva, ásítva megdörzsölte a szemeit, majd leroskadt a kanapéra. Vagyis, majdnem mellé ült. És bármennyire is jót röhögtem volna rajta, kivételesen inkább elkaptam és lefektettem az ülőalkalmatosságba. Végül az én lábaim is felmondták a szolgálatot és lehuppantam mellé a kanapé másik felére. A lendület megbillentette a máris félálomban lévő lányt, aki így a vállamra dőlt.

Hogy kedveltem-e? Nem. Még csak nem is ismertem. De akkor megengedtem magunknak azt a luxust, hogy hagyjam a vállamon bóbiskolni. Túlságosan... bármennyire is nem akartam, túlságosan Reinara emlékeztetett.

Nem tudom, mikor szundítottam el én is, vagy hogy mennyit aludhattunk. A bejárati ajtó hangosan csattanó kivágódására kaptuk fel mindketten a fejünket, és a betrappoló Jamesre emeltük értetlen tekintetünket. A férfi arcán több féle érzelem vegyült; öröm, megkönnyebbül, szorongás és bánat.

- Indulunk!