A naaagyon hosszú kimaradás után most egy hosszabb részt hoztam/hoztunk. Igyekszünk majd a következőt hamarabb, de még mi is próbáljuk összehozni a praktikákat egy két szálon futó storyhoz, ha értitek :)

Nem tudom, mióta menetelhettünk már néma csöndben, de a testem egyre jobban tiltakozott és fájt. Nem gondoltam volna, hogy az eddigi kínzás okozta érzést még lehet űberelni, de úgy tűnik, kivételesen tévedtem.

És mindezen az sem segített, hogy fogalmam sem volt, hol vagyunk. Az egy dolog, hogy a két, magas vastartalmú "útitársam" határozottan menetelt pár méterrel előttem, de ettől még nem biztos, hogy nem egy helyben toporogtunk. Mindenütt csak fa, meg hó. No és persze megint fa. Hogy a havat ki ne felejtsem!

Felgyorsítottam sajgó lépteimet és bármennyire is nem fűlött hozzá a fogam, felzárkóztam Johanna mellé. Pár lépéssel Patkómágnes mögött meneteltünk így, de még ezt a távolságot sem éreztem biztonságosnak, jelenlegi állapotomban.

- Hé, Johny fiú! - pillantottam a lányra, aki márvány arccal bámulta továbbra is bátyja hátát. - Remélem nem csak körbe-körbe bóklászunk, mint egy körhinta.

- Nem vagyok fiú - felelte tömören, figyelmen kívül hagyva, amit mondtam.

- Ebben nem lennék olyan biztos - ült ki sunyi mosoly az arcomra. Ha ő így, hát akkor én is; kezdődjék a játék. - Mit hordasz a lábaid között? - húztam az agyát.

Johny arca egy pillanatra megrándult, de nem válaszolt semmit, gyorsan visszavedlett fagykirálynővé. Győzedelmes vigyor kúszott az arcomra.

- Különlegesen nagy seggfej vagy - szólalt meg az előttünk menetelő kolosszus. - Még egy ilyen beszólás és arcon is csaplak! - na, megjött a bébiszitter, remek, nagyon félek! Remegek! A "fenyegetést" hallva unottan felpillantottam, így találkozott a tekintetem az idősebb testvér ideges, megvető pillantásával. Nem olt újdonság, hogy valaki így nézzen rám. - De ő is megteszi, úgyhogy ajánlom, vigyázz a szádra! - erre megeresztettem felé egy rosszfiús félmosolyt.

- Az én számra már sokan vigyáztak, de jó magam nem vagyok közöttük - vágtam zsebre átfagyott kezeimet. Egyre jobban lehűlt a levegő, és valószínűleg lázam is volt, ami megint csak nem segített a helyzeten. Viszont a mozdulat a fémkarúnak azt sugallhatta, zavar, hogy beszállt a beszélgetésbe. És ez igaz is volt. - Meg amúgy is, Bucket, nem hinném, hogy bármelyiktek nagy kárt tehetne bennem - fűztem hozzá nagyképűen, hogy ezzel is jobban bosszantsam a férfit, aki erre morogva előre fordult. - Legalábbis, nagyobbat már nem.

Mozgásra lettem figyelmes a jobb oldalamon. Ahogy odapillantottam a szemem sarkából, láthattam, ahogy Johny túlméretezett kabátja alatt a lány a fegyverövén lógó pisztolyán pihentette karcsú, sérült kacsóját. Lefogadom, hogy nagyon fenyegetőnek hitte magát.

- Na jó... talán egy icuri-picurit - feleltem gúnyosan a tettére, belebámulva a kék szempárba. Johny bizonyára nem ismeri az irónia fogalmát, mert halovány mosoly jelent meg elégedettségében az arcán. Szinte késztetést éreztem, hogy letöröljem a vigyort a képéről. - De nem lennétek elég gyorsak. ketten is kevesek lennétek ellenem. Hozzatok még vagy öt embert, hogy egyenlő legyen a küzdelem és ne unatkozzak.

- Fogd már be a lepcses pofádat! - förmedt rám Johny idegesen, ami be kell vallanom, kissé meglepett. De elégedettséggel is töltött el egyszerre. Megtörtem a jeget.

- Fu, valaki nem bírja idegekkel - vigyorogtam rá a lányra, aki erre csak dohogva elkapta a tekintetét. - Kivénültünk a gyerekkorból? Bébiszitter ne legyél - vágtam a fejéhez unalmamban, míg ő idegesen felgyorsította a lépteit és talán oroszul morgott valamit az orra alatt.

- Miattad kénytelen vagyok az lenni! - kiáltotta a válla fölött ingerülten, majd hirtelen megpördült a sarkán és rám szegezte a pisztolyát. A bátyjával szinkronban megtorpantunk, én Johny következő lépését vártam unott pofával, míg a férfi kissé mintha döbbenten bámult volna húgára. - Nem szeretem azokat az embereket, akik csak pofázni tudnak. Én nem a szavak embere vagyok - mutatóujja a ravaszra simult. Unottan vártam, hogy valóban nem-e csak a szavak embere, és lelő, még addig sem szakítottam félbe, hogy kijavítsam, nem vagyok ember.

Hogy aggódtam-e? Nem igazán. Valljuk be, nekem mindig is mindegy volt, és ezt nyugodt ábrázatommal és testtartásom a testvérek tudtára is adta. Se másokat, se engem, nem érdekelt, élek-e vagy halok.

Belebámultam Johanna jéghideg íriszébe, ami annyira emlékeztetett Reinara. Ám Kölyök gyermeki, életvidám tekintetével ellenben ennek a lánynak a szemei megtörtséget sugalltak, árulást, no meg az irántam érzett ellenszenvét.

Ezt végig gondolva már nem is hasonlítottak egymásra.

- Kés, villa, olló, pisztoly; gyerek kezébe nem való - vontam fel sármosan felhasadt szemöldökömet, majd közelebb léptem, hogy a fegyver csöve hozzásimuljon a mellkasomhoz. Johny kutatón végig mért, de semmit nem lehetett leolvasni az arcáról. - Viszont mindketten tudjuk, hogy nem fogsz lelőni - húztam immár féloldalas, kissé csalódott mosolyra az szám.

- Ő nem is, de én igen! - szólt közbe ismét idegesen Bucket. Csak egy gyors pillantást vetettem a férfira; nem mozdult, karjai katonásan lógtak a törzse mellet, minden szava üres fenyegetés volt, semmi több. Pedig belőle inkább kinéztem volna, igaza van.

- Nem pazarolnátok rám a golyót - intéztem szavaimat flegmán Patkómágnesnek, közben továbbra is Johnyval néztem farkasszemet. - Meg amúgy is... - hallattam halk, beképzelt nevetést. - Gyorsabb vagyok. De egy hullával nem is mennétek semmire - céloztam a nyomukban járó HYDRAra, próbálva leplezni saját helyzetem és testi épségem. Azonban az igazat megvallva, nem tudtam eldönteni, melyikünknek van nagyobb szüksége a másikra és ez brwnt / mocskosul zavart.

Johannaval még pár pillanatig farkasszemet néztünk, majd hirtelen elmosolyodott, elkapta a fegyverét a mellkasomról és halkan felnevetett.

- Milyen igazad van! - akasztotta vissza az övére a pisztolyt így elővillant szakadt pólója alól sérült, bekötözött oldalát. - Sajnos azt elfelejtettem megemlíteni, hogy nincs megtöltve.

Johny ismét rám pillantott egy magabiztos, öntelt mosollyal az arcán.

- Kár - viszonoztam neki a gunyoros vigyort. - Mondjuk, én vaktöltényre számítottam, az sokkal izgalmasabb. De hát, kinézem belőled, hogy olyan feledékeny vagy, hogy még csak meg sem töltöd.

Rám kiáltott valamit a korábbi másik nyelven morcosan, majd bátyja sarkában toporogva tovább indult, így én is kénytelen voltam követni őket. - Komolyan, úgy viselkedsz, mint egy óvodás! - dohogta. - Hány éves vagy, te kis pisis?

Na ez már egy kicsit engem is kihozott a sodromból, de végül egy sóhaj keretében válaszoltam, nem adtam meg neki a győzedelmet.

- 2002-es vagyok - vágtam hozzá foghegyről.

- Na ne hülyíts már! - hallatta döbbent hangját Johny, bátyjával egyszerre kapták rám a tekintetüket, mintha valamin rajta kaptak volna. Az egy dolog, hogy viselkedésre olyan vagy, de... - a mondat végét elharapta és újabb furcsálló tekintettel mért végig. Összevont szemöldökkel viszonoztam a lekicsinylő pillantást.

- Most sértegetsz? - húztam fel az orrom. - Vagy csak szar matekos vagy?

- Úgy nézek én ki, mint aki viccel?!

- Hát... sosem tudom eldönteni - forgattam meg a szemeimet. - Van egy kis ránc olykor a homlokodon, ami nem tudom, hogy akkor jön elő, amikor dühös vagy, vagy amikor viccelsz...

- Akkor megsúgom; - szakított félbe - szörnyen elegem van belőled!

- Ennek máskor örülnék, - vigyorogtam rá, fenntartva a szemkontaktust - de most épp nem értem, mi bajod van. Te estél nekem, hogy dedós vagyok, mikor már elmúltam 18.

Erre Johny halkan felhorkantott.

- Szerintem te vagy a szar matekos, ha nem tudsz 2002-höz hozzáadni tizennyolcat - felelte kétkedő pillantások közt.

- Már, hogy ne tudnék drágám! - ment fel bennem is a pumpa, kezdett elegem lenni a fruska felsőbbrendű viselkedéséből. - Csak hány éves vagyok! Pláne, hogy nem rég volt a születésnapom - diolch yn fawr Reina / köszönöm Reina.

- Jamie, ez csak szerintem debil? - nézett össze a bátyjával, engem kizárva a beszélgetésből.

- Nem, de már nagyon unalmas ezt hallgatni - morogta a másik és megnyújtotta a lépteit.

- Elmondanátok, mi bajotok van? - léptem Johny mellé dideregve, valami ép kéz-láb választ várva, mert már kezdett fogyni a türelmem. - Az meg pont nem érdekel, hogy mi untat és mi nem - szóltam még Vasököl után.

- Nem vesztegetek több energiát egy olyan emberre, aki saját állítása szerint 2016-ban tizennyolc éves, de 2002-ben született - vágta hozzám Johny anélkül, hogy rám nézett volna, ám mondandója után mégsem zárkózott fel Vödör mellé. Én viszont a hallottak után majdnem orra estem a saját lábamban, annyira ledöbbentem. Pár pillanatig még szavakat sem találtam.

- Hogy mi bajod van? Azt... Azt mondtad, 2016? - kérdeztem hüledezve, színtelen hangon, ám nem jött válasz. - Hé, hallasz? Azt mondtad, nem 2020-at írunk? - kérdeztem követelőzőbben, ám a rám törő pánikból semmit nem mutattam ki.

Mert, igen, néha a rosszfiúk is pánikolhatnak. Megengedem nekik.

- Na ne szórakozzatok velem! - borultam ki kissé, mikor nem jött válasz senkitől. Megtorpantam és idegesen a hajamba túrtam, amiért cserébe egy igen intenzív vállfájás tört rám.

- Te ne szórakozz, jó?! - kiáltott hátra ingerülten Fémkarú. - Pofa be és szedd a lábad!

- De... - emeltem rájuk a tekintetem, kezemmel még mindig barna fürtjeimet tépve. Fémkarú mit sem törődve ment a farka után, azonban Johny fiú pár lépésre előttem megtorpant. - Hát én ezt nem értem... - sóhajtottam fel homlok ráncolva.

- Nem csodálom, hogy ez magas neked - horkantotta a lány, majd már épp bátyja után eredt volna, mikor megragadtam a karját, amivel legbelül még magamat is megleptem, de ezzel most nem foglalkoztam.

- Ne, várj! - erre visszakapta rám a jéghideg kék tekintetét. - Értsétek meg! Ez... - kerestem, de nem találtam a megfelelő szavakat, ideges voltam és zavart, de annyira, mint még soha. - Ez nem az én helyem! - próbáltam érthetően, és a lehető legkevesebbet elárulva magamról vázolni neki a helyzetet. Egy frusztrált sóhaj után végül darabosan folytattam. - Én... A HYDRA... A lényeg, hogy volt ott valami fura gép, mint egy teleporter, ami beszippantott! Én 2020-ban élek, nem itt!

Nem szokásom olyanoknak beszélni magamról, akikben nem bízom.

De mivel senkiben sem bízok, így hát... ja...

De ez az egész őrület kiverte még nálam is a biztosítékot. Fogalmam sem volt, hol vagyok mindemellett rossz időben! Remek! Már csak az kéne, hogy összefussak saját magammal! Négy év, basszus... Akkor még nem is voltam Pókember...

- Nekem meg 1942-ben lenne a helyem - szólalt meg hirtelen Johny, elrévedő hangon, ezzel engem is visszarántva a valóságba. A jelenbe.

Az első reakcióm természetesen a szavai megkérdőjelezése volt, és mivel kék, élettelen szemeiből sem tudtam kiolvasni semmit, csak egy dühös pillantást vetettem felé.

- Ch! - kaptam el a kezem ép(ebb) alkarjáról. - Részvét. Legalább ne ilyen nyíltan nevezz idiótának! - mordultam rá frusztráltan.

- Egyezzünk meg abban, hogy mindkettőnk igazat mond és ezzel túl van tárgyalva a dolog - felelte egy leheletnyivel kedvesebb hangon. Igen, kedvesebb, jól hallottad, ez engem is meglepett. Furcsállón pillantottam rá, ám ahogy találkozott a tekintetünk, talán az övéből áradó keserűség miatt, megenyhültem. Túlságosan is. Ilyenkor gyengének tűnök és ezt gyűlölőm.

De legalább tudtam, komolyan gondolja. Több megjegyzést nem is tett a témával kapcsolatban.

Biccentettem egyet a lány felé, talán észre sem vette, majd egy gyors mozdulattal hálót lőttem a fejem fölötti vastag ágra és egy stílusos Tarzan lendülés után már a falombok szintjén voltam. Lepillantottam, épp, mikor Johny elkapta rólam a tekintetét és követte a bátyját.

Ugyanígy tettem a lombkorona szinten, hangtalanul a nyomukban voltam, utamat csak egy-egy gyengébb ágról lehulló porhó és a sebeim hangos tiltakozása jelezte.

De bármennyire is fájt ez a szervezetemnek, szükségem volt rá. Levegőre. Magányra.

Ismeritek azt a kifejezést, hogy „rossz időben rossz helyen"?

Na ez pontosan az volt. Az én helyzetem egy tökéletes példa és definíció hozzá.

Belegondolni, hogy New York büdös utcái helyett a havas erdőben mászkálok... 2020 helyett 2016-ban... Reina helyett Vasember-fan 1.0-val és 2.0-val...

Ezt egyszerűen nem lehet feldolgozni.

Miközben ezen tanakodtam és Robint megszégyenítő ügyességgel haladtam ágról-ágra, különös monoton zúgás ütötte meg a fülemet. Megtorpantam.

Ahogy egyre hangosabb lett, közeledett a zaj forrása, úgy hatalmasodott el rajtam a paranoiám. Aztán megpillantottam a horizonton...

- Hé! - kiáltottam le az alattam menetelő két töketlennek. - Skacok!

Ám azok vagy nem hallottak meg, vagy csak szórakoztak velem, így fújtam egyet dühösen, majd megrázva az ágat, amelyiken épp álltam, Bucket nyakába zúdítottam egy tekintélyes hó mennyiséget. Johny arrébb ugrott és próbálta felfogni, mi is történt, míg testvéréről szabályosan elpárolgott a hókupac, szabályosan láttam, ahogy felforr az agyvize.

Elégedettség töltött el tettem, komisz mosoly kúszott az arcomra. Kis híján el is nevettem magam. Aztán, mikor rájött, mi is történt, Johanna felém kapta a fejét, én pedig szaporán mutogatni kezdtem neki, hogy mit is láttam magunk előtt. Válaszul csak annyit kaptam, hogy Johny a tenyerébe temette az arcát, mellette megérett egy paradicsom, aki gyilkos tekintettel méregetett, majd a lány egy laza kézmozdulattal lehívott a fáról.

„Oh, Rapunzel, engedd le a hajad!" Vagy a hálód, ez esetben.

Belekapaszkodva az erőmmel az ág aljába lejjebb ereszkedtem, elengedve a kérget pedig egy hibátlan hátra szaltóval, és fájdalmas grimasszal az arcomon landoltam Vasmarok vállán, aki erre felmordult, ám mielőtt lecsaphatott volna, mint egy bogarat, tovaugrottam Kisujjkapitány mellé, távolabb kerülve az általam teljesen kiidegelt Buckettól. Vetettem még a férfira egy utolsó, gúnyos pillantást, akin látszott, már alig tudja visszafogni magát, majd a pár centire előttem álló Johnyhoz fordultam.

- Tünde szemeim egy helikoptert láttak - suttogtam a kissé zavarba eső lánynak. Nem, nem pirult el, vagy ilyesmi, de olyan szaporán pislogott, hogy már azt hittem, csapja nekem a szelet.

- Rendben... Kösz... Kimásznál végre a képemből?! - lökött egyet a mellkasomon, így egy pillanatra az ajkamba kellett harapnom, hogy fel ne szisszenjek a rám törő újabb fájdalomtól, ahogy megérintette az egyik sebemet. De ahogy láttam, számára sem volt kellemes a mozdulat.

Johny megpördült, továbbadta az információt a testvérének, aki még mindig úgy nézett rám, mint aki már minden lehetséges módon kioltotta az életemet képzeletben.

- Kérdezd meg tőle, hogy milyen volt - morogta válaszul Bucket.

- De hisz itt áll előtted.

- Kérdezd meg!

- Hé, Póksrác, milyen volt a helikopter? HYDRAs?

Vetettem egy lekicsinylő pillantást Terminátorra a gyerekes tettét látva, majd ahogy kigyulladt a képzeletbeli villanykörte a fejem felett, nem bírtam leplezni a mosolyom.

- Nem tudom, milyenek a HYDRAs helikopterek - feleltem, ami igaz is volt. - Nézd meg inkább te! - ragadtam meg Johny derekát, a lehető leggyengédebben de határozottan, tekintettel az enyémhez hasonló állapotára, majd mindkettőnket egy hálófonállal fellifteztem a faágra, ahol még pár perce lavinát indítottam a most (is) túl lassan reagáló Bucket ellen. Mire észbe kapott, már mellette sem voltunk.

Én könnyedén és stabilan landoltam az ágon, míg Johny lába elsőre megcsúszott, de megtartottam.

- Te egy szörnyen utálatos ember vagy, ugye tudod? - suttogta rám pillantva, fémujjas kezével erősen markolva a vállamat. Arcáról döbbenetet tudtam leolvasni... vagy csak tériszonyos volt.

Ilyenkor annyira sajnálom azokat, akik nem olyanok, mint én! Nagyon unalmas lehet. Bár, a Vissza a jövőbe- dolgot én is szívesen kihagytam volna.

- Tudom - húztam sármos, féloldalas mosolyra a számat. - Büszke is vagyok erre a címre. Hidd el, csakis azért csinálom, maiért anno leütött - vallottam be miközben lebiccentettem az idegesen toporgó bátyuskája felé. - Ha kijátszottam magam, békén hagyom - ezt persze mindketten tudtuk, hogy nem gondolom komolyan. - No de, a helikopter!

Johanna elkapta a tekintetét rólam és az általam mutatott irányba, hunyorogva próbálta kivenni a helikopter közeledő, pár másodperc múlva már egy helyben köröző alakját.

Arcunk szinte összesimult, hogy előrébb dőlt, én pedig szorosan tartottam. Elengedte a vállam, vagy figyelmetlenségből, vagy bizalomból, fogalmam sem volt. De nem állt szándékomban kitörni a nyakát. Az illata belengte a környezetét; vér, erdő és egy alig érezhető virágillat. Nem tudtam pontosan, melyik, de bizonyára a sampon, vagy ilyesmi okozhatta.

- Ártalmatlannak tűnik - emelte fel a hangját, szavait a Fémkarúnak szánva. - Olyan fél kilométerre innen le fog szállni.

Végig vezettem kettejükön a tekintetem, utána halkan, fáradtan felsóhajtottam, apró párafelhőt lehelve kettő arca közé.

- Leeresztelek - vetettem mondandóm közbe egy utolsó pillantást a leszállni készülő helikopterre, majd Johny szemébe néztem. - Kapaszkodj a hálóba! - erre ő összeráncolta a homlokát, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, már el is engedtem, aprót lökve rajta, így ő háttal a semmibe zuhanva, rémülten bámult rám, fel sem fogva az egészet, de a következő pillanatban a kilőtt pókháló már a dereka köré is ragadt, ő pedig ott függött a levegőben.

- Kösz köcsög! - vágta hozzám, nyelve egy nagyot, szaporábban lélegezve a szokásosnál, végül ahogy mondtam neki, engedelmesen belekapaszkodott a ragacsos szálba.

- Nem szívesen, Johny fiú! - kacsintottam.

- Lány vagyok, még mindig!

- Elnézést, asszonyom - forgattam meg a szemeim, közben leeresztettem ideges bátyjához. - De ezt csak akkor fogom elhinni, ha bebizonyítod - vigyorogtam rá csalfán, miután én is épen landoltam mellettük a földön.

- Lehet lekopni a húgomról, vagy még fejbe is csaplak! - mordult rám Medvetesó, majd eleget téve az elhangzottaknak egy ütést indított a fejem irányába, ám könnyű szerrel kikerültem, bár nem fájdalommentesen. Az oldalamon talán fel is nyílt egy seb, olyan szinten hasított belém a fájdalom.

- Istenem, akadjatok le egymásról, meg rólam is... - indult meg Johanna a helikopter irányába, bátyját maga után rángatva. - Mindenki akadjon le mindenkiről!

- Én nem akadtam aztán senkire - ellenkeztem, közben egy gyors mozdulattal behálóztam a felszakadt, érző sebet az oldalamon, ami valamelyest segített. Aztán ahogy felnéztem, tekintetem találkozott Johnyéval. - O! Nahát! Csak nem elpirultunk? Mitől jöttünk így zavarba, Johny fiú?

- Menj a kurva... - kezdte volna az ócsárlásom, azonban szavai épp úgy félbeszakadtak, mind az erdő, amiből egy tisztásra lyukadtunk ki hirtelen. Előttünk pár méterre pedig megpillantottuk a szürkés helikoptert, amiből épp akkor mászott ki pár ember.

- Nem fejezted be - rántottam vissza a lányt a jelenbe.

- Nem is fogja - karolta fel húgicáját Vastekercs és az idegenek felé vették az irányt.

- Hé! Én itt maradtam! - lépkedtem kissé lemaradva mögöttük a hirtelen visszakapcsolódott paranoiám miatt, ám Johny egyszer csak felém kapott, megragadta a fülemet és maga mellé rántott. Halkan felszisszentem, mire elengedett, és lehagyva engem és testvérét az idegen férfiakhoz rohant, majd számomra érthetetlen nyelven szóba elegyedett velük.

Mi nem messze tőlük, egymástól megtartva a három méter távolságot Buckettal vártunk a helyzet jelentéséjére.

- Ddim yn hofti hyn yn mi / Nem tetszik ez nekem - morogtam az orrom alatt, ledobva magamat a földre, minek következtében ismét fájdalom hasított az oldalamba. Odakaptam, közben éreztem magamon az idősebb testvér tekintetét. - Beth ydych chi'n edrych?! / Mit nézel?! - vágtam hozzá, bár tudtam, úgyse érti. Hallgatott, pillantását továbbra is éreztem magamon.

- Még nem is tudjuk a nevedet - vetette fel hirtelen, mire fújtam egyet hitetlenkedve.

- Mit érdekel? - váltottam vissza angolra.

- Te is tudod a miénk.

- Nem kérdeztem - vágtam rá. - Csak figyeltem, Sherlock!

Aztán Johanna felénk fordult és szapora léptekkel visszasietett hozzánk. Köptem egyet a földre, a nyálamhoz némi vér is keveredett. Miközben felálltam még félvállról odavetettem a fickónak;

- Peter.

Nem tudom, egyáltalán hallotta-e, de reagálni már nem volt ideje, ugyanis Johny máris közöttünk toporgott.

- Az a pali azt mondta, hogy kilenc kilométer még a város.

- Annyit már nem vagyok hajlandó menni! - szakítottam félbe frusztráltan, újból lehuppanva egy hókupacra. Sajgott mindenem, és erre a láz még egy lapáttal rá tett. - Az még egy csomó idő gyalog, és sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de annyit már nem bírok ki veletek - vetettem lesajnáló pillantást a testvérekre, akik szem forgatva összefonták karjaikat. Mármint nem egymással, nem néptáncban akartak kitörni a következő pillanatukban (bár azt megnéztem volna), hanem a mellkasuk előtt, teljes szinkronban. - Meg amúgy is, nézzetek rám! - rángattam meg szakadt ruháim. - Mindjárt megfagyok! Én nem vagyok olyan jól bélelt, mint ti!

- Nem is kell gyalogolnod, mert elvisznek minket a furgonnal - bökött a tisztás túloldalán álló tragacsra Johnya, ahol éppen a kedves idegenek, akikről semmit sem tudtunk épp fa ládákat pakoltak a raktérbe, amikben ismét nem tudtuk, mi is lehet.

- Biztos vagy benne? - pókérzék; paranoia szekció: bekapcs. - Lehet, hogy szervkereskedők. Vagy rabszolgatartók. Vagy épp HYDRAsok. Válogathatsz a lehetőségek végtelen tárából.

- Neked nem muszáj jönnöd! - vetette közbe undokan Magasvastartalom.

- Nem is akarok! - vágtam rá. - Bennetek is alig bízok, de hogy még több potenciális ellenségjelölttel énekeljem a Hány sör van a polcon-t, miközben egy ismeretlen város felé tartunk, inkább kihagynám - adtam tudtukra ellenvetéseimet úgy, hogy még ez ő alacsony IQ-juk is fel tudja dolgozni a hallottakat.

- Akkor inkább itt maradsz, a semmi közepén, hogy megegyenek a farkasok? - pillantott le rám csípőre tett kézzel Johny. Ó, rosszul hallok, vagy arról akar meggyőzni, hogy menjek velük? Nahát! Micsoda kis ragaszkodó. De ezt most inkább kihagyom, bocsi baby.

- Vannak erre farkasok? - kérdeztem halovány mosollyal, mert pontosan tudtam a választ, csak a csajt akartam piszkálni saját bakijával.

- Jó, akkor rókák.

- Nálatok embert esznek a rókák? - hallattam visszafojtott nevetést. Ez azért volt nagyon érdekes, mert az én időmben háziállatként is tartottunk rókákat. Johny erre beadva a derekát felsóhajtott, majd a szemembe nézett egy amolyan ez most komoly?- pillantással.

- Te mindig megragadod a lényeget - engedte le karjait, ezzel jelezve testvérének, hogy feladta a győzködésem.

- Jól látod a helyzetet. És egy szó, mint száz, én fel nem szállok arra! - mutattam határozottan a furgon felé, ahol már csak egy fickó nem volt az egyik ülésbe préselődve, kitartóan minket fürkészett a kormányos oldaláról.

- Semmi probléma - rontotta el ismét a csevegésünket Markolókar, akinek most hallottam először hangjában némi boldogságot, bár nem tudtam, ennek most örüljek-e, vagy sem. - Lesz egy jó napja a... Rókáknak - Ez esetben a sem.

- Meg nekem - fordult sarkon Johny, majd mindketten megindultak a furgon felé. Táskájukat feldobták a raklapra, majd ő maguk is felpréselődtek, közel egymáshoz.

Bucket vissza sem nézett, amit nem is bántam, de amikor Johanna fürkészőn felém tekintett, kissé meglepődtem. Találkozott a tekintetünk, egyikünk sem szakította meg a kontaktust. Talán ezzel akart ösztökélni, hogy még nem késő velük tartanom.

- Majd a városban találkozunk - tátogtam felé, biztos voltam benne, hogy érti, mit akarok. Ez be is igazolódott, mikor is egy aprót bólintott. Aztán felbődült a motor zaja, mire egy utolsó karddöfésként a szememhez emeltem a kezem és úgy tettem, mint aki kitöröl onnan egy könnycseppet, ahogy a drága testvérpár kihajtott a látómezőmből. Esküdni mernék, hogy Johny középső ujját láttam felvillanni...

Vártam pár pillanatot, míg elül a gép zaja, aztán felkászálódtam. Arra gondoltam, majd követem az autókerekek nyomait, a fákon, a hálóm segítségével, mint egy majom, ami be kell vallanotok, nem hülyeség, és gyorsabb is.

Ám ahogy felálltam, hirtelen tört rám a migrén, minden megduplázódott előttem, a dolgok elhomályosultak. Esetlenül léptem párat, hátha vissza tudom nyerni az egyensúlyom, de esélytelen volt, így arccal előre visszaestem a hóba.

- Oh, hogy az a - toltam fel a felső testemet, megrázva a fejemet, de nem segített, csak még intenzívebb lett a hasogató fájdalom a fejemben. Mintha hirtelen elzártak volna minden csapot, a levegőt is szaggatottan vettem, még a szokásos, fulladozó köhögés is elmaradt, mert nem bírtam levegőt venni. - Miért most? - gondoltam kétségbeesetten. Nem voltam biztonságban, nem volt semmilyen fedezékem, egy rét szélén terültem el, véresen, összekötözve a havon. - Picsába...