És ezennel megérkezett a crossover utáni első rész! :D Véleményeket nagyon várom/várjuk :)

Hideg... Fagyasztó, jegyes levegő, és sötétség. Mindent körbe ölelő és betöltő sötétség. Én pedig csak lebegtem ebben a feketeségben, nem éreztem semmit. A végtagjaim a testem mellett mozdulatlan terültek el, nem tudtam koncentrálni, felemelni a kezem meg végképp nem. A fejem lüktetett, bár, ez volt talán az egyetlen emberi érzésem perpillanat. Minden már... olyan... idegen, nem természetes volt.

Aztán megjelent egy ragyogó arc a sötétben, rám mosolygott. Ismerős volt, de hunyorgó tekintetemmel nem tudtam beazonosítani, ki is lehet az illető. Két fénylő kar nyúlt felém, a feketeség helyét átvette a fehér vakító árnyalatai. A kezek átkaroltak, és a következő pillanatban már egészem máshol találtam magam. Más időben, más helyen, más testben.

Egy emlék volt. Még a jobbik életemből.

Úgy, nyolcéves lehettem. Kívülről figyeltem a jelenetet; ahogy a fiatal énem kipattan a kocsiból, beszáguld a bejárati ajtón, fel a lépcsőn, az iskolatáskáját csak ledobja az első sarokba és két őrző kar közé veti magát az emeleten. Majdnem feldöntöttem az alakot, akinek vöröskés tincsei körbe ölelték mindkettőnk arcát. Akkoriban még hosszan horda a haján.

- Anyu! – kiáltotta a kisebbik én, ott csüngött a nő nyakán, aki minden gond nélkül felkapta és az ölébe vette, szeretetteljes csókot nyomott a homlokomra. Én pedig csak ott álltam és bámultam.

Meg akartam állítani a pillanatot. Prómáltam mindent az emlékezetembe vésni; édesanyám arcát, a szamócapiros ajkakat, a sötétkék szempár, amelyekbe apró barna pöttyök voltak a heterocromiáj miatt, vörös fürtjeit, ahogy hullámos vízesésben omlottak a vállára. A kedvenc levendulalila ruhája volt rajta, meg egy kis fehér kötény, apró maszattal a sarkán. Bizonyára épp főzött, mielőtt berontott a fiatal kori énem. Próbáltam lefotózni, az egész alakját, most, hogy alkalmam nyílt rá.

- Szerbusz kincsem! Na, milyen napod volt? – próbáltam megjegyezni csilingelő hangját. Senki másnak nincs a világon ilyen gyönyörű hangja, mégis, az évek során kikopott az emlékeimből.

- Képzeld, anyu, akkora sast láttunk a Barryvel, hogy csak na! Ilyen hatalmas volt! – tárta ki kisebb énem aprócska kezeit amekkorára csak tudta.

- Nahát, kicsim, az aztán jó nagy! És nem ijedtetek meg tőle? – simított végig a gyerek arcán édesanyám. Rég nem élvezhettem ezt a gesztust, de most mégis olyan olt, mintha az én bőrömhöz ért volna; melegség áradt végig az arcomon, bizseregtek a pólusaim.

- Dehogy is! Anyu, én nem félek semmitől! – nevetett a nő karjai között a fiú. – És a madaraktól főképp nincs miért félni.

- Azt hittem a struccoktól félsz – mosolygott ravaszul rá kicsi énemre.

- De azokkal errefelé nem találkozhatok. És apu azt mondta, a struccok nem bántanak engem.

- Mert nem is! – lépett be a helységbe az emlegetett férfi. Megborzongtam, ahogy megláttam. Akkoriban még nem voltak őszes hajszálai, a szemüvegét pedig mindig elhagyta valahol. – Szerbusz drágám – lépett oda a még mindig a karjai közt tartó anyámhoz és rövid csókot lehelt annak ajkaira.

- Pfuj! – mosolyodott el a fiatal Peter.

Az én kezem viszont ökölbe szorult a dühtől.

- Ne merj hozzáérni! – sziszegtem az alakra, még ha az ép eszem azt is sugallta, úgyse hallja, mindegy. – Ne merészelj anyához érni! – szinte ösztönösen indítottam ütésre a jobb karom, ám az könnyedén átsiklott az alakokon, én pedig majdnem előre estem. A jelenet megfagyott, mindhárman nevettünk, egymást öleltük. – Neked nem lenne jogod még csak ránézni sem! – ordítottam el magam, kiadva magamból minden dühöt, ami csak felgyülemlett bennem.

A ház hirtelen borult ismét éles fénybe, és már csak a felcsapó lángokat láttam...

#####

Hirtelen tértem magamhoz, olyan iszonyatosan hasogató, zúgó fejfájással, hogy azt hittem, szétreped a fejem. A tarkóm lüktetett, ott, ahol ájulásom előtt az ütést bekaptam, nem láttam a fehérségen kívül semmit. A szemem fájt, és egész testemben vacogtam.

- Hogy az a... - szorítottam össze szemhéjaim, a hangom rekedtes morgásba fulladt. Felemeltem a fejem, már amennyire a fájdalom engedte. Élesen beszívtam a levegőt, ahogy az oldalamba éles szúrás hasított, mintha épp egy lándzsára nyársaltak volna, hogy megsüssenek a tábortűz lángjai felett. Bár, a meleget nem vetettem volna meg... - Hol a rákba vagyok? – motyogtam az orrom alatt, ahogy félig nyitott, égő szemekkel végig pásztáztam a környezetem. Csak pár méternyi fehérség, majd az azt felváltó koromsötét. A terület idegen volt, ötletem sem volt, hol lehetek. Szaporán pislogtam, hátha a szemem hamarabb hozzászokik a fényiszonyokhoz, de nem változott semmit. Meg akartam dörzsölni száraz szemgolyóimat, de a kezemet mozdítani sem tudtam. Hátra kaptam a fejem, a kezeimre, ami egy igencsak fájdalmas mozdulatnak bizonyult, és ahogy megláttam a láncokat a csuklóimra fonódni, kezdett eluralkodni rajtam a pánik. A ezemet mozdítani sem tudtam a hátam mögül és ahogy próbáltam feszegetni, a vas csak kikezdte a bőröm, felszakított pár korábbi horzsolást és vágást is, ragacsossá téve a bilincset a véremmel. – Baszki... - szisszentem fel, és hátradöntöttem a fejemet, a mögöttem álló fa jeges törzsének. Ismét fájdalom nyilallt a tarkómba, de az eltörpült a pulzáló csuklóim mellett.

- Maradj már veszteg, csak magaddal szúrsz ki! – halottam meg egy ismeretlen női hangot magam mellől, szinte a hátam mögül. Összerezzentem, nem voltam formában és ki voltam szolgáltatva. Próbáltam a hang irányába fordulni, de nem ment, a sötét körvonalakon semmi mást nem tudtam kivenni az alakból.

- Ki a mab i ast vagy te? – kiáltottam oda neki, megpróbáltam erősnek mutatkozni, magabiztosnak. Ebben mindig is jó voltam; a pofázásban. Az alak nem felelt egyből, csak lépteit hallottam közeledni, amik mellé hó ropogása társult. Hát ezért olyan fehér minden...

- Nem értettem, milyen melléknévvel illettél, de az vagyok, aki pár órával korábban megtanította neked a mókustörvényt – lépett be a látómezömbe. Vékony, törékeny lány volt az, alakját megvilágította a hold sápatag fénye. Sötétbarna haja kócos fonatban hullott a vállára, ruhája alól több helyen is vastag kötések látszottak ki, egyik lábára mintha kissé sántított volna. Rendesen oda volt, mégis, kihúzta magát, arcán magabiztos, gúnyos mosoly húzódott. Sötétes alakjában szinte világítottak jéghideg, kék szemei. Az a hideg tekintet. Oh, az az ismerős szempár...

Elkaptam az arcáról a tekintetem, hogy kizárjam Reina emlékét a tudatomból.

- Aha... Akkor ezért lüktet a tarkóm mellett az ágyékom is – jegyeztem meg mogorván.

- Bizony. De azt szögezzük le, hogy nem én ütöttelek ki – emelte fel nagyképűen a mutatóujját. Ne nem mondod, előttem álltál, úgy kissé nehéz lett volna, te liba... - Az a bátyám volt. Már biztos hallottál róla.

Mondandója közben letérdelt mellém, ami, meg kell mondjam, eléggé meglepett. Szimpátia, mi? Grimaszoltam egyet, miközben végig mértem, de ő tudomást sem vett megvető tekintetemről. Felemelte a jobban bekötözött karját, a fejem felé nyúlt. Ösztönösen el akartam kapni a fejem, de az erőm mintha elpárolgott volna, nem bírtam mozdulni. Koncentráltam, próbáltam legalább a tagomat engedelmességre bírni, így a kezemet fogva tartó bilincsekkel kezdtem csöndesen bíbelődni.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – vetettem oda a lánynak, egyenesen a szemébe nézve. Ő erre csak morcosan összevonta szemöldökeit.

- Hisz HYDRA katona vagy. Minden HYDRAs tudja, ki ő, miért pont te lennél kivétel? – húzta gúnyos, lenéző grimaszra a száját, miközben vékony, bőrkeményedéses, jéghideg ujjai hozzáértek a tarkómhoz. Felszisszentem, ahogy megérintette a horzsolást, amit, mint elmondta, a bátyjának köszönhettem. Megborzongtam, bár, legfőképp nem a sebből kiinduló pulzáló fájdalom miatt. Nem is a hidegtől. Mindössze a HYDRA említésétől.

- Nem vagyok HYDRAs! – kiáltottam rárekedtesen, amilyen hangosra csak fel tudtam emelni a hangom ilyen kókadtan. – Azokkal az állatokkal én nem dolgozom! – kirohanásomat hallva döbbenten, vagy még inkább hitetlenkedve nézett bele a szemembe azzal a hideg tekintetével.

- Mondd neked valamit a Tél Katonája név? – kérdezte tömören, eltérve a tárgytól.

- Nem – feleltem kissé zavartan, bár nem engedtem, hogy bárminemű érzelem kiüljön az arcomra, vagy kivehető legyen a hangomból.

- Akkor fogalmad sincs róla, mi is a HYDRA! – szemei kéken szikráztak, még hidegebbé váltak. Kezeit még mindig a vállamnál tartotta, bár ez valószínűleg fel sem tűnt neki.

- Oh, dehogy nem! – húztam a számat egy fájdalmas mosolyra, és kiűztem a fejemből az előtörő emlékeket; a logót, a cellát, a hideg követ, azt a barmot, aki megkínzott... Csak bámultam a lány szemébe, ennél jobban nem tudtam bizonyítani az igazamat.

- Tőlük szerezted a sérüléseidet is? – rántott vissza a valóságba a lány hangja, ahogy megérintett a karomon, szakadt fölsőmnél az egyik égési sérülésemet, amit alig két napja szerezhettem.

- Azt ne mondd, hogy le is vetkőztettél – próbáltam elhúzni a karomat egy fájdalmas szisszenéssel egyetembe, mire a kékszemű elkapta onnan az ujját. Ekkor tűnt csak föl, az ujján megcsillanó fény. Épp mint mikor először megjelent. Nem tettem megjegyzést fém végtagjára, de határozottan megbámultam pár pillanatig.

- Én nem vetkőztettelek le! – pirult el kissé zavarodottan, majd kezét ezúttal a nyakamon húzódó mély vágásnyomra vezette. – Én nem vetkőztettelek le, csak levettem rólad a fölsődet. Reméltem, hogy megfagysz, de csalódnom kellett. Mi történt?

- Semmi közöd hozzá! – vágtam rá és elkaptam a fejem, nem törődve a lüktető fájdalommal. Ismét a kezemre koncenráltam, próbáltam a beszélgetés által élénkebben előtoluló emlékeket ismét eltemetni a HYDRAról. Mégis, egy pillanatra, úgy éreztem, megint a kihallgatóban vagyok...

A kezem vérzett már ugyan, elég rendesen, de már közel voltam a célomhoz. Közben megérintettem szakadt nadrágom farzsebét, amiben annak idején még egy számomra értékes tárgyat rejtettem el. Ám ahogy véres, bőrkeményedéses ujjaim nem találták meg az anyagot, tekintetem ismét az előttem térdelő lányra siklott.

- Hol a maszkom? – tettem fel a kérdést, mire kissé megilletődötten összefonta a karjait a mellkasa előtt.

- Mi van, nem tetszik az arcom? – gúnyolódott, testsúlyát áthelyezve a sarkára.

- A kettő nincs összefüggésben, angyalkám – vágtam vissza, ugyan olyan lenéző grimasszal, mint amilyet ő vetett rám, ezzel is elterelve a figyelmét.

- Abban a cuccban nem lehet látni. Vagy a Hydra arra is megtanított?

- Szellemes visszavágás, de mint mondtam, nem vagyok HYDRAs – erősködtem, bár csak azért fecséreltem az időmet az igazam bizonygatására, hogy fentartsam a látszatot. – Soha nem is voltam, és a beszélgetésünk kezdete óta sem lettem az.

- Hát akkor mi vagy? Pizsamába bújt szuperhős? – forgatta meg szemeit jelezve, továbbra sem hisz nekem. Ismerős szófordulatára magamban felnevettem.

- Szupergonosz – mosolyogtam rá csábítóan, mint mindig, elviccelve a dolgot.

- Persze – horkantott fel, majd felállt. – Most meg kéne ijednem?

- Ja, kábé.

- Ha kitaláltál valami hihetőbb mesét, majd szólj és talán elengedlek – lengette meg egy nagyképű vigyor keretében az orrom előtt a kulcsokat. Oh, csajszi, hol élsz te? Ennyire lenéznél? Ez lesz a veszted.

- Nem kell elengedned – emeltem fel immár szabad kezeimet, nem törődve a csuklómnál itt-ott folydogáló véremmel. A lány arcára döbbenet ült ki, egy pillanatra teljesen lefagyott. Én ezt a másodpercet használtam ki és minden erőmet bevetve, kihasználva, hogy gyorsabb vagyok az átlagnál, egy gondos mozdulattal kisöpörtem alóla a lábát és két jól célzott lövéssel a földhöz ragasztottam.

- Mi a...

- Mint mondtam, gonosztevő vagyok – vigyorogtam rá, miközben kezemmel gyorsan befogtam cserfes száját, ugyanis, ha igazat mondott, akkor nem akarom, hogy a társa segítségét kérje. – És egyben én vagyok Houdini is, vágod – vontam tettetett nemtörődömséggel vállat, mintha az előbbi trükköt a kisujjamból ráztam volna ki. – Na de most, hol a maszkom?

- A tábortűz mellett – felelte dühösen, ahogy elvettem a szájáról a kezem. Ő sem volt olyan állapotban, hogy hadakozzon. Mindketten ki voltunk szolgáltatva a nagyvilágnak. – De pfuj, mi ez a ragacs? – nézett undorodva a karjára ragadt szövetre.

- Pókhálónak hívják, aranyom – vigyorogtam rá, majd még egy apró ajándékkép betapasztottam a száját is.

Felpattantam, tekintetemmel megkerestem a nem is oly távoli fénylő pontot, a tábortüzet, amiről a lány beszélt. Épp a fa túloldalán volt, ahova ki voltam láncolva. Hallottam, ahogy a kishölgy mögöttem vergődik, de az sem érdekelt, ha ki tudja szabadítani magát. Nekem csak a maszkom kéne, és már itt sem lennék. Semmi kedvem per pillanat belekeveredni a HYDRA dolgába.

Ahogy közeledtem, a fák takarásában, az árnyak között mozogva a pislákoló narancssárga tűzhöz, megláttam a mellette üldögélő sötét alakot. Bizonyára a lány bátyja, aki kiütött. És ahogy megláttam a fényesen csillogó karját, már nem is éreztem cikinek, hogy egyetlen suhintással kiütött. Hol vagyok én? Itt mindenki vasember rajongó, vagy mi az Isten?!

Egy óvatos, jól irányzott mozdulattal kilőttem egy pókhálót a földön heverő maszkom felé, majd visszarántottam, és csak rimánkodtam, hogy a férfi ne nézzen éppen oda. És hogy nekem kivételesen mekkora szerencsém van!

Ahogy a ruhadarabot ismét a kezembe foghattam, gyorsan kitapogattam, hogy az anyagban elrejtett kis zsebben még megvan-e a pendrive, ami évek óta bújik meg ott és tart engem életben. Ahogy az ujjam megérintette a téglatest alakú, apró szerkezetet, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Még egyszer lecsekkoltam, hogy az alak nem-e vett észre, majd kilőttem egy pókhálót a mellettem álló fa egyik magasabban lévő ágára.

- Jamie! – szakította át a csöndet a korábbi lány sikolya. Persze, ennek is pont most kell visítania!

Az alak a tűznél rám kapta a fejét, gondolkodás nélkül nyúlt a mellette álló géppisztoly felé, és azonnal tüzet nyitott rám. Az egyik golyó súrolta a lábszáramat, de még idejében fel tudtam magam húzni a fa sűrűbb ágai közé. Odalapultam a törzshöz, így a következő pillanatban csak a faforgács pattogását hallottam, ahogy Jamie még párszor célba vett, majd a lövések elhaltak. A közvetlen közelembe.

Ugyanis, onnan, ahol a lányt hagytam, fegyverropogás hallatszott. Nem mozdultam, csak hallgattam a lövések zaját, ahogy egyre ritkul, ahogy egy-egy fájdalmas kiáltás keveredik hozzájuk. Aztán eszembe jutott az a hideg tekintet. Annyire... hasonlított Reinara. Az írisze színe épp olyan volt a lánynak. Sőt, a stílusa is hasonlított...

Erre a gondolatra egy rövidéletű mosoly kúszott az arcomra.

Én hagytam ott kiszolgáltatva az a lányt. Hogy miért zavart ez hirtelen? Nem tudom. Próbáltam azzal kimagyarázni, hogy a lány a HYDRA ellensége. Az allenségem ellensége az én barátom szabályra alapozva. Igen, ez egy elfogadható magyarázat volna...

- Baszki, Parker, minek akarsz visszamenni?! – döntöttem horzsolásokkal tarkított homlokomat a fa törzsének. – Túl sok életed van, vagy mi? Fuck chi! – azzal a fák ágai között haladva ellendültem egészen vissza, a csata helyéig. Ott meghúzva magam az árnyékban figyeltem, ahogy a fémkarú férfi leszed két fekete ruhás katonát, amiknek a mellkasán ott virított a HYDRA jele. Aztán a tekintetem megakadt Hideg tekinteten. Pontos célzásokkal szedte le sorba a katonákat, akik amúgy két tucatnyian voltak. De, nagy részük már ki lett iktatva. Meg kell hagyni, a csaj nagyon jól lő. DE nagyon figyelmetlen is.

A bátyja épp le volt foglalva a számára kirendelt utolsó két katonával, akikkel közelharcba keveredett, így nem tudta fedezni a lányt, akit viszont az egyik HYDRA ügynök hátba akart támadni. Már emelte e puskáját, célzott, de Hideg tekintet még mindig nem figyelt fel rá.

- Oh, hogy az a! – morogtam, majd egy újabb pókhálónyalábot indának használva belendültem a csatatérre és felkaptam a lányt, így a lövés megint az én lábamat súrolta. Mert, persze, lőjük le Pókembert nap van, mi?

A lány a karomban ficánkolni kezdett, kiestünk az egyensúlyból és a földön landoltunk, egy újabb, kemény, már-már jeges hókupac tetején.

- Mi a francokat csinálsz? – kapta rám a fejét és a pisztolya csövét is a csaj.

A háta mögött megjelent a katona, aki elől az előbb megmentettem, így ösztönösen annak a képébe küldtem egy pókhálót, mire zabos barátnőnk hátra kapta a fejét, és két lövést is beleeresztett a HYDRAsba.

- Én marha megmentem az életedet, Csillagom! – kiáltottam rá dühösen. Fel akartam kelni, hogy leléphessek, de ahogy duplán sérült lábamra álltam, kibillentem az egyensúlyomból és visszaestem térdre.

- Nem vagyok hercegnő, hogy meg kelljen mentened! És nem vagyok az adósod sem! – morogta az előttem álló alak. Felpillantottam rá, amolyan, ezt most komoly?! arccal, de igazán nem is törődtem vele. Pókháló segítségével rögtönzött kötést tekertem a lábamra, hogy elállítsam a vérzést, persze, a lány minden mozdulatomat éberen követte.

- Johanna, jól vagy? – jelent meg a fémkarú férfi is. Amint meglátott, rám emelte a fegyverét, ujja már a ravaszon volt, mikor egy gyors mozdulattal beragasztottam a pisztoly csövét. Ilyenkor áldom csak igazán a fejlett reflexeimet. Jamie döbbenten bámult, hol rám, hol az ideiglenesen használhatatlan lőfegyverére.

- Mégis, ki vagy te? – szegezte nekem a kérdést Johanna.

-Miért mondanám meg? – tértem ki a válasz elől, miközben halkan sziszegve felkászálódtam a földről. Minden tagom sajgott, a világ kissé forgott velem.

- Például mert különben kibelezlek és felakasztalak arra a szép fára, ott ni... - morgott rám a lány mögött álló jamieke.

- Álmodban, konzervdoboz.

Aztán a tekintetem a lány arcára tévedt, úgy tűnt, mérlegel.

- Segíthetünk – bökte ki végül. A bátyja kapásból közbe akart szólni, de ő gyorsan folytatta – Egyedül vagy, nem jutsz el így a városig. És ahogy láttam, nem is vagy helybéli. Nekünk pedig ugyan úgy jól jön a segítség – utolsó mondatát már a testvérének szánta. Ahogy egymásra néztek, feltűnt a kettő közötti hasonlóság; ugyan az az árnyalatú haj, a szemük, ahogy a szemöldöküket ráncolták.

- Ahogy akarod... - adta be durcásan a derekát a férfi, de a dühös pillantása nem szűnt meg felém.

- Na mi van? – húztam ki magam kissé jobban. Utáltam, ha lenéztek.

- Nem szeretem a bogaras embereket – gúnyolódott, mire én csak megvetően elmosolyodtam.

- Patkómágnesek buknak rád, mi? – vágtam vissza, mire betelt nála a pohár és előkapott a farzsebéből egy kést, majd megindult felém. Apró terpeszbe állva vártam a támadást, még ha minden tagom tiltakozott is ellene. Végül azonban Johanna volt az, aki közénk állt és lefogta a testérét. Súgott valamit a férfi fülébe, mire az gorombán morogva, még mindig engem bámulva bólintott és elindult a tábortűzecske felé.

Érdeklődve pillantottam a felém forduló lányra.

- Hát ez meg mi volt, Johny? – fűztem össze a kezemet a mellkasom előtt, gúnyos mozdulatnak szánva, bár valójában csak fáztam, mint egy strucc Alaszkában.

- Összepakol. Indulunk tovább a város felé. De ne hívj Johnynak! – mért végig érzelemmentes tekintettel.

- Ahogy akarod, Johny – vontam vállat.

- Remélem, nem bánom meg, hogy megengedtem, hogy velünk tarts – azzal még egy határozott szemcsata után elfordult, és a bátyja után indult. – Indulunk! – szólt még hátra.

Néztem, ahogy az alakja egyre kisebb lesz. Hogy velük akartam-e tartani? Dehogy!

Hogy bíztam-e bennük? Frankón nem!

Hogy volt-e más választásom ebben a pöcegödörben? Egy újabb nagy nem...