Kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek! Ez az én csokinyuszim nektek :*

A fejem hangos koppanással csapódott a földnek, ahogy a HYDRA katona ismét, ismerős mozdulattal a cella padlójára taszított egy újabb kellemes, bizsergető vallatás után. Ilyenkor áldottam a leginkább a gyorsabb regenerálódási képességem...

- Baszki – szisszentem fel, mire kaptam még egy gyengébb rúgást a bordáim közé az egyáltalán nem kemény katonai surranótól, majd a börtön ajtaja hangos nyikorgással bezárult a kitrappoló katona mögött. Fáradtan nyújtóztam el a hideg kőcsempéken, farkasszemet nézve a bennük rám meredő tükörképemmel. Láttam a hegeket az arcomon; a homlokomon, az ajkaimon, a fülem is csupa vér volt egy jól irányzott ütésnek köszönhetően Brocktól.

A kezeimet kényelmetlenül a fejem alá gyűrtem, párna gyanánt, ami eléggé nehéz feladatnak bizonyult azokkal az isten verte elektromos-bilincsekkel a csuklóimon. Már a lefeszegetésükkel sem próbálkoztam, mert ezek aztán tényleg jól ki tudták sütni az embert. Még engem is.

Úgy öt napja lehettünk már a HYDRA kis állatkertjének sűrűjében, a sok baromfi között. Pietro az elején még (állítása szerint) számolta az időt, de valahol ötvenkét óra könyékén ő sem bírta tovább alvás nélkül. Így már csak körülbelülire tudtuk megsaccolni a napok múlását.

Hogy Pietroval mit tettek, vagy mit akartak tőle, azt nem tudtam, nem is kérdeztem. Jobb, ha én nekem fogalmam sincs róla. És ő sem nézett ki úgy, mint aki szívesen megosztana velem dolgokat, olykor olyan zombi arca volt, hogy azt hittem, már halott.

A fáradtság rátelepedett az elmémre, ott, a láztól égő testemnek jól esően hűvös kövön, nem törődve a kényelmetlen pozícióval, a kicsavarodott vállammal, már szinte az alvás határán voltam. De az ösztöneim nem engedték meg ezt a luxust. A „pókérzékem" állandóan maximum fokozaton volt, amióta itt raboskodtunk, egyszer sem aludtam rendesen.

- Te beteg vagy - hallottam Pietro elhaló, fásult hangját a hátam mögül.

- Kösz - horkantottam fel lehunyt szemekkel. - Aki olyan bogaras, mint te, csak ne beszéljen!

- Nem úgy értem - szinte éreztem ahogy nyúzottan megforgatja a szemeit. - Persze, igen, normálisnak nem vagy nevezhető, de én nem az IQ-szintedre értettem.

- Most megnyugtattál - nyögtem, miközben átfordultam az oldalamról a hátamra és tekintetemet a szürke plafonra összpontosítottam, hogy eltereljem az oldalamat égető fájdalomról a figyelmem.

- Te egészségügyileg vagy beteg - szólalt meg ismét, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet. Fejemet oldalra döntve vettem fel vele a szemkontaktust.

Az arca piszkos volt, a homlokán felhasadt a bőr, a seb körül alvadt, sötét vér lepte be a halántékát. A szemei karikások voltak, ez alatt a nagyjából öt nap alatt, amit itt töltöttünk, alig aludt pár perceket. A ruhája épp úgy, mint az enyém, csupa mocsok és szakadás volt.

- Túl sokat beszélsz, és össze-vissza – feleltem flegmán. – Inkább pihenj.

- Mióta érdekel, mi van velem? – nevetett fel erőtlenül, majd nekidőlt a cella dohos, itt-ott a pára lecsapódásától nedves falának. Kezein neki is vaspántok csimpaszkodtak, valami egyéb kütyüvel együtt, amit még nem sikerült megfejtenem, hogy is működhet, de az erejének használatában gátolta. Talán frekvencia hullámokkal, vagy hasonlókkal...

- Nem érdekel – vontam vállat, figyelmen kívül hagyva az ezzel járó szurkáló fájdalmat.

- Reinanak is mindig ezt mondtad...

- Mássz ki a fejemből! – szakítottam félbe erélyesen. Szemeimet dühösen összehúzva mértem végig, de őt nem igazán érdekelte a témára vonatkozó véleményem.

- Az Animals volt a kedvenc száma? – suttogta maga elé, félig lehunyt szemekkel, rám sem pillantva.

- Fejezd már be! – kiáltottam rá rekedtes hangon, miközben hirtelen felültem, ami nem bizonyult jó ötletnek. A köhögés ismét erősen elfogott, ezúttal a roham több percig is eltarthatott. Mire végre rendesen, kissé gurgulázva tudtam levegőhöz jutni, meleg, ragacsos vért láttam a tenyeremben csordogálni. – Bassza meg – morogtam, miközben elkentem az államon is folydogáló folyadékot. A kézfejemet a nadrágomba töröltem, mármint, abba a rongyba, ami e gyanánt szolgált.

- Mi okozza? – hallottam meg ismét a fiú hangját. Egy értelmetlen morgással adtam a tudtára, hogy nem áll szándékomban szóba állni többé vele. – Nem kell a tudatodba látnom, hogy észre vegyem, ezeket a köhögő rohamokat nem az a francos cigaretta okozza.

- Nahát, akkor te nagyon szerencsés vagy – szenvedtem fel magam állásba, hogy odabotorkálhassak a velem szemközti falhoz. A hátam a kőlapoknak vetve csúsztam vissza ülő helyzetbe, egy apró, fájdalmas szisszenés keretében, ahogy a sebek, amik minden porcikámat beborították, együttesen próbáltak betenni az idegrendszeremnek és a regenerálódási folyamataimnak.

- Milyen betegséged van?

- Nem szállnál le rólam? – nyögtem oda neki, kitérve a válasz elől.

- Addig nem, amíg el nem mondod – erősködött. Ahhoz képest, hogy ki van ő is purcanva, rengeteget jár a szája.

- Piroska... Kussolj!

- Én várok. De nem fogadok el néma választ – dőlt el az oldalára, kezeit ő is párnaként a feje alá támasztva.

Elgondolkodva bámultam egy pontot, a nagy semmiben, talán nem is ebben a szobában. Pietro kérdezősködése eszembe juttatta a régi, gyermetegebb énem. Nem is értem, miért. Én soha nem voltam ilyen idegesítő, mint ő. Normális életem volt. Normálisnak nevezhető családdal. Az anyám tanárnő volt, az apám pedig kutató. Jó kis család voltunk.

Persze, akkor még hiszékeny és kishitű voltam, még jövőt tervezgettem magamnak, hogy mi leszek, ha nagy leszek, madarakat lestem a szabad időmben, a suliban meg annyira láthatatlan voltam, hogy még megverni sem volt érdemes senki részéről.

Az úgy tökéletes volt. Akkor.

De így visszatekintve, nem lennék képes már azt az életet élni.

Az, ami történt, nem csak genetikailag változtatott meg, az elveim, a világról alkotott képem is más lett nekik köszönhetően. Teljesen. És elég volt mind ehhez egy injekciós tűnyi kémiai folyadék, és az a rohadék, aki egész életemben becsapott, végül pedig pokollá tette az életem azzal a keverékkel.

Minden értelemben.

- A szérum okozza – csúszott ki a számon. Éreztem, ahogy Pietro rám kapja a tekintetét, érdeklődve várja a folytatást. Frusztráltan felsóhajtottam, de a fejemben gyorsan összeraktam egy számára kielégítendő választ, hogy végre leszálljon rólam. – A szérum, aminek az erőmet köszönhetem, még... kísérleti stádiumú volt. A mellék hatásokról elvileg nem tudtak, mikor beadták nekem – döntöttem tarkómat a hűvös falnak és a plafont kezdtem szuggerálni, hogy az emlékképek ne törhessenek fel ismét az elmémben. – Nem csak felerősített, de meg is mérgezett, mondhatni. Mint a te jóságos Starkodnak az a zseblámpa a mellkasában, vagy, valami olyasmi.

Pietro felhorkantott az utolsó mondatom hallatán, de nem szólt végül semmit. Pár percnyi néma csend telepedett rá a cellára, csak a halk, reszelős légzésünk keltett némi alapzajt.

Ezért következhetett be az, hogy szinte összeszartuk magunkat, amikor egy mennydörgő robbanás rázta meg az egész helyiséget, vakolatdarabkákat omlasztva a nyakunkba.

- Mi a kurva... - kezdtem káromkodva kihámozni a szürkés omladékot kusza hajamból, mikor az ajtó nagy hirtelenséggel kivágódott, és besietett rajta egy HYDRA katona.

Jobb hátsó zseb – hasított a tudatomba az ismerős hang, így kérdés, gondolkodás nélkül ugrottam fel, rúgtam erősen oldalba a fickót, aki így átrepülte a cella felét, majd hangos csattanással és esetlen bukfencekkel kiterült a földön. A mozdulat persze hatalmas fájdalommal járt, de ez most nem tudott érdekelni. Még ha a lábam ki is akart szakadni a helyéről.

- Szép rúgás – termett a férfi mellett Pietro, és a korábban emlegetett jobb hátsó zsebből zörgő kulcsokat halászott ki. – Tartsd a kezed! – sietett hozzám bicegős járással.

- Hogy csináltad? Hogy beszéltél a fejemben? És honnan tudtad, hogy nála van a kulcs? – zúdítottam rá a kérdéseim, hogy addig is eltereljem a saját figyelmem sajgó tagjaimtól, míg ő a kulcsot a karperecembe illesztette, majd egy halk kattanás jelezte szabadulásom.

- Ki kérdez túl sokat? – pillantott rám fáradt, mégis élénk szemeivel.

- Kussolj! – morogtam kelletlenül. Lekapcsolta saját kezeiről is a bilincseket, majd indulatosan a falhoz vágta, a szerkezet így darabokra hullva csattant a földön.

- Ezzel meg volnánk. Tűnjünk innen! – lökött az ajtó irányába. Nem kellett kétszer mondania, pillanatokon belül már két folyosóval arrébb jártunk, de a mellkasomat folytonosan feszítette valami rossz előérzet.

- Mégis, mi a fene történt? – adtam hangot aggodalmaimnak suttogva.

- Nem tudom. De nem is érdekel, amíg leléphetünk erről a lepratelepről – morgott vissza válasz gyanánt Pietro. Ezzel az álláspontjával egyet tudtam érteni.

- Nekem megfelel. Csak próbáljunk meg nem összefutni sen... - kanyarodtunk be a következő sarkon, de szinte kapásból visszarántottam a fiút a fal takarásába. Ha nem teszem, a fülünk mellett elzáporozó golyók szitává lyuggatták volna szerencsétlent.

- Mit is mondtál? – morgott tovább az orra alatt.

- Azt, hogy nem tudom, kinek van olyan ereje, hogy olvas a gondolatokban, még sincs annyi esze, hogy telepatikusan körbe nézzen, mibe is szalad bele! – daráltam le neki egy szuszra, miközben visszafele, a fegyverekkel ellentétes irányba kezdtem rángatni.

A fegyverropogás egyre közelebbről hallatszott, már azt sem tudtam, ránk lőnek-e, vagy van itt valaki más is rajtunk kívül. De mikor néhány töltény elsüvített a fülem mellett, már nem is igazán érdekelt. Pietrot berántottam az első szemem elé kerülő, vastag ajtó mögé, majd minden dolgot, amit csak mozdítani tudtunk, nem törődve azzal, mi is az, a bejárat elé halmoztunk, eltorlaszolva azt.

- Még jó, hogy nem tudnak célozni – méregetett elkomorodva Pietro egy lyukat szakadt nadrágja szárán.

- Még szerencse – javítottam ki, majd körbe kémleltem alaposabban a teremben, ahova ügyesen bezártuk magunkat, valamiféle fegyver után kutatva. Bármi után, ami fegyverként használható.

Ám egy hatalmas, „kör" alakú építményen kívül nem volt már semmi az ajtó elé tolt szekrényeken és székeken kívül. Az a hatalmas valami meg... fogalmam sincs, mi lehetett, de több tonnásnak és masszív valaminek tűnt.

- Mi ez? Egy hipergyűrű? – szólalt meg mellettem Pietro elmélázva, mire én egy amolyan „ugye csak rosszul hallottam" arckifejezéssel pillantottam rá. – Most mi van? Úgy néz ki...

- Hány éves vagy te? Három?

- Tizenkettő minimum a korhatár – húzta el a száját hanyagul.

Az ajtó hangos csattanása szakította félbe érdekes beszélgetésünket, majd a szerkezet megremegett, de még nem adta meg magát a kintről érkező erőknek.

- Hogy az a... - haraptam be repedezett ajkamat. - Fuck chi! / Csessze meg! – káromkodtam ösztönösen walesiül, majd néhány gyors mozdulattal pár hálót lőttem az ajtóra, és az azt eltorlaszoló bútorokra. – Ezzel úgy plusz egy percet nyertünk – kommentáltam elégedetlenül és idegesen.

- Szerinted ezzel tudunk valamit kezdeni? – bökött Pietro a terem közepén terpeszkedő hipergyűrűre. Igen, már én is hároméves módjára hipergyűrűnek nevezem.

- Nem – vágtam rá határozottan, de ő megindult az irányítópultnak kinéző számítógép-szerűség felé. – Mondom nem! Minek kérdezel, ha szarsz a válaszra? – fortyogtam, szorosan a nyomába szegődve. – Pietro, ha ránk robbantod a helyet... én esküszöm, megöllek!

- Sok sikert – motyogta, miközben buzgón tanulmányozni kezdte a klaviatúrán sorakozó furcsa jeleket és a monitoron futó szám és betűsorokat. Meglepetten konstatáltam az irányítópult mellé hajított apró, rossz állapotú hátizsákot - az én hátizsákomat. Úgy, hogy ne szúrjon szemet Pietronak, gyorsan sajgó vállaimra kaptam, majd bizalmatlanul végigmértem a mellettem álló mutánst.

- Te értesz... ehhez? – mutattam esetlenül a hatalmas szerkezetre.

- Mindjárt kiderül – nyomott meg, tuti találomra néhány gombot, mire a gép hangos zümmögésbe kezdett. – Mondom én, hogy hipergyűrű.

- Nem az! – vágtam rá, tekintetemmel az ajtó felé sandítva, ahonnan egyre hangosabb és erősebb reccsenések szűrődtek be, az ajtó pedig kezdett behorpadni. – Pietro... - motyogtam bizonytalanul, de a mondatot már nem tudtam befejezni.

Fény töltötte be hirtelen a szobát, vakító, fehér, tiszta fény. A kezemet a szemem elé kapva próbáltam megvédeni a retinámat a kigyulladástól. Aztán hirtelen, mintha minden eltűnt volna körülem; a lábam alól kicsúszott a talaj, egy pillanatra azt hittem, elestem. De csak lebegtem a semmiben, a migrén pedig hirtelen hatalmas erővel tört rám. Úgy éreztem magam, mint akit felosztottak milliónyi apró atomra, majd újra összeraktak, csak nem a megfelelő sorrendben. Mindezt körülbelül ötvenszer. A fülemben tornádó tombolt, a saját gondolataimat sem hallottam. Nem tudtam, hol van a lenn és a fenn, az elöl és a hátul, hogy hol állok, mi van körülöttem. Mikor pedig már azon a ponton voltam, hogy nem bírom tovább, kidobom a taccsot, mindez hirtelen, egy szempillantás alatt szűnt meg, és csapódtam arccal előre zuhanva egy nedves kupacba.

A szemem nehezen vette be a hirtelen fényerő változást, a vakító fehérséget éjszakai sötétség, és sűrűn fehéredő hókupacok váltották fel. A fejem erősen zsongott, a fülemben zubogott a vér.

Esetlenül kikászálódtam az esésemet tompító hókupacból, majd beleléptem egy másikba. A cipőm pillanatok alatt átázott, ahogy a többi ruhadarabom is, mikor belebukfenceztem az előbbi hóbuckába.

Mikor a szemem pár perc után megszokta az új színeket, akkor sem láttam mást, csak haldokló fákat, a Holdat eltakaró sötét felhőket és havat. Havat mindenfelé.

Ez már határozottan nem a HYDRA egyik bázisa volt.

- Hahó! – kiáltottam a semmibe, mint szerencsétlen idióta, rekedt hangon. – Mikulás bácsi! Rudolf! – ahogy hangom átszelte az erdő gyér lombját, leheletem apró gőzfelhő képében adott tanúbizonyságot a mínusz fokokról, amit kezdtem már a bőrömön is megérezni. – Valaki!

Semmi, még csak egy gally sem rezzent. Nincsenek madarak, vagy bármi más állat a környéken.

Puhatolózva megvizsgáltam mindent, ami a látókörömbe beletartozott, elegem volt a meglepetésekből. Már épp a hátam mögé lestem volna be, mikor megakadt a szemem a fémes csillanáson.

- Hé! – kiáltottam oda, ezúttal erélyesebben. Nagy meglepetésemre, a felszólításra egy alak lépett ki a fa mögül. Arca nehezen volt kivehető, de a Hold, mint útmutató, előbukkant a felsők sűrű függönye mögül, megvilágítva az ember arcát; egy lány volt. Kissé beesett, piszkos, és felsértett arcú. Sötét haja kócosan hullott össze-vissza, karikás, kék szemei messziről világítottak. A kelleténél pár számmal nagyobb, rongyos ruhákat viselt, a póló akkora volt rajta, hogy majdnem elveszett benne.

- Ki vagy? – szólalt meg váratlanul. A hangja magabiztosságról árulkodott, bár állása bizonytalannak hatott.

- Te; ki vagy?! – kérdeztem vissza erélyesen, újból végig mérve a törékeny alakot, míg meg nem akadt a tekintetem a korábbi fémes csillogás okán; a lány ujján. Fémes robot kisujj csücsült az egyik karja végén.

Nem felelt, mindketten álltunk csak ott, mint borjú az új kapu előtt és lestük egymást, vártuk, ki teszi meg az első lépést, és hogy az ellenséges lesz-e. Ahogy a Hold visszább húzódott a felhők takarásába, úgy borult sötétebb árnyalatba is a különös lány arca; csak a két jég kék tekintet világított, mint valami jelzőlámpa.

Közelebb léptem hozzá, de ő nem reagált semmit. Még egy lépést tettem, mire alig pár méter maradt közöttünk a távolság.

Nála itt indult be a vészcsengő.

Hirtelen felém lépett, lábát meglendítette, és úgy tökön rúgott, hogy azt hittem, kiesnek a szemeim.

- Mae'r drewdod ffycin ... – görnyedtem össze az általam ismert összes káromkodást elkántálva, hogy azok lejegyzeteléséhez nem lenne elég tíz vaskos kötet sem, majd kissé nehézkes lélegzetvétellel és pulzáló ágyékkal felpillantottam abba a hideg tekintetbe. – Tudom, hogy téged kicsit sem zavar, hogy így már csak keresztapa lehetek, de elmész te a büdös francba, anyukám...! – morogtam elfúló hangon.

Ő nagyképűen kihúzta magát, mint aki büszke tettére és várja érte a vállba veregetést meg a dicséreteket. Virágcsokrokat az öltözőjébe szállítsam, kisasszony?!

Egy hirtelen mozdulattal szemközt lőttem egy háló adaggal a beképzelt fruskát, aki így sikoltva hátrált el tőlem és próbálta lekaparni a szálakat az arcáról.

- Na ez hogy tetsz... - szóltam oda neki kaján, gyötrelmes de győzedelmes vigyorral, ám a mondat végét, valamint a nyelvemet is elharaptam, ahogy valami iszonyat kemény csattant a tarkómon és pillanatok alatt elsötétült előttem minden...

Na igen, ez is elérkezett. Ahogy drága írótársam is fogalmazta "tőrbe csaltunk bennetek",ugyanis drága barátom, és én, megalkottuk a DARK PARADISE sorozatot, aminek a GOOD & BAD valamint a FADED, amit ő ír, az első publikált fejezetei. És íme, ma megkaptátok a crossover részt ^_^
A véleményeket szívesen fogadjuk :D
Aki pedig még nem olvasta a Fadedet, az uzsgyi, lásson hozzá ;)

.