Dohos, nehéz levegő lengte be a helyiséget, ahol a tudatom lassan rám talált. A fájdalom és az égett szag percről percre jobban ellepte az elmém, a zsongás, ami mozdulatlan végtagjaimban folytonosan jelen volt egy erősödő fájdalommá alakult. A szám száraz és cserepes volt, éreztem a vér vasas ízét a felszakadt ajkaimon. A torkomban bujkáló gombóc miatt szólni sem tudtam, semmilyen hangot kiadni. A levegőt reszelős hangon, akadozva vettem, ami megint nem tett túl jót az amúgy is lagymatag agyamnak. Olyan volt, mintha egy búra alatt lélegeztem volna.

A szemem szúrt, pedig kinyitni sem bírtam. Mintha a szemhéjam helyén egy homokzuhatag lett volna, olyan száraznak éreztem a szemgolyómat. Nem volt annyi erőm, hogy erőszakkal, vagy összpontosítással kinyílásra ösztökéljem.

A végtagjaim annyira el voltak ernyedve, hogy először abban sem voltam biztos, hogy megvannak, a helyükön lógnak-e. De az idő lassú, kínzó múlásával, már visszasírtam a sötét ködburkot.

Ahogy a fájdalom belenyilallt az oldalamba és megéreztem a még kissé égett szagot árasztó bőröm, és ruhám anyagát, felrémlett bennem a robbanás, ami oldalba kapott és ledöntött a lábamról. Éreztem a vállamat mardosó zsibbadt fájdalmat, ahogy a karjaim a fejem felett mozdulatlanul lógtak. A csuklómon lassan, idegesítően lassan csordogált le a nyílt horzsolásokból a forró vérem, egészen a fölsőm szakadt ujjáig a könyökömön. A meleg patakocskákhoz a vas jéghideg érintése társult, ami szorosan, keményen körbe ölelte majdnem az egész alkaromat.

Megmozdulni még mindig nem bírtam. A fájdalom átjárta az egész testemet, belefészkelte magát a tudatomba, de mozdítani egyik tagomat sem tudtam és a külvilágtól sem jutott el semmi hozzám a nehéz levegőn kívül. Se szagok, se hangok, se fények. Csak a fájdalom, és a vas hideg szorítása.

- Mozdulj már! – ösztökélte a tudatom a lábaim, az ujjaim, a szempilláim. De nem akartak hallgatni rá. Nem tudtam felülkerekedni a sötét, tömény érzéseken.

A robbanás emléke más töredékeket is előcsalogatott a fejemből.

A kék, üres tekintetet.

Azt a gúnyos, gonosz kacajt a hátam mögött.

A levegő hiányának nyomasztó érzetét.

A hangos csörömpölést, ahogy a faládák összeroppannak.

A véres testet az utcán.

A robbanás utáni fájdalmas sípszót.

Ahogy ezek átszáguldottak az agyamon, és minden percüket újra átéltem, a fájdalom a mellkasomnál mintha még jobban felerősödött volna. A levegő még nehezebben akart eljutni a tüdőmig. Felköhögtem. Ez volt az első cselekedetem mióta a tudatom hazalátogatott, és olyan fájdalmas volt, hogy soha többé nem is akartam levegőt se venni. De az ösztönös öklendezés, a szervezetem levegőért küszködését egy erősebb köhögőroham követte. Ez viszont már nem az oxigénhiány miatt volt. Ez a megszokott rohamok egyike volt, csak százszoros fájdalomhullámokkal.

Viszont a felerősödött kellemetlen nyomásnak a mellkasomon is meg volt a haszna; a szemem végre kipattant, még ha csak félig is bírtam nyitva tartani a kimerültségtől.

Ahogy a pillantásom rávetült a külvilágra, a fény el sem jutott a retinámig, a köhögőrohamot pedig megszakította az arcomba csapódó fagyos víz csattanása. A felsőm teljesen átázott, jeges borzongás futott végig az egész testemen. Forró bőrömön már azt hittem sisteregve fog elpárologni a téli hidegre emlékeztető folyadék. Egy mélyebb levegőért kaptam, és esetlenül kiprüszköltem a félig lenyelt víz adagot. A torkom szúrt a hirtelen hőmérséklet változástól, de már legalább nem éreztem úgy magam, mint akivel megetették a Szaharát.

Egy durva ütést éreztem az arcomon csattanni, aminek következtében az ajkamon összehegedt seb ismét felszakadt. A számat elöntötte a friss, ragacsos vér megszokhatatlan íze.

Valaki, feltételezem, akitől a jobb horgot kaptam, megragadta az állam és erőszakkal felemelte az arcom. Éreztem egy test közelségét, a fújtatásra emlékeztető lélegzetvételt.

- Felkelni, Csipkerózsika! Hasadra süt a nap! – jött a durva, morgó hang, majd a gyomromba hasító fájdalom, ahogy újból megütött. Halkan felnyögtem, a szemem ismét kipattant. Levegőért küszködve, köhögve hagytam, hogy az illető a vállamnál fogva erősen a hátam mögötti falnak nyomjon. – Azt mondtam, ébresztő!

Ahogy a tekintetem megtalálta a túlméretezett izomagyú barom arcát, nem lettem bölcsebb, csak a gyűlölet kapott lángra bennem, elfojtva a fájdalom pulzáló érzetét. Borostás férfi állt előttem, groteszk arccal, mint akinek legalább háromszor lefejelték az orrát. Kopasz fején kereszt alakú vágás tette könnyen felismerhetővé.

- Na, magadhoz tértél? – gügyögte az arcomba, keze vállamról a torkomra kúszott. Ösztönösen oda akartam kapni, de a kezeim nem mozdultak, csak láncok hangos csörgését keltettem vele. A lábam meg sem mozdult, nem hogy elég erő lett volna benne, hogy ellökhessem ezt a kolosszust a közelemből.

- A-a, rossz kisfiú – érintett egy apró zsebkést az állcsontomhoz szabad kezével, majd elcsigázottan lehúzta az ádámcsutkámig, apró felszíni sebet hasítva vele a bőrömbe. A számban összegyűlt vért hirtelen indulattól vezérelve az arcába köptem, mire a szeméhez kapva mindkét karjával ellépett tőlem, és heves, tippből német káromkodásokba kezdett.

Ahogy gyilkos tekintetét ismét rám vetette, az elkenődött vérrel az arcán, úgy nézett ki, mint holmi kannibál, és tudtam, aláírtam a végrendeletemet.

- Te kis – kezdett volna elhordani mindennek a kőszikla, már indulatosan megindult felém, mikor valami megállította; halványan vöröslő köd ölelte körbe, auraként tartva láncon. – Hogy az a...! Brock, told be a segged és intézd el a kis tetves boszorkány kölyköt végre!

- Dögölj meg! – akartam rákiáltani eréjeses, de csak fenyegető morgásra futotta.

- Csak is utánad – vigyorgott rám természetellenes szögben álló fogsorával, miközben a vörös függöny lehullott, teljesen eltűnt, és a helyiséget belengte a sercegő hanghoz társuló fájdalmas kiáltás. Próbáltam betájolni, hol is van a hang forrása, de eléggé nehéz műveletnek bizonyult a fülemben lüktető vér zúgásától.

Végül megláttam.

Pietro volt az, ramaty állapotban kiláncolva a szomszédos falhoz. Csak a csuklóira erősített bilincsek tartották, azok nélkül összeesett volna. A ruhái szakadtan lógtak rajta, a csuklóján különös szerkezet a vaskarikák mellett. Előtte az a rühes Brock Kibaszott Rumlow állt, sokkolóval a markában, szabad kezét hanyagul zsebre vágva.

Tudtam, hogy csak magam alatt vágom a fát, de a dühnek köszönhetően a fájdalom ismét alább hagyott, a kezem pedig szinte ösztönösen mozdult, és Brock képébe küldött egy jó nagy adag ragacsos hálót, aki így elvesztve az egyensúlyát a mellette álló sötétlő foltnak, az ajtónak esett hangos angol káromkodások keretében.

A következő pillanatban már a penge jeges érintését éreztem a torkomnál, ahogy a kopasz férfi óvatlanul mellém lépett. A lendület, amivel Rumlowt pofán küldtem a pókhálóval, ugyan erre késztetett a másik ürgével is. Összeszedve az erőmet az ő fejéhez is vágtam egy adagot a ragacsos szálakból, majd nem törődve a fájdalommal fellendítettem a lábam, belekapaszkodtam a csuklómat szorító láncokba és páros talppal gyomorszájon rúgtam, de úgy, hogy a cella másik végéig repült, sőt, talán még a falat is kissé behorpasztotta. A feje lebicsaklott, és eszméletét vesztve a kőpadlóra csúszott. Brock kissé hitetlenkedve, meglepetten bámult a társára, akár csak Pietro és jómagam is.

Azt tudtam, hogy erős vagyok, de pillanatnyilag örülök, hogy nem a lábaim még nem csatolták le magukat a törzsemről.

- Szép rúgás – eresztette el a megjegyzést erőtlen hangon Pietro. A fiúra pillantottam, de nem válaszoltam. elég volt a tekintetét látni, hogy minden kedvem elmenjen az ellenállástól.

Brock határozottan közeledett hozzám, kikapta farzsebéből a csőre töltött revolverét és a homlokomnak szegezte.

- Nem mozdulsz, vagy golyót repítek beléd! – fenyegetett érzéketlen hangon.

- Akkor már rég megtetted volna – vágtam rá ugyan olyan nemtörődöm stílusban, mintha nem egy csőre töltött 45-ös Black Start nyomott volna a fejemhez. – Ha még életben vagyok, azok után is, amit tettem, gondolom, fontos lehetek.

- Vagy csak azt akartam, hogy hosszan szenvedj, mielőtt kitekerem a gigádat – húzta gunyoros mosolyra a száját a férfi. Beharaptam az alsó ajkam, beszívva róla a vért, majd elgondolkodva bólintottam.

- Vagy azért – adtam igazat neki, bár nem igazán izgatott, hogy a töltény miért nem tépett még bele a koponyámba. Egy kiutat kerestem, de a láncok a kezemet jelentették a legnagyobb gondot.

- Nem tudod eltörni őket – szólalt meg Brock a bilincsfelé biccentve. – Vibraniumból van. Nem neked lett tervezve, de kapóra jött.

- De jó nekem – húztam el a szám.

- Ne aggódj, nem kell sokáig itt lógnod már – tette vissza övtokjába a pisztolyát Rumlow, tekintetét folytonosan rajtam tartva, várva, mikor támadok rá. De nem akartam megadni neki azt a kényelmet, indokot, hogy golyót ereszthessen belém, a tipikus, ha lelövöm egy ujjad attól még életben maradsz alapon. És ha nem ül ki az a beképzelt, kárörvendő mosoly az arcára, akkor tartom is magam ehhez. De így lett, az az idegesítő, ismerős rándulás kiült az arcára, és ahogy eszembe juttatta a pillanatot, mikor az a kék szempár már csak élettelenül meredt a semmibe, nem bírtam, és egy gyors, jól irányzott láblendítéssel, minden erőmmel állon rúgtam. Szinte hallottam, ahogy a fogai körmérkőzést játszanak a bennmaradásért.

Megtántorodott, majdnem orra is bukott a nagy lendülettől. De aztán, egy véres fog halk, a földön való koppanása után, elborult tekintete ismét rám vetült és semmi jót nem ígért. De nem érdekeltek már a következmények, olyan jól esett ez az egyetlen rúgás, hogy bármit megért.

- Ezt Kölyökért – sziszegtem neki dühösen. Azt hittem, a pisztoly ismét előkerül, és ezúttal elég tökös és feldúlt lesz hozzá, hogy használja is. Vagy hogy legalább az orromat eltöri egy bosszúból vezérelt ütéssel. De csak ismét az arcára kúszott az az örült mosoly, ami az emberből borzongást váltott ki.

Majd felegyenesedett, letörölte az álláról csöpögő vért és a másik megláncolt alakhoz lépett.

- Ha kiverem neki cserébe a fogát, az megfelel? – rántotta el a földtől Pietrot a torkánál fogva. A fiú lábai erőtlenül kalimpáltak a levegőben, az arca megrándult, de próbált nem ijedt képet vágni.

- Töketlen vagy, Rumlow – feleltem flegmán, hogy még jobban magamra haragítsam. – Egy gyáva, ostoba pöcs. Egy hatalmas szemétláda!

- Mondhatod felőlem akár napestig is a sérelmeket – engedte el hirtelen Pietro nyakát, majd izomból gyomorszájon térdelte - , engem nem fog érdekelni.

Azzal elfordult a véreset köhögő Pietrotól, miután vetett rá egy lesajnáló pillantást, majd még mindig ájult társát a vállára kapva kiment a cellából, az ajtót résnyire nyitva hagyva.

- Dögöljél meg! – kiáltottam még indulatosan utána. Ekkor tűnt csak fel, hogy a kezem annyira ökölbe szorítottam dühömben, hogy koszos körmeim nyomán felhasadt tőle a bőröm, a tenyeremből pedig szivárgott a friss vér.

Tekintetem a még mindig szaporán levegőért kapkodó Pietrora vezettem, és valami bele nyilallt hirtelen a mellkasomba.

- Nem így terveztem – szóltam neki rekedtes hangomon.

- Semmi gond. Nem kell bocsánatot kérned – lihegte erőtlenül.

- Nem is tenném – morogtam a szemeimet lehunyva az ismét rám törő migrén miatt.

- Azért az arcért, ami akkor vágott, mikor pofán rúgtad, megérte – döntötte halántékát fáradtan a hűvös cellafalnak.

- Ja... Megérte... - morogtam magamban, az orrom alatt.

#####

A cella ajtó nyikorgó mozdulására kaptam fel ismét a fejem, majd a betrappoló, nehézkes léptekre. A két, felfegyverzett, egyenruhát viselő HYDRA ügynök olyan hirtelen jött be, hogy észbe sem tudtam kapni, csak mikor kattant a csuklómon a bilincs, felszakítva ezzel pár horzsolást, és már rángattak is kifelé a cellából.

Az egyiknek a nagy hévben egy találomra indított ütéssel sikeresen betörtem az orrát, a másiknak talán a csuklóját roppantottam ki ellenállásom közben.

- Maradj már nyugton, te tetves kis vakarcs! – mordult rám a magasabbik, majd éreztem a pisztoly tárának kemény csattanását a tarkómon. Akkorát koppant, hogy beleremegett a koponyám, azt hittem, be is törik.

Két folyosón rángattak végig, miközben minél jobban igyekeztem megnehezíteni a dolgukat, próbáltam memorizálni az útvonalat, és rájönni, hol is vagyok. De ablak sehol, csak a neoncsövek adtak fényt az egész bázison.

Végül betuszkoltak egy sötét kihallgató szobába, a csuklóimon ismét bilincs kattant. Szembe velem, a rozoga, szürke asztal túloldalán, önelégült mosollyal Rumlow állt, kezét hol ökölbe szorította, hol kiengedte. Már előre élvezte a játékot.

A két katona elhagyta a szobát, az ajtó metsző csattanással zárult a hátuk mögött.

- Nos – lökte el magát a faltól Brock, hangja boldogan csengett. –, a szokásos lehetőségek várnak rád. Vagy a nehezebb út, vagy a könnyebb út. De – dőlt előre, rátámaszkodva a székhez bilincselt alkarjaimra -, remélem, hogy a nehezebbet választod.

Végig mértem pszichopata beütésű arckifejezését, a nyelvemen már tömérdek megjegyzés várta, hogy hozzá vágjam, de csöndben maradtam végül.

- A főnökeim, csak egy dologra kíváncsiak – folytatta a férfi. – Honnan. Van. Az. Erőd? – tette fel a kérdést tagoltam, minden szónál egyre jobban szorítva a karom, egyre közelebb hajolva.

Egy határozott mozdulattal lefejeltem, választ adva így a kérdésére.

Ő az orrához kapott, de nem hátrált el, még csak fel sem szisszent. Sőt, a mosolya még szélesebb és őrültebb lett, már ha ez lehetséges.

- Értem – egyenesedett fel, majd hátra nyúlt a farzsebéhez. – Örülök, hogy ezt választottad, a kedvemért.

A sokkolót bekapcsolva elhúzta egyszer az arcom előtt, mintha csak azt akarná mondani; ezzel foglak kibelezni, majd ahogy a gépet a bordáim közé nyomta, a szurkáló, égető fájdalom hatására nem bírtam visszatartani az ordításomat...