A vörös, ragacsos vér, mint patak folyt végig hibátlan arcbőrén, megszínezte tejföl szőke hajtincseit. A folyadék erősen elütött félig nyitott szemének fakuló kék íriszétől, ami olyan elveszettnek tűnt a szemüvege nélkül. Ruhája gyűrött volt, kis szoknyát viselt, aminek redői szabálytalanul, erőtlenül elernyedt lábait takarták, ujjatlan fölsőjének pántja lecsúszott a válláról. Mindkét ruhadarab kék volt, épp, mint a szivárványhártyája.

Mintha maga, az egész lénye tiltakozott volna a kicsorduló vér ellen.

Épp, mint én.

A kezemben tartottam; éreztem, hogy nincs pulzusa, éreztem a forró vérét az ujjaimon, amit már soha nem fogok tudni lemosni, éreztem homályos, halott pillantását az arcomon, ami nem fókuszált semmire. Egy pillanatra azt hittem, megmozdult egy hajtincse az arca előtt; talán egy lélegzetvétel okozta! De nem. És ez még jobban fájt.

- Ne... ne... - hallottam, ahogy motyogok magamban, miközben ujjaim végig simították fehéredő arcélét, belefutottak ragacsos hajába. Majd megakadt a bemeneti seben. A vér ömlött belőle, megfestve a pulóverem ujját, a kezem, a körmöm, a bőröm... lemoshatatlanul.

Ahogy tekintetem a lőtt sebről ismét az ő, máskor jég kék szemeire vándorolt, belém mart a felismerés; halott. A szeme szürkés volt, mintha soha nem is lett volna a kék, kacagó pillantású Reina Odale, aki ráakaszkodott egy gonosztevőre, akit nem lehetett lekoptatni, akinek az volt a legnagyobb álma, hogy egy kibaszott színésznő legyen!

Valami sósat éreztem, és ahogy a szél befújt a raktárba, megcsapta az arcom a hideg. Mikor kevésbé véres ujjaimmal az arcomhoz nyúltam, valami nedveset éreztem. Könnyeket. Hát így kell végződnie? Ez a sors rosszmájú humora?

Mikor találkoztunk, megmentett a haláltól, akkor sírtam utoljára. Eddig. És most, ő volt veszélyben, nekem kellett volna megmentenem, de nem tudtam! Könnyekkel kezdtük, könnyekkel is ér véget?

Ha akkor meghalok, ez nem történik meg.

Megmentett, hogy ilyen nagy árat fizessen érte?

Ez nem fair! Az egész élet egy francos nagy szívás! Reina... Kölyök jobbat érdemelt volna! Élnie kéne, jó idős koráig idegesítenie az embereket, az unokáinak mesélnie, hogy valaha volt olyan ostoba, hogy odavolt egy rosszfiúért, híres színésszé kéne válnia, szerelmesnek kéne lennie. Élnie kéne. Úgy, ahogy ő akart, ahogy megérdemli. Hosszan, boldogan.

Ehelyett... Vérben ázva mered a messzi semmibe, holtan. Az én karjaim közt. Az igazi gyilkosa kezeiben. Hisz, nem mindig az a bűnös, akinek az ujja a ravaszon van.

- Reina... - hallottam magam, hogy a nevét suttogom, majd egyre hangosabban, végül már kiabáltam, teli torokból. Mintha kívülállóként figyeltem volna; éreztem, ahogy az ártatlan lány lelke eltűnik, a gunyoros mosolyt és pillantást, ahogy a hátamba fúródik, és azt, ahogy átfut rajtam a felismerés. Hogy nem becsültem eléggé. Ő volt az egyetlen, akinek számítottam. De a múltbéli csalódásaim miatt, automatikusan ellöktem magamtól, vagyis, csak próbáltam. De ő nem tágított. És ez lett az ára. Ez lett az ára annak, hogy engem szeretett.

- Rumlow! – kiáltottam rá a férfira, még mindig a karjaimban ernyedten heverő lány arcát bámulva. Éreztem, ahogy felgyűlik bennem valami. Más halálakor nem éreztem volna ilyet. De ő Reina volt. – Ezt nem úszod meg! – Ő fontos volt.

Dúlt bennem a düh, mégis, egy tétova mozdulattal lezártam Kölyök szemhéjait. És magamnak tettem egy néma fogadalmat. Hogy kinyírom azt a szemetet, aki a haláláért felelős. Rumlowwal kezdve.

Óvatosan tettem vértől vöröslő fejét a hideg betontalajra. A vérzés központja a halántékán erősen elütött sápadt bőrszínétől, és kristályosan csillogó szőke tincseitől. A ruhája makulátlan volt, így, oldalról, hogy nem látszott a lőtt seb, úgy tűnt, mintha csak B vitamin hiánya lenne és aludna. Bevallom, egy pillanatra valami azért imádkozott teljes hangerővel az agyamban, hogy bár így lenne, ébredne fel, és nevetne rám, mint mindig, és mondaná; „Csak egy rossz poén volt. Tessék nevetni."

Ahogy felálltam a test mellől, belehasított a lábamba a fájdalom, ott, ahol a vádlimnál eltalált Brock egyik lövése. Aminek a párját Reina kapta.

Elnyomtam a fájdalmat, éreztem, ahogy az adrenalin szétárad bennem, a düh, a bosszúvágy, szimpatikus biológiai hatást fejtett ki az egész testemre. Pisztoly csövét éreztem a nyakam bőréhez simulni, a hideg fém fagyosnak tűnt, mint a száraz jég, a forró testemen. Fűtött a düh, és nem akart lankadni.

- Szerintem inkább ne pattogj, bogárka – jött a mély, flegma lejtésű hang a hátam mögül. – Kár a csajsziért, de ez van. Az élet amúgy is véges, ezt mind tudjuk. Nem kellett volna ugrálnod. Az élete csakis rajtad szárad.

Felnevettem szavait hallva, fejemet hátrébb döntöttem, tarkómhoz hozzásimult a stukker.

- Tudom, hogy hibás vagyok – feleltem egyszerűen, az igazat mondva. – Viszont, te most nekem, vagy magadnak akarod bemesélni, hogy csakis az én hibám? – fordultam felé, mire ő a homlokomhoz kapta a pisztolyt.

Olyan csillant a férfi szemében, ami idegen volt tőle, és nem tudtam pontosan hova is tegyem. Talán bűntudatnak szánta, de biztos, hogy nem az volt. Nincs még egy ekkora seggfej a világon.

- Tudod – lépett közelebb, a pisztolyt nem véve el a homlokomtól -, mindezt elkerülhetted volna, ha hagyod, hogy elkapjalak. Vagy, ha nem állsz össze senkivel. Nincsenek társak, nincs, aki visszahúz. De, ha jobban belegondolok... - hajolt még közelebb – Ha meg sem születsz, na, akkor tényleg jobb hely lenne a világ!

- Végre valami, amiben egyet értünk! – vigyorogtam rá gúnyosan, fájdalmasan, majd egy villámgyors mozdulattal kikaptam, pontosabban kicsavartam Brock kezéből a pisztolyt. Számított rá, de ki nem tudta védeni, így bal öklével a csuklóm felé ütött, kiverve belőle a fegyvert, ami a földhöz csapódva elsült, majd arrébb csúszott jó pár métert. A lövedék hangos csattanással és reccsenéssel a falba csapódott, a bejárat mellett.

- Kibelezlek, ugye nem nagy gond? – pillantottam őrülettől szikrázó tekintetébe. Ez alkalommal én is hasonlóan festhettem. Eleget téve annak, amit ígértem, a torka felé ütöttem, amit ő alkarral szerelt és védett, így védtelenné téve az oldalán lógó fegyverövét, ahonnan könnyűszerrel kikaptam egyik nagyobb kését a tokjából. Kapásból a torka felé szúrtam, de az utolsó pillanatban elhajolt. Persze, mert neki jár a szerencse, mi?!

Egy gyors mozdulattal irányt váltottam és beledöftem a kést a combjába. Felszisszent a fájdalomtól, de szinte egyből tovább lépett rajta és kihasználta a közelségét. Egy jó erős ütéssel lefejelt, majd gyomorszájon rúgott a sérült lábával. Hátrébb tántorodtam, a lábam, amit korábban meglőtt összecsuklott alattam. Szerencsémre, ugyanis a jobb fülem így úszta meg, hogy a felém hajított kés le ne nyiszálja.

A kés nem messze mögöttem belefúródott egy faládába, de mire utána nyúlhattam volna, Brock mellém ugrott és a védekezés túlságosan lefoglalt. Hárítottam az első, a második, majd a többi ütését is. Jó darabig egyszerű ökölharcot vívtunk, míg sikerült egy gyors, kissé sunyi mozdulattal kigáncsolnom és a földre vinnem. De ő pedig a könyököm után nyúlt, megmarkolta azt és magával rántott. A földön hemperegve folytattuk a harcot, mint az ősember, hol egyikünk került fölülre, hol a másik. A fegyverövén lógó megannyi kisebb zsebkés egyike után nyúlt, de leszorítottam a csuklóját és kicsavartam azt. Próbáltam megfelelő helyzetben megfogni, de valamiképp kirántotta a kezét az enyémből, egy lendületes körzéssel állon vágott, majd fordítva a helyzetünkön maga alá gyűrt és a földre szorított. A kés immár pillanatok alatt a kezében csillant és a nyakam felé szúrt vele.

Két tenyerem közé szorítva a pengét, pár centire az ádámcsutkámtól sikerült megállítanom a pengét, még ha a Reina vérétől vöröslő ujjaimon csúszott is a kés. Éreztem, ahogy belevág a húsomba, és a két skarlátvörös folyadék keveredik a bőrömön.

- Azt hiszed, legyőzhetsz? Hogy elmenekülhetsz? – hajolt közelebb Rumlow, előrébb, a fegyverre helyezve ezzel a súlyát. A kezem egy pillanatra megremegett, de tartottam magam. A kés ugyan belevágott az arcomba és a fülembe kissé, de Rumlownak nem sikerült kiböknie a szemem.

- Ami azt illeti, igen. Eddig semmi bajunk nem volt egymással. Ezután sem lesz – feleltem dühösen. – Kinyírlak, aztán elhúzok innen. A SHIELD meg a HIDRA meg mindenki más meg bekaphatja!

Döbbenet jelent meg egy pillanatra az arcán, de hamar levarázsolta onnan, helyét ismét átvette az önelégült, pszichopata mosolya.

- Ennyire még te sem lehetsz naív! – nevetett az arcomba.

Egy gyors mozdulattal oldalba rúgtam, majd belekönyökölve a mellkasába fordítottam az helyzetünkön és felülkerekedtem rajta. Két erős ütéssel kitéptem a kezéből a kését, majd a torkának szegeztem.

- Igen ragaszkodsz a késeidhez, Rumlow – sziszegtem a dühtől lihegve. – Tessék, visszaadom! – ajándékoztam meg egy, az övéhez hasonló őrült mosollyal, majd a kést beleállítottam a kézfejébe, hozzászögezve ezzel azt a padlóhoz. Brock felordított a fájdalomtól, az arcáról eltűnt egy pillanatra az őrület, a fájdalom, mint szappan, mintha lemosta volna róla. Aztán ismét alakot öltött rajta, megragadta a kés markolatát, ott, ahol én is fogtam, és kirántotta a kezéből, hiába nyomtam. Hogy hogyan csinálta, nem tudom, hisz erősebb vagyok nála. Sokkal.

A kést kiverte a kezemből, ami a korábbi pisztoly példáját követve több métert csúszott hangos sercegéssel a földön. Mire észbe kaptam, már nem tudtam kivédeni az ütését, és ahogy torkon vágott, lefordultam róla. pár másodpercig levegőt sem kaptam, ő pedig ezt kihasználva megragadta a fölsőmet és a legközelebbi falnak vágott. hangos csattanás, és egy fájdalmas nyögés után a téglahatár tövébe csúsztam, és kissé kótyagosan néztem, ahogy Brock elém lép, jobb kezéből szinte ömlött a vér, ahol átlyukasztottam a saját késével, míg a másikkal megragadta a nyakam, és a falhoz préselt.

A legrosszabb időzítésképp érzem, ahogy a tüdőmet nem csak az oxigénhiány feszíti, hanem a szokásos köhögő rohamom is kerülget.

- Látod? Én győzök! Mindig én nyerek! – kiáltott rám, szemében égett az őrület. A szín tiszta őrület.

Aztán egyik pillanatról a másikra vörös aura lengte körbe és lökte el tőlem és a faltól. A magasba emelkedett, arcán félelem, meglepettség látszott. Végül egy nagy halom faláda közé zúdult, hangos kiáltással, recsegéssel, ropogással, gondolom egyetlen ép csont nélkül megúszva az esést.

Ismét a földre csúsztam, de ezúttal, ha nehézkesen is, de megtartottam magam. A lábamon lévő lőtt sebet még mindig nem éreztem az adrenalintól, de a légcsövem annál szűkebbnek és szárazabbnak tűnt, ahogy köhögve, fuldokolva próbáltam levegőt kapni.

A bejárat felé pillantottam, ahol épp úgy, ahogy vártam, Pietro állt, véres, sötétkék, szinte fekete ingében, borús ábrázattal az arcán. Felém indult, gyors, nagyon szapora léptekkel. Ahogy mellém ért megragadta a vállam, megtámasztott, mintha nem ez lenne az első csatánk együtt.

Zavarodottan néztem végig a fiún, majd tekintetem Reina élettelen testére vándorolt, végül a fakupacra, minek közepén Rumlow nyöszörgött halálért rimánkodva a fájdalomtól, reményeim szerint.

- Tűnjünk innen, gyorsan! – próbált a kijárat felé rángatni Pietro, de a lábaim alig akartak mozdulni. Nem azért, mert nem volt erőm, hanem mert nem tudtam volna csak úgy otthagyni Reinat.

- Várj... - kezdtem épp, mikor halk koccanás, súrlódó gurulás zaja hallatszott, majd mielőtt felocsúdhattunk volna, bekövetkezett a detonáció. A gránát szinte a képünkbe robbant, leterítve mindkettőnket a lábáról. Jó pár métert gurultam még a löket erejétől, úgy éreztem minden csontom ripityára tört. A homlokom, akár a bőröm mindenhol máshol, felhasadt, a szemembe csorgó vér elhomályosította a látásomat.

Az utolsó emlékem a fülemben szüntelen tomboló sípszó, és a füst, ami belengte a raktárépületet. Valamint a szűnni nem akaró, folytonos, elviselhetetlen fájdalom, ami minden pillanatban rám vigyorgott és azt üzente; ilyen könnyen nem úszom meg...