Mi a jó abban, ha valaki jó? Az, hogy nem rossz? Hogy a rossz ellen van?

A jók soha nem hibázhatnak.

Mindig egyre többet és többet akarnak tőlük.

Nem inoghatnak meg, lelkiismeretesnek kell lenniük.

Szerintem jónak lenni szar. Pfuj! Soha nem vetemednék arra, hogy jó legyek.

Én örökre maradok Peter Parker, a rettegett Pókember. Minek legyek jó? Az emberek tudják, ki vagyok, az újságon címlapsztori helyet kapok, pénzem van (még ha lopott is) és nincs barátnőm; ebben mind megegyezek egy szuperhőssel. De velük ellentétben én szabad vagyok, azt csinálok, amit csak akarok! Nem irányít a kormány, nem folyásolnak be a törtvények, nem érdekelnek a következmények. Akkor meg minek bújjak nevetséges, csíkos pizsamába, "SZUPER JÓ VAGYOK" felirattal a homlokomon, mint Amerika Kapitány?

És akkor az erőmet még nem is említettem.

Amolyan... félig ember, félig pók lénynek kel elképzelni. Nem, nem nőtt nyolc karom (bár az irtó faja lett volna), csak tudok falon mászni, jobban szővök hálót, mint a mai lányok, az érzékeim túlfejlődtek, gyorsabb és erősebb vagyok az átlagnál, no meg persze stílusosabb. És gonosz! Rossz! Minden, ami nem jó!

Akkor káromkodok, amikor akarok. Akkor rablok ki valamit vagy valakit, amikor épp kedvem tartja. Egyedül élek, vagyis, inkább így fogalmaznék; megszöktem és a roncstelep melletti kis, elhagyatott raktárház az otthonom. És ez nekem tökéletesen megfelel! Kinek kéne puha, meleg ágy? Rontja a gerinc tartását. És a szülők? Folyton az agyamra mennének. Apámat meg úgyis utálom. Tuti nem tetszene nekik a menő, fekete egyenruhám. Mert ez nem jelmez! Na meg a legrosszabb; a suli! Istenem, kinek kell az?!

Sokkal jobb Brooklyn háztetőin tengetni unalmasabb perceidet, két gonosz csíny közötti idődet... Mint, ahogy azt most is teszem.

Épp a Gates Ave egyik háztömbjének tetején ültem, lábat lógatva, szokásos fekete szerelésemben feszítve bömböltettem a zenét az MP4-emen, amit egy hete loptam, azt hiszem egy tanárnőtől... Vagy annak a pénztárcáját nyúltam le? Na, mindegy...

Épp a Santana "Into The Night" című száma ment, mikor mozgolódásra lettem figyelmes a talpam alatt.

Kivettem a fülhallgatót a fülemből és egyből megcsapott az az imádott hang; a káosz zaja.

- Buli van, New York! – dobtam MP4-em a hátizsákomba, amiben minden értékemet tartottam.

Lehúztam a maszkom, elrejtve ezzel cuki kis pofimat, majd kilőttem egy ragacsfonalat az utca túloldalán álló ház falára és lelöktem magam a párkányról.

Könnyedén landoltam egy piros Skodan. Pfuj, piros! Nem szeretem ezt a színt. És ezt a rikácsoló autót sem...

Körbepillantottam a vijjogó gépjármű tetejéről, de csak a menekülő, sikoltozó, beszari New Yorkiakat láttam, meg egy felborult tejeskocsit.

Odáig süllyedtek volna a tolvajok, hogy már cumis üveget lopnak? Csak nem... De akkor?

Leugrottam a még mindig vinnyogó Skodáról. Az utca immár kihalt volt.

- Mi folyik itt? – tettem fel a költői kérdést. És mint tudjuk, az ilyen kérdésekre nem várunk választ.

Én mégis kaptam.

Hatalmas robajjal dőlt össze a mellettem álló sarokház. Ezzel egy pillanatban száguldott el a fejem mellett a pajzs. És persze Amerika kedvenc Kapitány sem maradhatott ki a buliból. A pajzsok nem járnak gazdi nélkül sétálni.

- Peter! – kiáltott rám erélyesen.

- Nem tudom, kiről beszélsz, Csíkoska! – nem volt kedvem ezzel az izomkolosszussal verekedni, így sarkon fordultam, hogy kereket oldjak, de neki ütköztem valaminek. Méghozzá az a valami olyan kemény volt, hogy hirtelen nem is tudtam; az én fejem, vagy a páncél kongott jobban.

- Ne olyan hevesen, Póki! – emelte rám világító fémkarját Vasember.

- Héhé! Nyugi van! Ehhez most kivételesen semmi közöm. Azt sem tudom, mi történt! Ami azért kicsit bosszant, kihagyni engem egy ilyen buliból! – mentegetőztem, de az elsülni készülő fegyver még mindig rám volt szegezve. – Mi van, magas a vastartalmad? Eldugítja a füled? Ártatlan vagyok! – jó, bevallom, itt egy kicsit féltem, hogy valami tök véletlenül a fejemre esik, de na, ehhez az esethez közöm nincsen!

- Te most szépen velem jössz! – lépett mögém a Kapitány.

- Nem hiszem el! A Bosszúállók ovis csapatában mindenki süket? Keressetek más dajkát! – morgolódtam és egy gyors mozdulattal behálóztam Vasember kézfejét. Rogers nyugtatólag a vállamra tette a kezét, de én leráztam magamról.

- Jó – kezdte kissé feszült hangon. – Itt is megbeszélhetjük a dolgot... - sarkon fordultam, mint aki épp menni akar, nem törődve a Kapitány szavaival. – Miért nem akarod jóra használni az erőd? Nem akarsz Bosszúálló lenni? Jó lenni?

- Jól kérdezted, Csíkoska! – kiáltottam hátra hezitálás nélkül. Kezdett fogyni a türelmem. – És ha csak e miatt lopnátok tovább az időmet, akkor én léptem is! – kilőttem egy hálófonalat és meg sem várva a válaszuk elhúztam a csíkot. Pár utcát végig tarzankodva elterültem a kis raktárépület tetején, amit otthonomnak tekintettem. Levettem a maszkom, süttettem magam egy kicsit a déli, tavaszi napfényben. Lehunytam a szemem és gondolkodtam...

Jónak lenni...

A jó, olyan képlékeny dolog.

Az emberek arra mondják, hogy jó, ami tetszik nekik.

És ami tetszik nekik, azt szeretik.

A szeretet pedig a világon a legnagyobb hazugság...