Mostanában sokat gondolkodtam, hogy ezt a bejegyzést megírjam-e egyáltalán, de én gyakran használom az írást öngyógyításra, így hamar éreztem: szükségem van rá, hogy le tudjam zárni. Utána azon gondolkodtam, megosszam-e, érdekelhet-e bárkit is az én tapasztalatom arról, milyen volt megírni az első regényemet. Végülis arra jutottam, hogy a "Gondolatok az írásról" cím elég tág ahhoz, hogy ezt is ide vegyem.
Akit nem érekel, az meg majd átugorja.

Milyen volt megírni az Akvamarint?

Hosszú. És nem azért, mert végtelenül sokat kutattam volna, vagy azért, mert sokezer oldalas lenne. Egyszerűen csak közbeszólt az élet.
Még 2012 nyarán kezdtem, amikor végeztem a főiskolán a vizsgáimmal, és előttem állt az utolsó szabad nyár. Éppen egy HP snarry regényt írtam, Álmatlanság volt a címe, és megfeneklettem az alkotói folyamat közepén. Ezért kikapcsolódásnak elkezdtem írni mást, ráadásul ez volt az első original történetem (jó, igazából 12-18 éves koromig volt rengeteg, de ehhez fanfiction írás után tértem vissza), amire a snarry fandomból összeverbuvált baráti körömből két ember is bátorított. Köszönöm Herika és Via! Nem hiszem, hogy valaha is eljutnak ehhez a poszthoz, de végtelenül hálás vagyok nekik ezért is.

Belekezdtem, tervezés nélkül csak írtam, Ryan nagyon hamar leszövegelte magát a papírról, pedig az elején nyögvenyelősen találtam meg a stílusát. Repültek az oldalak és semmi más dolgom sem volt, csak ezt írni. Eljutottam tizenkét fejezetig, aztán felvettek az első munkahelyemre, elköltöztem másik városba, összeköltöztem a jövendőbeli férjemmel, szóval alig volt időm Ryanre és Ethanre gondolni.

Maga alá temettek a hétköznapi gondok és örömök, lakást vettünk, költöztünk, szültem, újra terhes lettem. És amikor 2019 tavaszán teljesen kiszipolyozva ültem a kanapén, kezemben az alvó kisebbikkel, míg a nagyobb a szobájában játszott (ritka alkalmak egyike), eszembe jutott a Szívdobogás. Ez volt az Akvamarin munkacíme.

Irtózatos késztetést éreztem, hogy elkezdjek írni, de egyrészt a mobilom volt csak kéznél, ezért előkerestem a régi blogomból a történetet, és elolvastam. Egyre jobban és jobban eszembe jutott, mi mindent terveztem velük. Először csak arra gondoltam, átolvasom és javítom, ami kész. Remgeteget húztam már itt, mert nagyon túl volt írva. Aztán elfogytak a javításra váró fejezetek is, és belekezdtem. Sokkal, de sokkal könnyebb volt mobilról írni, mint azt hittem. Azóta csak így dolgozom.

Kétszer volt nagyobb megtorpanás az írásban. Egyszer a halloweeni résznél. Akartam összetűzést, de Ryan annyira gyáva volt, sokat küzdöttem, hogy merre haladjanak a történettel. Nem vagyok biztos benne, hogy ez lett a legjobb, de már mindegy. Utána az esküvő előtti fejezetnél rostolkoltam heteket, mert féltem Nagyit élőben is mozgatni, de nem kellett volna. Az öreglány hamar átvette az irányítást és rászabadította magát a fiúkra :D

Az utolsó két fejezetet egy szuszra írtam. Annyira nagyon jó volt az a flow, ami akkor elkapott, komolyan ilyen lehet betépni! És annyira hiányzik, szóval muszáj újra megírnom valamit, aminek ennyire katarzis lesz a vége.

Milyen érzés volt várni a bétákra?

Nem tudom, más is így van-e vele, de én miután befejeztem, elkapott a rózsaszín köd. Pihentettem egy kicsit, majd sebtében kijavítottan az út közben akadt bakikat, pl Jacob munkájával kapcsolatban és ilyen apróságok, hogy szépen összefűződjenek a szálak.

Aztán elküldtem pár bétának. Akik rémesen őszinték voltak, és soha nem lehetek nekik elég hálás, mert rengeteget segítettek. Nekik köszönhetően fejlődtem rövid időn belül nagyon látványosan. Persze, irtóra fájt, de rá kellett jönnöm, hogy igazuk van.

Ami még érdekes, hogy rájöttem, tényleg szeretem a kritikát, el tudom viselni, meg tudom rágni és felhasználom belőle azt, amivel tényleg egyet tudok érteni.

Mit tanultam?

Rengeteg technikai dolgot az írással kaocsolatban: testérzetek, felesleges töltelékszavak, szóismétlés, kötőszavak, klisék, karakteralkotási bakik, információadagolás, narráció, horgok és gyakorlatilag minden más, ami még lehetséges, hogy előjön egy regény megírása kapcsán.

Emellett, ami fontos tanulság volt, hogy félbehagyott regényt sosem szabad folytatni, teljesen elölről kell kezdeni, ha több idő telik el. Nekem ez a hét-nyolc év nagyon meglátszott, a tizenegyedik fejezet után szerintem érezni a váltást. Persze az én esetemben nem baj, hogy volt egy félbe hagyott regényem, mert ha újat kell kezdeni, lehet még mindig nem csinálnám.

Ennek az egész posztnak a megbékélés a lényege, mert nagyon sokat küzdöttem azután, hogy visszakaptam a regényt a bétáimtól. Ami itt wattpaden olvasható, az a nyers first draft, ami ezer sebből vérzik, és hajlamos vagyok a kritikákra válaszolva magam is szidni szegényt. Ezt nagyon sajnálom. Azt is, hogy hobapokon át azon szenvedtem, de napi szinten tényleg kinlódtam, hogy javítsam-e és hogyan.

Pedig olyan sokan szeretik a hibái ellenére is!

Ryan miért nem bír előbújni az anyjának? Jacob miért jó fej Ryan szerint? Ethan most rosszfiú vagy nem? Abigail miért van egy kétdimenziós luvnyának ábrázolva? Tina élete miért kanyarodik vissza oda, ahonnan indult a történet elején? Samantha miért csak azért létezik, hogy legyen egy veszekedés miatta Ryanék között? A zenekar tagjai miért játszanak profin? Anya miért egy hisztis liba az esetek nagy részében? És még sorolhatnám. A legtöbb kérdésre megvan a fejemben a válasz. Ryan azért nem mer coming outolni, mert az apja meleg volt és lelépett, nem is verte meg az anyját, és ezért nem akarja elmondani, hogy meleg... de nem kezdem itt megválaszolni ezeket, mert eldöntötten, hogy elengedem az Akvamarint.

Meghagyom írói létem egy állomásának. Muszáj, mert nincs erőm újra megírni, inkább mást akarok, új kihívást, ami nem kényszer és szívvel lélekkel csinálhatom.

Azt olvastam, akkor kell átírni valamit, ha azt érzed, nem mondtál el mindent. Én elmondtam. Nem a legtökéletesebben, de elmondtam.

Egyébként rengeteg Akvamarinos cucc van az írós mappában, régi fejezetek, újraírt első fejezet, elkezdett második rész! Ezeket egyelőre nem tudom, hová fogom tenni. Gondoltam arra is, hogy meg kellene osztani az üresen tátongó blogomban például. (Szeretnétek?)

A lényeg egyébként annyi, hogy hiába fejeztem be az Akvamarint, attól még az új regény pont annyira nehéz, és kihívás. De legalább nem lehet megunni!

Mi lesz most?

Jelenleg két regényt írok (Undergund, A Csorba incidens) és heti egy novellát egész éven át. Ráadásul csak olyan ötletek jutnak eszembe a novellázáshoz, amit szeretnék megírni, de tovább tart, mint egy hét. Így hát van egy félbehagyott történetem egy transz fiúról, egy heteró románcom, vagy ott van Szili, aki éppen eldöntötte, hogy összebarátkozik a sráccal, akivel utálják egymást... és még sorolhatnám :)

Köszönöm, hogy meghallgattátok ezt a többnyire csak írói hisztiből álló bejegyzést. És köszönöm, hogy többnyire szeretitek az Akvamarint minden bénasága ellenére is! ❤