Amikor Egyszerre sírnál és nevetnél,
Ölelnéd és el is kergetnéd,
De mégsem teszed egyiket sem.
Mert rájöttél: te szerettél.
Szerettél egy olyan embert,
Ki sosem szeretett lényegében.

Lényegtelen mi okból,
Üldözöd a valódtól.
Eltávolodni úgysem mer,
Ha igazán szeretni szeretne.
Akadályból sok van előtte,
S mégis csak téged lát mögötte,

Ahogy öleli a derekad és puszilja a hajad,
Szájával csókot nyom a szádra.
Szeretetét ezekkel tükrözi.
És a búját emiatt leplezi.
A szomorúságát, hogy ez csak képzelet,
S a valóságban nem lehet veled.