-Hogy tehetted ezt? Miért?! Szörnyeteg... Kár volt hinnem benne, hogy megváltozhatsz! – Kisírt, gyenge, kék szemekkel néztél rám, szőke hajad csapzottan állt szét, még így is gyönyörű voltál. Lassú, nehéz léptekkel indultál a szakadék felé, én csak későn vettem észre, hogy mire készülsz.

-Ne csináld ezt, kérlek várj... Én...én szeretlek...

Szomorúan rám néztél és csak ennyit mondtál: - Én is... - ezek voltak utolsó szavaid...

De ennek már húsz éve, azóta nem telt el úgy nem, hogy ne vártam volna, hogy befordulj az utca sarkon piros bicikliddel, hogy nevetve lökj fel, miközben a kezemben lévő papírkötegek szanaszét hullanak. Hogy finom hozzám simulj miközben a  hullócsillagokat nézzük. Hogy a tengerparton kergetőzzünk gyermekek módjára. Hogy minden kedden a kapucsínót szürcsöljük Madam Clémence kávézójában. Hogy nézzem ahogy játszol a gyerekekkel, ahogy segítesz az időseken.  Mindez úgy hiányzik, úgy sajnálom, minden az én hibám. De nem bírok tovább nélküled élni...

Azzal én is megtettem azt a végzetes utolsó lépést melyet te évtizedekkel ezelőtt. De veled ellentétben én senkinek nem fogok hiányozni. Engem senki nem fog siratni, de ez így van rendjén.