2.

„Csodálatosak a szándékaid, de az ötleteidről inkább ne is beszéljünk.."

- Kiera Cass: Az igazi

– Tessék? – kérdezek vissza. Nagyon remélem, hogy én értettem félre.

– Legyél álterhes – ismétli még mindig ugyan olyan halkan.

– Te megőrültél! – pattanok fel, majd idegesen járkálni kezdek a szobámban. Egy ideig fekete pontokat látok a szemeim előtt a hirtelen felállástól. A látásom ugyan kitisztul, de a fejemben száguldozó gondolatok elködösítik az agyamat. Kezemet ökölbe szorítom, és nagyon a szélén állok annak, hogy felpofozzam a húgomat.

­­­­­­­­– Te mondtad, hogy bármit megtennél! Kérlek, Lexie. Muszáj, különben Nagyi csak erre a hülye iskolára tud majd gondolni. Legalább addig, amíg meg nem tudok változni. Ígérem, most nyáron megjavulok. Komolyan! Addig pedig Nagyi veled foglalkozna, és nem velem – kérlel. Szemei újra megtelnek könnyekkel, száját jó kislány módra lebiggyeszti. Összekulcsolja maga előtt a kezeit, mint aki imádkozni készül.

Imádkozzon is, mielőtt megütöm.

Már épp hevesen tiltakozni kezdenék, amikor meghallom Nagyi hangját.

– Lányok, gyertek, kihűl a vacsora!

Violet felpattan, és elmasíroz mellettem. Reflexből utána nyúlok, és visszahúzom a pólójánál fogva.

– Nehogy azt hidd, hogy azért teszem, mert jól esik hazudni nekik! Csakis azért, mert nem akarom, hogy egész nyáron egy katonai suliban sínylődj. Maradj itt addig, amíg bejelentem! Jesszusom – Az utolsó szavakat menet közben mondom neki.

A lépcsőn lépkedve átgondolom, hogy mit is fogok mondani. Belegondolni se merek, hogy mi lesz a reakciójuk. Persze, azt gondolná az ember, hogy sokkal könnyebb a nagyszülőkkel, mint a szülőkkel... Tévedés. Imádom Nagyit és Nagyapát, de a saját kis bajaimat jobban szerettem anyával megbeszélni. A normális anyámmal.

Leérek a nappaliba, ami egyben ebédlő és a konyha is. Nagyi felkötött hajjal sürög-forog a kedvenc, virágmintás kötényében, és rutinosan tálalja a különböző ételeket. Krumplitól kezdve a különböző méretű húsokig, minden van az asztalon. A szalvéták tökéletes háromszögre vannak hajtogatva, az evőeszközök megfelelő helyüket foglalják el.

Minden ebédre főzni szokott Nagyi, ami általában a vacsora is egyben. Egy-egy salátával, krokettel vagy szósszal tudja változatosabbá tenni a két étkezést.

Leülök a szokásos helyemre, ami szemben van a konyhapulttal. Nagyapa mellettem ül jobb oldalt. Nem szokott várakozni; a tányérján már kellő mennyiségű hús és krumpli van.

Nagyi csípőre teszi a kezét, majd elégedetten végignéz az asztalon, s egy hatalmas sóhajjal jutalmazza a tökéletes eredményt.

– Nagyi – köszörülöm meg a torkom. A tenyerem izzad, és ide-oda kalimpál a szívem. Ezalatt a fél perc alatt jobban leizzadtam, mint máskor az egy órás futás után. Nagyi láthatja, hogy hófehér az arcom, mert összeráncolja a homlokát.

– Tessék? – Odamegy a megszokott helyére, ami velem szemben van. Leül, és összekulcsolt kezekkel néz a szemembe. Ó, csak ezt ne...

– Tudom, furán fog hangzani, ezért kérlek, ne akadj ki... túlságosan – Jaj, Lexie Wilcat, fogd már be!

– Szívem, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – figyel aggódó tekintettel. Hogyne, bármit. Nem mindennap jelenti be az ember, hogy terhes, ráadásul nem tizenkilenc évesen. Jesszus, lehet, hogy ezek után valami rossz ribancnak fog nézni. Vagy egyáltalán nem fog ezek után rám nézni, és elzavar a háztól. Nem, nem zavarhat el a háztól! Nincs hova mennem...

A tüdőmet teleszívom levegővel, majd lassan kifújom. Ha lehet, még rosszabbul lettem, konkrétan az ájulás kerülget. Hogy tudnék hazudni az egyetlen embernek, aki törődik velem?

Rendben, Lexie, itt az alkalom.

– Terhes vagyok – mondom ki a hatalmas hazugságot. Így kimondva még furábban hangzik a számból, de az ezt követő csend zavaróbb. Hallom a fülemben dobogó eret, biztosra veszem, ha most megmérnék a pulzusomat, több lenne az átlagnál.

Sosem hittem volna, hogy ez az egy mondat elhangzik majd valaha a számból. Főleg nem úgy, hogy hazugság. Sajnálom.

– Terhes? Ez... biztos? – pislog párat Nagyi.

– Igen, biztos – suttogom.

Nagyi lehunyja a szemeit, sóhajt párat, majd egy halvány mosolyt csal az arcára.

– Haragszol? – kérdezem félénken. Hát, hogyne haragudna. Az unokája most jelentette be, hogy terhes. A tizenkilenc éves unokája.

– Rád még akkor sem haragudnék, ha felgyújtanád a konyhát – rázza a fejét.

Ez az ő szájából hatalmas kijelentésnek bizonyul, mivel Nagyinak a konyha annyit ér, akárcsak másnak az IPhone.

Ettől némiképp megnyugszok. Újra visszatér az étvágyam, de a gombóc még mindig a torkomat fojtogatja.

Nagyapa lecsapja a villát és a kést a tányérjára, s a vállamra teszi a kezét:

– Felcsináltak, kicsikém?

Nagyi odakapja a fejét, és hófehér arccal bámul rá.

– George! – nyújtja el a nevét.

– Nagyapa! – szólok Nagyival egy időben.

Halványan elmosolyodom. Amióta ideköltöztünk, talán Nagyapa az, aki egy csöppet sem változott. Amikor tehette, perverz vicceivel oldotta a hangulatot, mire én és Nagyi rendszerint rászólunk, majd a fejünket csóválva mosolygunk. Így történt ez most is. Nagyapa nem sokat szól hozzánk, de ha igen, akkor valami ilyesfélét. Éppen ezért csak akkor szoktam áthívni a barátaimat, ha tudom, hogy Nagyapa nincs a közelben.

Aaron és Rox már megszokták, és mindig nevetnek a viccein. Főleg, amikor Nagyapa engem éget be. Tényleg, az a legviccesebb.

– Most mér'? – kacsint – Nekem van a legszebb unokám – teszi hozzá.

Hálásan pislogok rá. Ez igazán jólesett.

– És mondd csak... kitől is van...? – kérdi Nagyi a legdiszkrétebben.

A francba. Ezen még én magam sem gondolkodtam. Ki is az „apja"? Aaronről szó sem lehetett, nem csak azért, mert ő más, mint a többi fiú, hanem mert nem rángatom bele ebbe. És egyébként sem hinnék el a nagyszüleim.

Végiggondolom a lehetőségeimet. Nem mondhatom azt, hogy nem tudom... az azért már elég nagy ribancságra utalna. Engedjem el a fülem mellett a kérdést? Nem, az baromság lenne. Hiszen még Nagyapa is tökéletesen hallotta a kérdést, annak ellenére, hogy nagyothall.

Ki is...

– Matt Blackwell – hangzik a válasz az ajtó felől. Odakapom a fejemet, majd a „megmentőmre" nézek. Matt Blackwell...

És ekkor tudatosul bennem, hogy mit is mondott. MATT BLACKWELL? Na, nem, ez teljességgel lehetetlen! Az az idióta, öntelt, bunkó paraszt? Nem, nem, nem, ebbe még Lexie Wilcat sem megy bele! Mégis hogy gondolta ezt a húgom? Miért pont ő? Annyi más normális fiú van... bárhol. Miért pont Blackwell? Szerintem ezt még Violet sem gondolja komolyan...

– Mi? – kérdezek vissza, mintha az imént rosszul hallottam volna.

– Matt Blackwell. Azt mondtad ő az, nem? – pislog ártatlanul. Helyet foglal a mellettem lévő széken.

Szúrós pillantásokat lövellek felé.

– Te tudtad? – néz Nagyi felváltva ránk.

– Igen, Lexie ma elmondta – bólint. Szed egy szelet húst salátával, majd enni kezd. Wow. Nem is tudtam, hogy a húgom ilyen jól színészkedik. Vagy inkább hazudik.

– És ki az a Matt Blackwell? – mosolyog Nagyi.

Hm... gondolom, most valami jó tulajdonságot kellene róla mondanom, mert ha rögtön azzal kezdem, hogy egy nagyképű paraszt, akkor valószínűleg Nagyapa a légpuskájával látogatná meg. De milyen jó tulajdonságot mondjak Blackwellről? Helyesbítek. Létezik egyáltalán jó tulajdonság Blackwellről?

Amióta az amerikai focicsapatban játszik, méghozzá elég keményen, nem vesztettek el egy meccset sem. Egy év alatt öt díjat zsebeltek be, és mind Mattnek köszönhető... elvileg. A lányok odavannak érte, valamiért nem zavarja őket Matt arroganciája. A csapattársai ráaggatták a Fekete Pokol becenevet, és mily meglepően ez a csapat neve is... Ők a dallasi Blackhell-ek. Hű.

Mondjuk Matt addig vonzó, amíg ki nem nyitja a száját. De valahogy sosem képzeltem el úgy, mint a pasimat. Semmi kedvem nem lett volna a beteg vicceit és a más lányokkal való flörtölését elviselni. Ha jól tudom, idén nyáron pihenőt tartanak a csapattal, mert az iskola elégedett az eredményekkel. Attól függetlenül, hogy az év minden napján gyakoroltak, nem kell újrakezdeniük az évet.

Köszönhetően az iskolának. Dallas négy sportágból jeleskedik; amerikai foci, jéghoki, baseball és kosárlabda. Mindenki dönthetett az év végén, hogy melyik csapatba szeretne tartozni.

Ha alkalmas vagy, beválogatnak. Mindannyian tanulunk heti két órában úgynevezett „sporttörténelmet". Megtanuljuk, hogy kicsiny városunk hányszor és hol játszott, milyen eredményeket ért el stb. Ebből kell most mindenkinek egy beadandót írnia. Már, aki nem játszik egy csapatban sem. Bár mindenki tanulja ezt a rémunalmas tantárgyat, azok, akik csapatjátékosok, nagyobb szabadságot élvezhetnek. Nem kell megírniuk a beadandót, mert a tanárnő szerint „elfáradtak" a sok mérkőzéstől év közben, jár nekik a pihenő. Na, nem mintha nem pihennének Blackwellék eleget a nyáron. A sok bulizás helyett kitelne egy beadandóra az idejük.

Ezen kívül ugyanúgy tanulunk, mint bármely más főiskolás.

Mindegy, inkább tanulom meg az összes eddigi ligajátékos nevét, minthogy egy idióta labdáért küzdjek.

– Nagyon rendes fiú – válaszolja helyettem Violet.

– Hát persze! – Hangom már inkább hisztérikusan hangzik, mire idegesen nevetgélni kezdek. Mindenki kérdőn néz rám; gondolom, azt mérlegelik, hogy jól vagyok-e.

Naná, jól vagyok. Nem elég, hogy egyik pillanatról a másikra terhes lettem, Blackwellt kapom „apának".

– És ő tudja már?

– Hogyne! Nagyon örül – vigyorgok, mint a vadalma.

– Ez nagyszerű! Hívd meg holnap vacsorára, rendben? – Áll fel Nagyi, majd elveszi mindenki elől a tányérját. Nem ettem egy falatot sem, de jelen pillanatban nyelni nehezemre esik.

Gyorsan bólogatok párat, fogom a kancsó vizet, és töltök magamnak. Aztán még egyszer. Vagy öt pohárral iszok, s abban reménykedem, hogy ez kimossa belőlem az undort.

Esküszöm, hogy meg fogom ölni Violetet!

– Violet, válthatnánk pár szót? – kérdem mézes-mázos hangon.

– Igen – vigyorog vissza. – Köszönjük a vacsorát, Nagyi – odamegy hozzá, és nyom két puszit az arcára.

Ez némiképp meglepi Nagyit, de azért meghatódva rámosolyog.

Violettel felmegyünk az emeletre, míg Nagyi elmosogat. Megragadom a húgom karját, és betuszkolom a szobámba. Halkan jajdul egyet, amikor már túl szorosan szorítom a kezét.

– Te teljesen meg vagy hibbanva?! – suttogva „kiabálok", nem szeretném, ha lent meghallanák.

– Most miért? – emeli fel védekezően a kezét.

Idegesen járkálni kezdek.

– Matt Blackwell? MATT BLACKWELL? Tudod te, mekkora veszélybe sodortál most?

Nekitámaszkodik a szekrényemnek, és onnan méreget.

– Szerintem Matt Blackwell az egyetlen, aki belemegy a színjátékba.

Megtorpanok.

– Tényleg? Szerinted hogy fog reagálni arra a hírre, hogy apa lett?

Megvonja a vállát, és ráteszi a kezét a kilincsre.

– Biztos vagyok benne, hogy kinevet, aztán belemegy a játékba. Jó, lehet, hogy végig szekálni fog emiatt, de mivel Aaronra nem számíthatunk, ezért ő a legjobb megoldás.

Nemes egyszerűséggel faképnél hagy.

Még mindig dühösen állok egyik lábamról a másikra támaszkodva; legszívesebben helyben megfojtanám őt és magamat is. De aztán szép lassan belátom, hogy valószínűleg igaza van. Matt az egyedüli ember, aki hajlandó segíteni nekem. Igaz, nem ingyen, mert meg fogja keseríteni minden egyes napomat, de ez legyen a legkevesebb. Már csak az a kérdés, hogy valóban megteszi-e.