1.

„Ne hazudj magadnak csak azért, mert azt hiszed, úgy a biztonságosabb."

– The DUFF

– Nagyi! Megjöttem! ­­­­­­­­– kiáltok be a konyhába. Becsukom magam mögött az ajtót, ledobom a táskámat a földre, leveszem a cipőmet, és a kék papucsomba bújva becsoszogok a nappaliba. Nagyiék egymás mellett ülve sutyorognak, amit akkor szoktak, ha valamelyikünk rossz fát tesz a tűzre, és a büntetést vitatják meg egymással.

– Lexie! Milyen volt a könyvtárban? ­­­­­­­­– pattan fel Nagyi kora ellenére, széles vigyorral ölel át, és ad az arcomra egy-egy puszit.

Nyár eleje óta egy könyvtárban dolgozok, hogy addig se unatkozzak itthon a négy fal között. Meg persze egy kis zsebpénz sem árt.

– Unalmas ­­­­­­­­– felelem tömören, majd összehúzott szemöldökkel huppanok le a kanapé melletti fotelbe. Felváltva nézek a nagyszüleimre, magyarázatot várok arra, hogy miről beszélgettek ilyen halkan. Csak remélni merem, hogy nem megint a húgom...

Nagyi látja rajtam, hogy gyanakvást keltett bennem az iménti beszélgetésük, ezért nagy sóhajjal visszaül Nagyapa mellé. Most már nem tűnik fiatalosnak és vidámnak az arca. Sokkal inkább aggodalmasnak. Mintha e pár másodperc alatt még többet öregedett volna.

– Nagyapáddal egy nehéz döntést kellett meghoznunk ­­­­­­­­– kezdi a monológját. ­­­­­­­­– Violettel az iskolában rengeteg gond van. Az osztályfőnöke egy nap ötször felhív, és arról panaszkodik, hogy a húgod egy órát sem tud rendes magatartással végigülni. A szünetekben a tanárok orra előtt cigarettázik, és a többi lányt üti a fiú haverjaival. Az igazgatónő ma felhívott ­­­­­­­­– köszörüli meg a torkát, majd fészkelődve figyeli a sápadt arcomat. A torkom már rég kiszáradt, megszólalni sem tudok.

­­­­­­­­– Azt a javaslatot tette, hogy Violetet küldjük el egy bentlakásos iskolába ezen a nyáron, hogy megneveljék ­­­­­­­­– süti le a szemét.

A fejemben visszhangoznak a hallottak, és nyugtalanság lappang bennem.

– Ti el akarjátok küldeni a húgomat? ­­­­­­­­– kérdezem rekedt hanggal. Megköszörülöm a torkomat, és lesütöm a szememet.

– Hidd el, Lexie, én megpróbáltam! Tényleg. De már nem tudom, hogy milyen büntetést szabjak ki rá, hogy szót fogadjon. Az első pár hónapban arra fogtam, hogy az anyátok itt hagyott titeket. Nem szóltam egy szót se. De ez már nem állapot egy tizennégy éves gyereknek! ­­­­­­­­– törli meg a szemét. Időközben kibuggyant pár könnycsepp, amelyek most ráncos arcán folynak végig. Nagyapa átöleli a vállát; magához húzza, hogy megnyugtassa.

– Nem lehetne esetleg, hogy én is megpróbáljam? Beszélek a fejével... ­­­­­­­­– vetem fel az ötletet.

– Semmit sem érne, drágám. Már próbáltad. Kinevetett és otthagyott, utána pedig ugyanúgy folytatta. ­­­­­­­­– Kifújja az orrát, megtörli a szemét, majd végigsimít fekete haján. Itt-ott fehér csíkok díszítik, olyan, mintha melíroztatva lenne a haja.

Ha találgatnom kellene, akkor azt mondanám, hogy rá ütöttem. Ugyanolyan ébenfekete hajam van, mint egykor neki volt, az arcom élei hasonlítanak az övéhez. Ha pár évvel fiatalabb lenne, még talán ikreknek is nézhetnének. Na, jó, pár évtizeddel, inkább.

Nagyi feláll, bemegy a nappali melletti konyhába, és tölt magának egy pohár vizet.

– Hahó! Megjöttem! ­­­­­­­­– hallatszik egy hang, majd egy hangos ajtócsapás után megjelenik a húgom az ajtóban.

– Violet, drágám! ­­­­­­­­– húzza mosolyra a száját Nagyi. Hozzá is odamegy, és ad két puszit az arcára.

Bármennyire is haragszom Nagyira az ötlete miatt, rájövök, hogy csak Violetnek akar jót. Fáj a szívem, ha arra gondolok, miféle döntéseket kell meghoznia és véghezvinnie, hogy a jövőnk szebb legyen. Akármennyire is fáj neki, amit tenni akar.

– Mizu? ­­­­­­­­– kérdezi Violet, miközben a konyhaszekrény felé megy. Kivesz egy zacskó chipset, majd teli szájjal néz ránk.

– Azt hiszem, én most felmegyek, és... tanulok ­­­­­­­­– állok fel komótosan, majd először a húgom összezavarodott arcára nézek, aki láthatóan nem érti, hogy miért tanulok, amikor most lett vége az iskolának. Másodszor Nagyi szomorú arcára tekint, aki már most felkészül Violet dühöngésére, miután neki is elmondja a rossz hírt. Menet közben ráteszem a kezemet a vállára, ezzel egy kis erőt adva, hogy el tudja mondani Violetnek a döntését.

Biztosra veszem; ha nekem kellene a húgomnak mindezt elmondani, valószínűleg hatszor kezdeném elölről a mondandómat, mire ki tudnám nyögni a lényeget. A táskámat a vállamra téve hallom, ahogy Nagyapa a fotelbe invitálja a húgomat.

Felmegyek az emeletre, és a hálószobámba érve inkább bedugom a fülhallgatót a fülembe, bekapcsolom a zenét, s kikapcsolódok egy időre.

Önző dolognak tűnik, de nem akarom hallani, ahogy Violet kiabálva vág Nagyi fejéhez mindent, kiviharzik a nappaliból, majd miközben Nagyi végigzokogja a napot, addig a húgom ki tudja, merre lófrál a városban.

Amikor ezt legelőször csinálta, nem tudtam megállni, hogy szájon ne vágjam. Amikor pedig elment egész estére, felkutattam, aztán hazarángattam. Ez ment az első három hónapig. Végül belefáradtam, hogy minden este őt kelljen keresnem. Rájöttem, hogy nem a szó szoros értelmében, de tud vigyázni magára.

Kilenc hónapja vagyunk itt a Nagyinál, mióta anyám idehozott minket. Új suliba kezdtünk járni. Violetet Nagyapa viszi reggelenként munka felé menet, és haza is hozza délutánonként, ha a lány arra kéri. Bár Nagyapa már elmúlt 60 éves, de még ennek ellenére is szorgalmasan dolgozik egy sportboltban. Legalábbis, mióta itt vagyunk. Én pedig megoldom egyedül a főiskolát. Amikor ideköltöztünk szeptember elején, bevállaltam, hogy elmegyek dolgozni valamelyik boltba eladóként, vagy akár az utcaseprés is megteszi. Szerettem volna Nagyiéknak megkönnyíteni a munkát, hogy el tudjon minket tartani, de ő nem is akart erről hallani. A fejemre csapott és azt mondta, hogy nekem főiskolára kell járnom, majd nyáron dolgozhatok, ha annyira szeretnék. Egy dolgot kért tőlem, és az az volt, hogy tanuljak. Tudtam, miért mondja. Ha a főiskolában nem kapok ösztöndíjat, fizetni kellett volna a tandíjamat, amit már nem tudtam volna. Így megtettem minden tőlem telhetőt, még akkor is, ha utáltam a dallasi iskolámba járni.

A telefonomat nyomkodva merülök el a gondolataimba, amikor kivágódik az ajtóm, és a húgom horrorisztikus képe jelenik meg előttem. Kihúzom a fülhallgatót a fülemből, és felvont szemöldökkel nézem az elkenődött sminkű Violetet. A fekete szemhéjpúdere a könnyektől teljesen lefolyt. Taylor Momsen 2.

­­­­­­­­– Ezek el akarnak küldeni bentlakásos iskolába! Mondd nekik, hogy nem megyek! Mondd meg nekik Lexie! Nem akarok elmenni nyárra! ­­­­­­­­– roskad le az ágyamra, és a két tenyerébe temeti az arcát.

– Vio ­­­­­­­­– szakad meg a szívem egy pillanat alatt, majd odakúszok mellé, és átölelem. Arcát beletemeti a vállamba, és keservesen sír. Az én szemeimet is könnyek marják, a torkomat pedig egy gombóc fojtogatja. Akaratlanul is kicsordul egy könnycsepp a szememből. Hagyom, hogy végigszaladjon az arcomon, egészen az államig, ahol lecsöppen Violet barna hajára.

­­­­­­­­– Nem akarok elmenni! ­­­­­­­­– hüppög.

– Ne sírj. Kitalálunk valamit ­­­­­­­­– biztatom magamat is, bár tudom, hogy nem sokat tehetünk ez ügy ellen. Nagyi képes, és összekötözve viszi el a húgomat abba az iskolába. ­­­­­­­­– Nyugodj meg ­­­­­­­­– mondom neki, majd az éjjeliszekrényemről leveszek egy zsepit, és a kezébe adom. Elhúzódik, kifújja az orrát, és megtörli a szemét.

– El akarnak küldeni Oklahomába. Nem akarok Oklahomába menni! Itt akarok maradni, Dallasban. Lexie, beszélj velük, kérlek! Rád mindig hallgatnak! ­­­­­­­­– könyörög vöröslő szemeivel.

­­­­­­­­– Bár tehetnék valamit Violet. Tényleg. De tudod, milyen Nagyi. Akármit megtennék, hogy ne küldjön el. Esküszöm ­­­­­­­­– sütöm le a szemeimet.

Violet arca egy-kettőre megváltozik, és az eddigi szomorú arca átvált dühös arccá.

– Rohadj meg! Semmit sem teszel! Te is azt akarod, hogy elmenjek! Rohadjatok meg mind! ­­­­­­­­– kiáltja, majd felugrik, és kiviharzik a szobámból. Becsapja maga mögött az ajtót, de úgy, hogy az egyik kép leesik az ajtó mellett lévő szekrényemről.

A könnyeimet nem tudom tovább visszatartani. A párnámba fúrom az arcomat, és fájó szívvel sírok. Sírok amiatt, mert a húgom rám is haragszik. Pedig nem tehettem semmiről. Ha tudom, hogy Nagyi hallgat rám, szó nélkül lebeszéltem volna erről a bentlakásos iskoláról. Nagyit könnyen rá lehet szedni dolgokra. De annál nehezebben tudjuk lebeszélni valamiről.

­­­­­­­­– Bejöhetek? – kopog valaki kettőt az ajtómon. Mielőtt megszólalnék, besüpped mellettem az ágy, és egy kéz kezdi simogatni a hajamat. Felemelem a fejem, és Nagyi aggódó tekintetébe nézek.

– Igen? – kérdezem.

– Csak szerettem volna, hogy tudd, sajnálom. De hidd el, én csak a húgodnak szeretnék jót. Nekem sem könnyű, hogy tudom, rád is haragszik, pedig nem csináltál semmit.

Most ő nyom az én kezembe egy zsepit. Hálásan nyúlok érte, elveszem, és letörlöm a könnyeimet.

– Tudom, Nagyi, semmi baj. Jól vagyok – biztatom. Nagyi halványan elmosolyodik, feláll, és kimegy a szobámból.

Miután nagyjából lenyugodtam, üzenek Aaronnak, hogy itthon megint zűr van. Elmesélem neki, hogy mit találtak ki a nagyszüleim, és Violet reagálását. Aaron először elnézést kér, majd elküldi a francba a húgomat. Kérdezgeti, hogy ne jöjjön-e át, majd ő adogatja nekem a zsepiket, és megnézet velem pár vígjátékot, vagy a kedvemért végigül egy horrort is. Megköszöntem, hogy most is aggódik értem, de biztosítottam, hogy nem lesz semmi bajom. Nem nagyon hagyta annyiban, legjobb barátként a kötelességének érezte, hogy holnap átjöjjön.

Két legjobb barátom van, Aaron és Roxanne. Az előbbivel a szívfájdalmaimat, az utóbbival pedig a külsőmet tudjuk kielemezni. Mégis utálják egymást. Nem is értem. Persze, a kedvemért kibírják egymás mellett, de nem igazán beszélgetnek egymással. Aaron szerint Roxanne túl szőke neki. Egy fősulira járunk mindhárman, ezért nem tudom megérteni, hogy miért nem kedvelték meg egymást legalább annyira, hogy barátok lehessenek.

A legtöbbször össze szoktak veszni, mert Aaron még nagyobb divatmajom, mint Rox. Ahelyett, hogy együtt áradoznának valami hajformáról, vagy ruháról, mindig veszekednek, hogy kinek melyik tetszik jobban, mi áll jobban, és kinek áll a legjobban.

Most, hogy itt van a nyár, többet lógunk együtt. Roxszal például megbeszéltük, hogy jövő héttől minden második nap elmegyünk egy konditerembe, vagy körbefutjuk a parkot, ami nem messze van tőlünk. Bizony, itt még park is van. Na, ez az egy, amiből Aaron kimarad, azt mondta, ő úgy tökéletes, ahogy van. Ki sem találnátok, de ezen is vitatkozni kezdtek.

Vacsoráig ki sem dugtam az orromat a szobámból, végig laptopoztam, és írtam a 150 oldalas beadandómat, amit szeptemberig le kell adnom. Alig haladtam vele, és eddig összesen csak húsz oldal van meg. Igaz, még van két hónapom rá, ha minden nap írok három oldalt, kész leszek vele.

A lehető legunalmasabb témát kaptuk; sportélet. Pár oldalban a kialakulását kell részletezni, mikor voltak az első csapatok, most milyen csapatok vannak, kik a tagjaik, milyen érmeket gyűjtöttek be, milyen országokban játszottak, és a többi. Dallasnak több csapata van, mint hittem volna. És ha ez nem lenne elég, ez a jegy befolyásolni fogja a félévim 40%-át. Nagyszerű.

­­­­­­­­– Vacsora – szólal meg egy hang az ajtó felől. Ijedtemben összerezzenek, majd a hang felé kapom a fejemet.

– Egy pillanat – motyogom gépelés közben.

– Figyelj ­­­­­­­­– ül le mellém Violet -, sajnálom, amiket mondtam délután.

A laptopom mögül rápillantok, s egy halk sóhajjal bezárom a Wordöt. Immáron teljes figyelemmel nézek rá.

– Semmi baj. Én is sajnálom – mosolyodok el halványan.

– Tudom, hogy komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, hogy bármit megtennél – tördeli az ujjait.

Meglep a viselkedése.

– Igen. Persze.

Félénken felnéz, egyenesen a szemembe, tekintete félelmet sugároz.

– Igazából... tehetnél valamit... amivel ez a téma végre elvetődne – köszörüli a torkát.

Egyre kíváncsibb leszek, de nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy akarom tudni, amit mondani fog.

– És mit? – sürgetem.

Mielőtt válaszolna, feláll, becsukja a nyitva hagyott ajtómat, és még közelebb ül hozzám. Körülnéz, mintha attól félne, hogy valaki meghall minket. Olyan halkan ejti ki a szavakat, mintha egy tiltott dolgot osztana meg velem.

– Legyél álterhes.