https://youtu.be/uPKlNGRoM7U

~~~

Bognár Alíz időszámítása, mint a legtöbb történet első fejezete, egy verőfényes reggelen indult. A nap meleg sugarai ragyogóan sütöttek be a harmadik emeleti lakás gyerekszobájának ablakán, fényükben lassú táncot jártak a levegőben lebegő porszemek.

De nemcsak az apró porszemcséket világították meg, hanem azt a két ágyat is, amiben két lány még bőven az igazak álmát aludta. Azonban ezzel nem is volt semmi baj. Megtehették, hisz még nyári szünet volt.

– Alíz, Alexa! – szűrődött be egy női kiáltás valahonnan a szoba ajtaján túlról, reménykedve benne, hátha eljut a lányok füléig.

Úgy látszik, mégsem aludhattak volna ilyen sokáig, mint gondoltuk volna...

– Még egy percet! – jött egy fáradt nyögés az emeletes ágy felső részéről, hogy aztán a hang gazdája újra lehunyja szemeit, felkészülve egy még több óráig tartó kiadós alvásra.

– Kész a reggeli! – próbálkozott a nő a két lány kicsábításával az ágyból.

Jó taktikát választott. Erre a mondatra nemcsak a szófogadóbb és kötelességtudóbb Alexa, hanem még az ébresztéstől nem épp fényes kedvű Alíz is kikászálódott az ágyból, hogy megejtse a beígért étkezést.

– Remélem, összepakoltatok, mert holnap kora reggel kezdődik a gólyatábor, és nem akarok indulás előtt kapkodni – figyelmezte őket az anyjuk, mikor már mindketten az asztalnál ültek, ő pedig egy palacsintát helyezett idősebbik lánya tányérjára.

– Úgy nincs kedvem ehhez az egészhez – nyöszörögte Alíz a korai keléstől még kissé kábán, némán nyugtázva a reggelije érkezését.

– Fogd fel úgy, mint egy jó kalandot! – vetette fel a húga, miközben reggelije feltekerésével fáradozott. – Hiszen megismerkedhetünk az új osztálytársainkkal, az új osztályfőnökünkkel és közben szórakozhatunk is.

Alíz elfintorodott, de kivételesen nem fűzött semmilyen megjegyzést Alexa szavaihoz, a továbbiakban pedig inkább a reggelijére koncentrált. Bár attól, hogy szóban végzett már a gólyatábor nevezetű problémája kifejtésével, a gondolatai nem álltak meg.

Ő valahogy nem tudott együttérezni húgával. Ha az új sulijára, osztályára gondolt, nem épp a jó szórakozás jutott először eszébe. Sőt, másodjára, harmadjára, negyedjére, de még ötödjére sem.

Épp ezért nem is figyelt testvérére, aki az anyjának ecsetelte a lehetséges eseményeket, amik történhetnek velük egy ilyen táborban. Őt ráadásul nem is érdekelte semmi ilyesmi. Legszívesebben inkább otthon maradt volna, és kiélvezte volna a nyár utolsó pillanatait – amik az év legszebb pillanatai is lettek volna –, amikor még nem kell a sulival, a hülye osztálytársakkal meg a tanulással törődni.

Azonban sajnos ezt nem tehette meg. El kellett mennie abba a hülye táborba, hogy megismerhesse a vadi új osztályát, akikkel teljes nyolc évet kell majd eltöltenie, és akikről már most tudta, hogy meg fogják keseríteni az életét.

Az Alexa általi sok történetnek hála a reggelivel nem végeztek egyhamar, annak befejeztével pedig kénytelenek voltak bevonulni a közös szobájukba, hogy utána előkotorják a bőröndjeiket, és bepakoljanak a következő néhány napra. Persze Alíz ezt is inkább este vagy másnap reggel intézte volna el, de mivel volt egy kissé túlbuzgó húga és egy aggodalmas anyja, nem tehetett mást, mint szorgalmasan keresgette elő a holmijait, amire majd szüksége lehet.

– Alíz – szólalt meg hirtelen Alexa.

– Hmm? – nézett ikertestvérére kérdőn az említett lány, miközben a pólói bőröndbe hajigálásával ügyködött.

– Most komolyan, te mit vársz a legjobban a táborból?

Alíz elgondolkodott.

– Gondolom, a visszautat nem mondhatom. – Felsóhajtott. – Mit tudom én. Mondjuk a programokat.

– Én, hogy megismerhessük az osztálytársaink – mondta töprengő hangon Alexa. – De most, hogy mondod... A programok is biztos csúcs szuperek lesznek.

– Na, én azt a legkevésbé. Fogadjunk, hogy megint egy rakat balhés, idióta tuskóval kell egy levegőt szívnunk – fintorodott el Alíz, nem törődve a Alexa vágyainak második felével, miközben egy újabb pólót hajított a bőröndjébe.

– Ne gondolj ilyenekre! Biztos lesznek normálisak – próbálta megnyugtatni bizakodó hangján a húga, de ezzel ugyan hiába fáradozott. Alíz nem  volt egy aggódós típus. Őt hiába zavarta kissé ennek tudata, teljesen hidegen hagyta, hány normális gyerek fog még rajta kívül odajárni. Neki úgysem kellett sok ember maga mellé ahhoz, hogy boldog legyen.

– Figyeld meg, hogy nekem lesz igazam! Ahogyan a szerencsénket ismerem, tuti kifogtuk a világ legnagyobb idiótáit, akik valószínűleg nem fognak addig nyugodni, amíg bele nem rángatnak mindenkit a gyerekes ügyeikbe.

– Legalább nem lesz unalmas életünk. Valakit felvettek az osztályunkból? – Alexa megpróbálta figyelmen kívül hagyni nővére optimizmusát, és egy kupac nyári ruhát gyömöszölt a bőröndbe.

– Még most sem értem, hogy vagy képes ilyeneket felvenni – csóválta a fejét Alíz a ruhák láttán, amikbe még akkor sem bújt volna, ha kést szegeznek a torkának. Na jó, akkor azért talán, de nem ez volt a véleményének legfontosabb része, túlozni pedig bárki túlozhat egy picit. – De válaszolva a kérdésedre, Balázst és Marcit biztos, Amira és Eliza pedig a c-be fognak járni.

– Az jó.

– Hát, nem tudom. Balázs egész jó fej, de Marci... Épp elég, hogy amúgy is minden idejét nálunk tölti.

– De hisz már csecsemőkorunk óta ismerjük, és tök jóban vagyunk. Miért zavar, hogy újra osztálytársak leszünk? – hitetlenkedett Alexa, de választ nem kapott a kérdésére, úgyhogy inkább fel is adta a sulitémát. – Lenne kedved eljönni fagyizni? – dobta be az aduászt.

– Reggel óta várom, hogy megkérdezd – vigyorodott el Alíz, ahogy azt már Alexa előre megjósolta. – Hozom a pénzt.

– Marcit ne hívjuk magunkkal? – kiáltott a szobából kilépő lány után a húga, de csak egy legyintést kapott válaszul. – Jó, ha nem, hát nem – sóhajtott, de nem bánkódott sokáig. Hozzá volt már szokva nővére a szomszédjuk iránt érzett folyamatosan változó érzelmeihez.

Tíz perc múlva már a cukrászda előtti kőpárkányon ücsörögtek egy-egy tölcsér fagylalt társaságában. Alíz merengve figyelt egy macskát, aki épp egy almával játszott az egyik közeli házt körülvevő kerítés tövében, és az élet nagy kérdésein töprengett. Példának okáért a másnap induló gólyatáboron, az egy hete a Balatonon látott kacsákon, – akik valamiért egy arra szálló galambról jutottak eszébe –, a macskán, a szülein, Alexán, Marcin, a volt osztálytársain... Azt nem tudta, húga vajon mit csinálhat, mert jelenleg más kötötte le a figyelmét, de azzal rögtön tisztában lett, hogy a lány még mindig nem hagyta ott, mikor is Alexa váratlanul oldalba bökte.

Alíz kérdőn pillantott fel a macskáról.

– Mi az?

– Nézd azt a srácot! – Alexa egy náluk alig idősebb fiúra mutatott, aki látszólag a húgával sétált el a fagyizó mellett.

– Mi van vele? – Alíz unottan lógázta a lábait a kőpadkáról.

– Annyira helyes!

– Helyes? Most komolyan? Nem is ismered.

– Nem baj. Szerintem akkor is jól néz ki.

– Légy boldog vele - dünnyögte Alíz, miközben újra a macskának szentelte minden figyelmét, aki még mindig az előtte heverő almával játszadozott. – Hol is tartottam? – tette fel magának a kérdést, de a válaszadásig már nem jutott el, mert egy ismerős lányhang szakította félbe a gondolatait.

– Alíz, Alexa! Milyen jó látni titeket! – kiáltotta a hátuk mögött lévő illető, mire Alíz gyorsan körbehordozta a tekintetét a környezetén, hátha észrevétlenül le tudna lécelni, de kissé csüggedten kellett tudomásul vennie, hogy kénytelen lesz volt osztálytársaival beszélni.

Miután végre jól kifortyogta magát, továbbá úgy ahogy sikerült beletörődnie a helyzetébe, lustán megfordult, még véletlenül sem sietve el a mozdulatot, és már meg is pillantotta a mögötte álló Amirát, aki már Alexát ölelgette. Mellettük állt a mosolygó Elina, mögöttük pedig az egykedvű Balázs és a közönyös arcú Marci.

– Helló! – köszönt lassan, aztán már vissza is nézett a macskára, reménykedve, hogy az még talán ki tudja menekíteni ebből a helyzetből, azonban az állat már eltűnt az egyik kapualjban. Alíz így már nem tehetett mást, sajnálkozva fordult a két volt és három leendő osztálytársa felé, és gondolatban már megint magát átkozta, amiért nem tudta gyorsabban enni a fagylaltját.

– És mi járatban vagytok erre? – kérdezte a legjobb műmosolyával az arcán. – Így együtt – tette hozzá, mikor ismételten végignézett a furcsa kvartetten.

– Úgy gondoltuk, össze kéne gyűlnünk így hatan, mert hát milyen jó már, hogy mindannyiunkat felvettek a Deákba – ecsetelte lelkesen Amira. – Épp most akartunk szólni nektek is.

– Mármint ti gondoltátok így, minket csak iderángattatok – bökött magára és Balázsra Marci, aki úgy látszik, ugyancsak bal lábbal kelt fel aznap reggel. Vagy csak szimplán ugyanannyi kedve volt ehhez az összegyűlősdihez, mint az idősebbik Bognár lánynak.

– Nem fogtok tőlem ilyet sokszor hallani, de Juhásznak kivételesen igaza van – morogta Alíz, aki talán tíz év után először értett egyet Marcival.

– Na látod – biccentett a fiú. – Mi akkor lépünk is.

– Na még mit nem – vágta rá Amira, azzal ő meg Elina elkapták a már induló Marci karját, és visszarángatták a társaságukba.

– Mi lenne, ha beülnénk valahova, és ott beszélgetnénk? – vetette fel Alexa, aki vagy nem figyelt fel, vagy csak nem érdekelte a szemei előtt történő kis közjáték, ugyanúgy mosolygott a többiekre, mint előtte.

– Szuper ötlet! – morogta Alíz és Marci kórusban.

– De jó, végre valamiben egy véleményen vagyunk – ujjongott Amira, nem is törődve azzal, hogy Marciék nem épp erre gondoltak, azzal Elinát és Alexát magához intve indult el az imént „megbeszélt" úti céljuk felé.

A három lány nagy lelkesen tört a kis csapatuk élére, és vidám csacsogással töltötték az útból hátralévő időt. Alíz, akit idegesített a folytonos csivitelésük, inkább lemaradt, és valószínűleg ezzel Balázs és Marci is így lehetett, mert inkább hozzá csapódtak, mint a legújabb pletykákat megvitató lányokhoz.

– Ti már várjátok a tábort? – kérdezte Balázs egy kis idő elteltével, hogy nekik is legyen valami közös beszédtémájuk, és ne kínos csöndben kelljen kibírniuk az elkövetkező perceket.

Marci megvonta a vállát. Ő nem kívánt nyilatkozni, de vele ellentétben Alíz rögtön hangot adott a véleményének.

– Egy kicsit sem. Egyáltalán kinek van kedve eltölteni egy hetet egy rakás idiótával, akikkel ráadásul egy évig össze lesz zárva? Tök felesleges. De a legnagyobb baj az, hogy elveszik a nyári szünetem utolsó hetét is – háborgott.

– Ez aztán a lelkesedés! – jegyezte meg kissé elképedve Balázs. Valószínűleg nem számított rá, hogy a lány ennyi ellenszenvvel viseltet egy egyszerű esemény iránt.

– Egyébként miért is nem a lányokkal beszélgetsz? – szúrta közbe Marci, akinek nemigen fűlött rá a foga, hogy még az utolsó szabad vasárnapjukon is a suliról beszélgessenek. Látszott rajta, hogy neki is csak annyi kedve van ehhez az egészhez, mint a szomszédjának.

Alíz elfintorodott.

– Mihez? Hogy kibeszéljük, hogy kinek melyik fiú tetszik? Vagy, hogy mi most a legújabb divat? Esetleg, hogy megvitassuk, milyen a nem tudom melyik sztár legújabb barátnője? Undorító! – fintorgott.

– Miért, milyen a legújabb barátnője? –vigyorgott Marci nem törődve vele, hogy a lány nem említett egy konkrét celebet sem.

– Kinek és mégis honnan tudnám? Komolyan kinéznéd belőlem, hogy szabadidőmben a sztárokról szóló legújabb pletykákat olvasgatom?

– Csak poénkodtam. Egyébként mostanában rendesen eltöprengtem rajta, milyen csaj vagy te. Mindent és mindenkit utálsz, amit a lányok.

– Normális, amiről, mivel már tíz éve ismersz, igazán tisztában lehetnél. Nem úgy, mint egyes fiúk – szúrt oda beszélgetőpartnerének.

Azonban Marcinak eszébe sem jutott magára vennie a lány megjegyzését.

– Ja, szerintem is – bólogatott nagyban Balázsra pislogva, aki viszont nem igazán törődött két osztálytársa vitájával. Minek is tette volna, hisz úgysem tettek mást, mióta ismerte őket.

Egy pillanatra elhallgattak, mikor megpillantották a helyet, ahova a lelkes lányok hozni akarták őket, ezzel együtt pedig tudatosult Alízban, hogy már megint sikerült elszúrnia a következő néhány óráját, hisz útközben akár le is léphetett volna. De most már nem tehetett semmit. Az élen járó három lány már nyitotta is nekik az ajtót, a nyílászáró feletti csengő pedig a bent lévőknek is jelezte ittlétüket.

A helyiségbe belépve, nem is pazarolva időt a számukra ismeretlen hely szemükkel való feltérképezésével, a lányok rögtön lefoglalták a legközelebbi asztalt, mielőtt még más teszi meg, Elina pedig már ment is maguknak valami italt rendelni, ha már a parkban maradás helyett eljöttek idáig.

– És ti tudtok valamit az osztályotokról? – kérdezte a lány, miután kiadták a rendelésüket, és mindenki elé letette a kért üdítővel teli poharát.

– Az egyik lány az utcámból, asszem Fazekas Abigélnek hívják, mintha azt mondta volna, hogy ő is oda fog járni – jegyezte meg Balázs, és nagyot kortyolt az italából. -– Ez de finom! – állapította meg elismerően. – Miért nem hallottam még erről a helyről korábban?

– Talán, mert eddig nem lógtál együtt Amiráékkal délutánonként – dörmögte Alíz, de senki nem figyelt rá különösebb módon.

– Én is tudok – bólogatott nagyban Elina kérdésére Marci. – Én már három osztálytársammal is találkoztam, és a nevüket is meg tudom mondani. Bognár Alíz, Bognár Alexa és Vincze Balázs.

– Nagyon vicces vagy, Juhász, mondhatom – morogta Alíz, és hogy csillapítsa kicsit idegességét, belekortyolt a limonádéjába.

– Most miért? Elina megkérdezte, hogy tudok-e valamit az osztályomról, én pedig legjobb tudásom szerint válaszoltam.

Alíz csak megforgatta a szemét. Tíz év alatt már nagyjából sikerült hozzászoknia Marci hülyeségeihez. Bár azért egyes esetekben még mindig elgondolkodott, vajon miért nem könyörgött még a szüleinek térden állva, hogy költözzenek át a világ másik felére.

– Már bánom, hogy nem maradtam a régi sulinkban. Én naiv, azt hittem, a Deákban végre megszabadulok az idegesítő fejedtől – motyogta maga elé, bár nem ezért írta meg azt a hülye felvételit.

– Hát azt bánhatod is – vigyorgott Marci. – Bár felőlem mehetnél akár a város túlvégére is suliba, tőlem úgysem szabadulnál meg, mert a szomszédod vagyok.

– Ugye tudod, hogy megoldottam volna?

Egy torokköszörülés szorította a fiúba a már kikívánkozó válaszát, és szakította félbe a két gyerek vitáját. Alíz és Marci egyszerre fordultak a hang irányába. Alexa, Amira és Elina mind egy emberként néztek rájuk – leginkább moziban ülő kisgyerekekre hasonlítottak, akiknek épp most játszották le a kedvenc filmüket –, és fülig ért a szájuk. Balázst annyira nem érdekelték, őt jobban izgatta az itala, mint ők.

– Remélem, tudjátok, hogy egész aranyosak lennétek együtt? – mosolygott rájuk Alexa.

Alíz egy pillanatig csak elhűlve meredt rá, de aztán magához tért döbbenetéből, és szalvétáját dühösen az ikertestvéréhez vágva felpattant az asztaltól.

– Na nekem elég volt mára ebből a találkozóból. További jó mulatást – jelentette ki, azzal italát hátrahagyva otthagyta a vigyorgó Amirát, Elinát, Alexát, az unatkozó Balázst meg a megrökönyödött Marcit a kis kávézóban.

– Ábel, kicsim, ideje felkelni! – rázta meg finoman alvó fiát Ágnes.

A tábor előtti utolsó szabadnapja volt, de ez a fiút egyáltalán nem akadályozta volna meg benne, hogy akár az egész napot átaludja. Kár, hogy egy olyan családban élt, ahol voltak, akik ezt nem nézték volna jó szemmel.

– Mondd meg apának, hogy most nem érek rá – morogta Ábel még félálomban a párnájába, habár tudta, hogy ha anyja így tenne, abból ő nem jönne ki túl jól.

Azonban Ágnes csak mosolygott.

– Ne feledd, holnap kezdődik a gólyatábor, és apád már így is elég ideges! Szóval kifelé az ágyból, és nyomás reggelizni! – utasította szigorú hangon, de mosolya még mindig ott virított az arcán, jelezve, hogy csak a fia helyzetét akarja megkönnyíteni.

– Alszom! – morogta Ábel, és lélekben már fel is készült rá, hogy tervei szerint még legalább délig nem lesz fent.

A következő pillanatban a hátán pattanó labdára viszont minden terve ellenére sem volt kész, és talán pont ezért történhetett meg az is, hogy olyan hirtelen ült fel az ágyában, hogy lefejelte a falat, plusz el kellett szenvednie annak nem kicsit fájdalmas következményeit.

Az ütés erejétől kissé hátratántorodott, és szitkozódva fordult az ajtóban álló vigyorgó bátyjához, Áronhoz.

– Ezt most komolyan kellett? Mondtam, hogy alszom – förmedt a bátyjára. – Egyébként is, egy finomabb ébresztés ugyanolyan hatásos. Ha nem hatásosabb. – Morogva dörzsölte meg sajgó fejét.

– Én nem úgy láttam. Amúgy meg hallottad anyát, nyomás reggelizni!

– Te ne mondd meg nekem, mit csináljak! - dünnyögte Ábel álmosan, de azért követte anyját és bátyját – akik épp arról vitatkoztak, hogy Áron néha lehetne kissé kíméletesebb is az öccsével – a konyhába.

Mivel már előző nap bepakolt a táborra, így anyja délelőtt leengedte őt focizni az általános iskolás barátaival. Az egész délelőttöt lent töltötték, és kihasználták az utolsó együtt töltött perceket, aztán sajnos Ábel kénytelen volt – talán véglegesen – elbúcsúzni a barátaitól. Vissza kellett érnie ebédre, hogy együtt tudjon enni a család, ami náluk a hétvégék elmaradhatatlan része volt, és apja ezt szigorúan számon is kérte rajtuk.

– És hogy fogadták a barátaid, hogy átmész a Deákba? – érdeklődött kedvesen Ágnes, miközben mert a fiának a levesből.

– Egész jól – vont vállat Ábel, és mohón kanalazni kezdte magába a forró ételt. – Nem örültek neki, de elfogadták.

- És Leon és Léda? – kérdezte Ágnes, mert tudta, hogy az ikrek, mint Ábel legközelebbi barátai, biztos nem voltak annyira elragadtatva a hírtől, mint a fiú, amikor közölte velük az infót a sikeres felvételijéről.

– Basszus! – Ábel, amint szembetalálta magát saját feledékenységével, felugrott az asztaltól Ábel. amint szembetalálta magát a ténnyel, miszerint elfelejtkezett egy igen fontos dologról. – Megbeszéltük, hogy találkozunk.

– Ábel, ülj vissza! – szólt rá szigorúan az apja a levese fölül, aki mindeddig egy szót sem szólva, sőt a családja beszélgetéséről tudomást sem véve étkezett a társaságukban. – Még nem fejeztük be az ebédet.

– Bocs, de most nem lehet – hadarta Ábel a telefonját felkapva a tányérja mellől, és egyszerűen csak figyelmen kívül hagyta apja éles tekintetét, ami jelenleg szinte fel akarta nyársalni. – Már így is öt percet késtem.

Nem is várt tovább. Otthagyta bosszús apját, megrökönyödött anyját és a testvéreit az ebédlő asztalnál, és egy másodperccel később már az előszobában rángatta magára a cipőjét, hogy aztán a bejárati ajtót kivágva a feljárón álló autójuk mellett sprinteljen el.

Rekord tempóban rohant a Deák térre, ahol a találkahelyük volt. Mindig onnan figyelték a gimiseket, és sóvárogva nézték az iskola hatalmas és tekintélyt parancsoló épületét. Az volt az álmuk, hogy egyszer bekerülhessenek, és ők is mindennap betehessék oda a lábukat. Hogy ott üljék végig az unalmas tanórákat, és ott szerezzenek új barátokat. Hogy ők is részesei lehessenek annak a közösségnek, amibe minden ottani tanuló tartozott.

És ő most oda fog járni...

A gimi előtt már ott voltak az ikrek. Leon egy focilabdát rugdosott a falnak, míg Léda a beton párkányról lógázta a lábát, azonban a futó lépések hangjára mindketten a feléjük siető fiú felé kapták a tekintetüket.

– Ábel! – visított fel örömében Léda, mikor észrevette az érkezőt, majd a következő pillanatban már a padkáról leugorva a fiú nyakába vetette magát.

– Csá, haver! – intett Leon két labdapattanás között. Ő még barátja üdvözlésére sem hagyta abba előbbi tevékenységét.

– Annyira hiányoztál! – panaszolta bátyjával mit sem törődve Léda. – Úgy várom már, hogy végre elkezdődjön a suli, és többet találkozzunk! – lelkendezett, mire Ábelnek elszorult a torka. Remélte, hogy barátai meg fogják érteni a helyzetét, és nem fognak annyira kiakadni, mint azt a képzeletében már jó párszor megtették.

– Hát, igen... – Zavartan köszörülte meg a torkát. – Én nem megyek vissza a suliba – mondta ki minden kertelés nélkül. Így lesz a legjobb, legalább hamar túlesnek rajta.

Léda a hír hallatán annyira meghökkent, hogy elengedte Ábelt, és hátralépett, hogy lássa, nem viccelt-e, Leon pedig meglepetésében elfelejtett belerúgni a visszapattanó labdába, ami így a fejéről visszaütődve indult vissza a fal felé, de ez most a legkevésbé sem érdekelte.

– Nem jössz vissza a suliba? Miért? – kérdezte kétségbeesetten Léda, mikor sikerült magához térnie az első meglepetéséből.

– Elköltöztök? – érdeklődött testvéréhez képest jóval nyugodtabban Leon, aki ezt találta a legreálisabb oknak Ábel hirtelen iskolaváltási szándékának.

– Az az igazság, hogy januárban megírtam a felvételit, és felvettek a Deákba. – Kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát, hisz végülis nem teljesen az apja „ötlete" volt az új iskola.

– Hogy mi? – hökkent meg a Leon-Léda kórus.

– Felvettek ide? – hüledezett Leon.

– Aha.

– Gratulálok! – vigyorodott el a barátja.

– Te boldog vagy, amiért elmegy? – fordult testvére felé szemrehányóan Léda.

– Már hogy lennék boldog? De együtt kell örülnünk vele. Hisz nem ide vágyott mindig is?

Léda merengve kapkodta szemeit a két fiú között, majd tekintete beletörődővé vált, és szipogva lépett Ábelhez, hogy átölelhesse.

– Hiányozni fogsz!

– Hugi jól mondja – helyeselt szomorúan Leon. – Hiányozni fogsz, haver!

– Ti is nekem! – mosolygott barátaira Ábel. – De nem megyek el. Ugyanitt maradok, csak másik suliba fogok járni. Ugyanúgy fogunk tudni találkozni.

– De az nem lesz ugyanaz! – pityergett a lány. – El fogunk távolodni egymástól, nem leszünk olyan jó barátok, mint előtte.

– Ne aggódj, Léda! Nem lesz semmi baj! – Ábel átkarolta szipogó barátnőjét.

– Addig is, használjuk ki az időt, és csináljunk valami jót! – javasolta vigyorogva Leon, és odapasszolta a labdát Ábelnek. – Hisz még itt vagy, nem mentél el!

Lilla egyáltalán nem így tervezte a napját. Úgy volt, hogy tizenegyig alszik, majd egy késői reggeli és korai ebéd elfogyasztása után a délutánt anya-lánya sorozatmaratonnal fogják tölteni. Ehelyett kilenckor a Stay Beautifulra kelt, ami azóta volt Szonja kedvenc dala, amióta Lilla megkapta az első telefonját, és a megfelelő hívódalt keresve rá nem bökött egy abszolút random számra, ami a szeme elé került. Aztán persze a reggelit is előre kellett hoznia, sőt még a napi programjáról is le kellett mondania, ugyanis a barátnője tízre odarendelte egy számára eddig ismeretlen cukrászdához, azzal a címszóval, hogy sürgősen beszélniük kéne.

Azonban Lilla már hiába ült másfél órája annál a kicsi asztalnál, amit még az érkezésekor lefoglalt, Szonja azóta sem érkezett meg, ráadásul még az üzeneteire sem válaszolt.

Hogy elüsse az időt, a hely többi vendégét figyelte, habár ide, időközben kialakult véleménye szerint, csakis unalmas emberek jártak. Leszámítva talán azt a két, egymásra igencsak hasonlító lányt, akikhez épp egy népesebb kis társaság készült csatlakozni.

– Alíz, Alexa! Milyen jó látni titeket! – lépett oda a csoport egyik tagja a lányokhoz.

– Aha, szóval így hívják őket – állapította meg magában a nyilvánvalót Lilla. Bár tulajdonképpen azt sem tudta, ez miért is olyan fontos információ neki, hisz mivel nem is a közelben lakik, így valószínűleg többet nem is fogja látni őket.

– Úristen, bocsi! Remélem, nem várattalak meg nagyon!

Lilla tekintetét, amivel eddig Alízékat figyelte, most átvezette az érkező Szonjára, aki abban a pillanatban vágódott le a lánnyal szemben lévő székre.

– Ami azt illeti, igencsak sikerült megváratnod – jegyezte meg nem kis szemrehányással a hangjában. – Tudod te, hány óra van?

– Nem, miért?

– Mert csaknem másfél órát vártam rád. Mégis hol a fenében voltál?

– Bocsi, siettem én, ahogy tudtam, de a szüleim még gyorsan elrángattak szerintük fontos dolgokat vásárolni a táborra, ott pedig összefutottak néhány ismerőssel, és szokás szerint leálltak velük beszélgetni – magyarázta bocsánatkérő hangon a barátnője, és látszott, hogy tényleg nagyon sajnálja, plusz igazat mond, tehát nem ő tehet a késése okáról.

– És esetleg nem akartál üzenni? Egy levelemre sem válaszoltál.

– Írtál? – Szonja szemei kitágultak a meglepetéstől, és már kapta is elő a telefonját, hogy leellenőrizze barátnője igazát. – Atyaég, tényleg! Jaj, de jó, úgy látszik, már a Messengerem sem működik normálisan, nemcsak a Viberem. Tudod, amúgy kivel találkoztunk?

– Kivel?

– Somogyi Kolossal.

– Konrád nagybátyjával? – kerekedett el Lilla szeme.

Szonja szája sejtelmes mosolyra húzódott.

– Pontosan. Úgy ahogy mondod.

– És mit akart?

– Igazából semmit. Anyáék vették észre, és döntöttek úgy, hogy mi lenne, ha beszélnénk velük. Persze, így utólag azért örülök neki. Elég érdekes dolgokat mondott. Tudtad például, hogy Kornél és Olivér is a Deákban fogja folytatni a tanulmányait?

– Nem, de gondoltam, hogy így lesz – vont vállat Lilla. – Várható volt, hogy mivel Konrád odajár, Kornél is követni fogja majd, Olivér meg mindig a nyomában lohol. Nincs ebben semmi különös.

– Nem is ez az érdekes az egészben. Az még csak most jön – legyintett Szonja. – Mert tudod, melyik osztályba fognak járni?

– Jaj, ne! – merevedett le Lilla. Hogy meglepetésében vagy rémületében, azt még ő maga sem tudta eldönteni.

– De bizony. Abba, amelyikbe mi is. Az 5.b-be.

Lilla ujjai idegesen koppantak egymás után az asztal lapján újra és újra. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy lehet ilyen szerencsétlen. Amióta legjobb barátnőjével az oldalán elhagyta a kórház épületét, egyre csak növekedő menekülési vággyal várta a tizenegyedik születésnapját, és az azzal járó iskolaváltást. Úgy gondolta, ott végre megszabadulhat majd a fiúktól, akik már csak a jelenlétükkel is keserűbbé tették az életét. De úgy látszik, mindez csak egy hiú ábránd maradt, s ő sosem fog megszabadulni tőlük.

– Nincs már esély másik osztályba jelentkezni, mi?

– Nem hiszem – rázta meg a fejét Szonja. – Még mindig bánt, amit velünk tettek, igaz?

– Ennyire nyilvánvaló?

– Lássuk csak. Az előbb osztályváltáson gondolkodtál, feltűnően elkámpicsorodtál, amikor elújságoltam, hogy mostantól többet fogjuk látni őket, és még Kornél nevét sem voltál hajlandó kiejteni. Á, nem, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy még mindig szomorú vagy miattuk.

– Azért szomorúnak tényleg nem mondanám magam – gondolkodott el Lilla. – Inkább dühösnek. Mérges vagyok Olivérre, amiért szétválasztott minket, és Kornélra is, amiért hagyta neki. De semmi több. Bánatos nem vagyok miattuk. Csak szimplán elmehetnek a fenébe!

– A táborban azért ne nyírd ki őket, ha lehet! – nevette el magát Szonja, mire Lilla is halványan elmosolyodott.

– Ez nem szerepelt a terveim között. Amennyire lehet, el fogom őket kerülni. A táborban és a következő nyolc évben is. Egyébként mi is volt az a nagyon fontos dolog, amiért ide kellett jönnöm? Mert erről eddig valamiért elfelejtettél tájékoztatni.

– Jaj, tényleg – kapott a fejéhez Szonja. – Csak annyit akartam, hogy nem segítenél összepakolni holnapra?

– De, persze, szívesen. Viszont ehhez miért is kellett eljönnünk a világ végére? Telefonon is felhívhattál volna, hogy megkérdezd.

– Az lehet, de itt kapható a világ legjobb fagylaltja, amit egyszer úgyis muszáj lett volna megkóstolnod. Szóval miért ne lehetne pont ma.

Lilla hitetlenkedve nevetett fel barátnője észjárásán, de igazából fejben már egyáltalán nem a napsütötte cukrászda teraszán járt, hanem a táborban, az iskolában. Olivéren és Kornélon. Elhatározta, hogy teljesen elzárja őket magától, hogy semmi közük ne legyen egymáshoz többet a jövőben.

Kár, hogy a tervei egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy azt ő akkor szerette volna.

~~~

ℑ𝔯𝔬́𝔦 𝔲𝔱𝔬́𝔰𝔷𝔬́

Sziasztok!

Újra itt :D Tudom, nem épp egy izgalmakkal teli rész, de ígérem, a következőben már beleugrunk az események sűrűjébe, és a többi főbb szereplővel is megismerkedhettek majd. De azért remélem, azért ez is elnyerte a tetszésetek <3

Mit gondoltok eddig a három főszereplőnkről, Alízról, Ábelről és Lilláról?

Hogy tetszik nektek ez a három szemszöges fejezet?

Visszajelzéseket szívesen fogadok, legyen ez akár csillag, vagy bármilyen komment. <3

Találkozunk jövő csütörtökön!

Addig is, ha még nem láttad, létrehoztam egy Instagram profilt (just_me201909__wr), ahol a hét folyamán részletek hozok majd a következő fejezetből.

Legyen további csodaszép napotok és hetetek!

Kira ~ 2024. március 7.