Zoja, a húga Alma és az anyjuk ebben az évben harmadjára költöztek. Ezalatt az idő alatt Zoja már hozzá szokhatott volna a lakhelyük váltakozására, de nem tette. A költözések mindig is idegesítették. Az anyja most azonban azt biznyogatta, hogy ez lesz a végleges otthonuk. Eleinte nem akart hinni neki, de amikor megpillantotta a falu mögött húzódó mezőt, és rajta az aprócska faházat, kénytelen volt igazat adni az anyjának.
- Stip-stop, ez az én szobám!- kiáltotta Alma, és rámutatott a legnagyobb helyiségre.
- Nem, Alma, ez az én szobám lesz- közölte szenvtelen hangon az anyjuk.
- Akkor a melletted lévő lesz az enyém- mondta Alma, és villámgyorsan el is foglalta.
"Remek. Akkor megint én kapom a legkisebb helyet"- gondolta Zoja, és elkezdett kipakolni a táskáiból.
Igazából nem is várt mást a húgától és az anyjától, aki még csak nem is próbálta tagadni, hogy a kisebbik lányát szereti jobban. Aki valaha is tartotta valamire, az az apja volt. Ő azonban Alma születése előtt pár héttel meghalt.