Egy hangos csattanással ejtettem ki a kezemből a képkeretet. Lepillantottam az összetört és szétszóródott üvegre, ami beborította az egymásba kapaszkodva billegő barátaim nevető arcát, akiknek látványától keserűség futott át rajtam. Szitkozódva nyitottam ki a szobám ajtaját és dübörgő léptekkel lerobogtam a nappaliba vezető lépcsőn.

-Anya, megint eltörtem valamit, meg tudnád javítani? – léptem az egész évben égő kandalló előtt ücsörgő édesanyám elé.

A tüzet mágia táplálta és semmiféle hőt nem bocsátott ki. Apám egyik kedvenc találmánya volt, de amikor megkérdeztem, hogy mégis mi értelme van egy ilyen hasztalan dolognak, anyám azt válaszolta, hogy csak a látszat kedvéért létezik. Mint olyan sok dolog az aranyvérűek között.

-Ez már a hatodik alkalom a héten – mondta halkan, kellemes hangján. Letette az eddig kezében tartott Szombati Boszorkányt, aminek címlapjáról most is egy számomra ismeretlen híresség vigyorgott rám tenyérbemászóan. – Repkedni szoktál a seprűdön a szobádban?

-Dehogy, soha nem fordult még elő! – védtem meg magam, miközben Anya levette az orrára támasztott apró olvasószemüvegét és a mellette lévő kávézóasztalra tette. Dehogynem fordult már elő.

Anyám igazán elegáns nő volt. Mindig tudta, hogy hogyan kell kinéznie és viselkednie ahhoz, hogy mindenkinek megfeleljen. A modora kifogástalan volt, de mégsem rideg. Gyönyörű asszony volt. Sajnos szerintem csak annyiban hasonlítottam rá, hogy hajunk göndör volt és sötétbarna, illetve mindketten elkeseredetten vágytunk arra, hogy mások elfogadjanak.

Édesanyámmal a sarkamban, most már nyugodtabban visszasétáltam a hálómba és miután előre engedtem az ajtóban, előhúzta a pálcáját és szemügyre vette a megjavítandó képet.

-Alig hiszem el, hogy így megtörted a barátaidat – vigyorgott rám. Ezt az oldalát szerettem nagyon, amikor nem volt a közelben senki, akinek meg kellett volna felelnie, nagyon jól kijöttünk egymással.

-Jaj, anya – vinnyogtam mégis. – Nem lehetne, hogy csak megcsinálod, amit kértem és hagysz készülődni?

-Rendben, rendben – mondta, majd újra a kép felé fordulva elrebegett egy Reparot. Miután végzett és a keret újra az éjjeliszekrényemen állt sértetlenül, elkezdtem kituszkolni a magas nőt a szobámból. – Kígyószag van idebent, jó lenne, ha kiszellőztetnél! – kiáltott még vissza az ajtóból, amit én csak egy szemforgatással jutalmaztam.

Egyébként igaza volt, tényleg nem levendulaillat volt. Egy nagy mozdulattal elhúztam a smaragdzöld sötétítőfüggyönyöket és kinyitottam az ablakot is. A vékony sarlójú Hold beeső fénye megvilágította az ezüstszínű ágytakarómat, ami most összegyűrve hevert a földön. Ha nem állt a segítségemre a mágia, nem voltam egy rendmániás varázsló, voltak dolgok, amikhez túl lusta voltam. Már rettenetesen vártam, hogy végre lekerüljön rólam a nyomjel és bárhol varázsolhassak. Rápillantottam a bal csuklóm belső felére, amin apró fekete számok sorakoztak, amik mindig a pontos időt mutatták. Egy elég bonyolult procedúra és rengeteg félresikerült próbálkozás után varázsoltam magamnak és azóta mindig hihetetlenül hasznosnak mutatkozott, főleg mert mindig mindenhonnan késésben voltam. Most este tizenegy órát mutatott, így tudtam, hogy már öt perce el kellett volna indulnom ahhoz, hogy időben odaérjek a találkozómra.

Az utcára kiérve az arcomba csapódott a fülledt augusztus végi levegő, amiben már felfedezhető volt a közeledő ősz nedves illata. Felemeltem a pálcámat és pár másodperc múlva már félre is kellett ugranom az óriási lila busz elől, ami majdnem elütött, de menetszele így is összekócolta hajamat.

-Üdvözöljük a Kóbor Grimbuszon, az útfélen rekedt boszorkányok és varázslók segélyjáratán. Csak nyújtsa ki pálcás kezét, szálljon fel, és mi elvisszük, ahova csak óhajtja – hadarta az ajtón kihajoló jegykezelő.

-Tudom, tudom – legyintettem, hogy elhallgattassam, mire szúrós szemekkel bámult rám. – Nem akarok felszállni, csak várok valakit, aki ezen a buszon utazik.

Alig fejeztem be a mondatot, mikor a férfi mögött feltűnt az ismerős hosszú fekete hajkorona és amikor egyik kezével arrébb tolta a kalauzt, meg is pillantottam a széles, csibészes vigyort és a sápadtszürkén csillogó szemeket.

-Sirius! – kiáltottam és amint lebotladozott a lépcsőn, a nyakába ugrottam, ezzel kilökve a kezéből a vastag bőröndjét. Nevetve megpaskolta a hátam, majd vállaimnál fogva eltolt magától és felvette csomagját a földről.

-Örülök, hogy látlak! – mosolygott rám és szabad kezét könnyedén átvetette vállamon. – Június óta nem találkoztunk, már kezdtem hiányolni a szemrehányó tekintetedet és az okoskodásodat – túrt bele a hajamba, amiről jól tudta, hogy utálom, amikor csinálja.

-Legalább írhattál volna! – húztam ki fejemet a tenyere alól fintorogva. – Potteréknél nincsen bagoly, vagy mi? – kezdtem el vezetni a házunk felé.

-Sajnálom, kicsit elfoglalt voltam. Ez volt az első alkalom, hogy kitagadtak valahonnan, még nem volt benne tapasztalatom, nem tudtam, hogy mit csináljak – próbált viccelni, de hangjában keserűség keveredett a csalódottsággal. – Egyébként sem tudtad volna elolvasni a kézírásomat – szorította meg a karomat. – Ugye apád nincsen itthon? – kérdezte aggodalmasan, összehúzott szemöldökökkel.

-Dehogy, csak én vagyok, meg anyám – legyintettem a pálcámmal a kulcslyuk felé, majd lábfejemmel kinyitottam az ajtót. – Bárcsak nálunk lakhatnál! – sóhajtottam fel. – Ha apám nem lenne egy vérőrült idióta...

-Mégiscsak az édesapádról beszélsz!

-Te aztán ne oktass ki a családról, Black! – emeltem fel a mutatóujjamat és meglengettem az orra előtt, mire ismét elvigyorodott és védekezően felemelte kezét.

-Egyébként sem szeretném bajba keverni a kedvenc kuzinomat – tűrte füle mögé fekete haját vigyorogva. – Nem akarnám, hogy a te kis csinos pofidat is leégessék a családfáról – érintette meg mutatóujjával az orrom hegyét, mire belőlem is kitört a nevetés.

-Szinte százszázalékig biztos vagyok benne, hogy én vagyok az egyetlen rokonod, akit kedvelsz - válaszoltam neki viccelődve.

-Dalia, Sirius, ti vagytok azok? – kapcsolódtak fel a lámpák az előszobában és megjelent anyám a lépcső tetején.

-Esther! – sietett fel mellé a fiú és egy csókot nyomott az arcára. – Gyönyörű vagy, mint mindig.

-Sirius Black, elbűvölő vagy, mint mindig – mosolygott rá és betessékelte a konyhába. – Gyertek beljebb, ne ácsorogjatok az ajtóban!

Intett egyet a pálcájával és a bőröndje ellebegett a vendégszoba felé.

-Biztosan éhes vagy, nem kérsz valamit enni? – kérdezte hadarva anyám. Szinte soha nem érkezett hozzánk váratlanul vendég, de unokatestvérem csak egy órája jelentette be, hogy jön, ezért nem volt időnk felkészülni rá. És ez anyámat szörnyen feszültté tette.

-Most nem, köszönöm. Ettem mielőtt elindultam és a Grimbuszon vettem egy forró csokoládét – mosolygott kínosan Sirius, látszott, hogy valamiért kényelmetlenül érzi magát, ami nem gyakran történt meg.

-Hogyan nem ömlött ki mindenfelé, amikor elindultatok? – lepődtem meg.

-Gyorsan ittam. Teljesen végigégette a torkom.

-Tudok valamiben segíteni? – szakította félbe beszélgetésünket Anya.

-Nem, köszönöm. Ha nem gond, én most inkább elmennék aludni – jelentette ki a fiú, mire anyám egy kicsit túl hevesen kezdett el bólogatni.

Felvezettem a szobájához, majd miután közöltem vele, hogy én megyek előbb fürödni, mert tudom, hogy neki egy örökkévalóságba telik, amíg megmossa a haját, bezárkóztam a fürdőbe.

A tükör előtt lévő csap szélére támaszkodtam és rábámultam képmásomra. Még el sem kezdődött a tanév, de a tanszereim után való vadászat már most kifárasztott, és szemeim alatt máris sötét karikák díszelegtek. Göndör hajam egy kócos csomóban ült fejem tetején és biztos voltam benne, hogy ha most akartam volna kifésülni, akkor benne maradt volna a kefe. Irigyeltem Sirius-t az egyenes, sima hajáért és mert úgy tűnt, hogy ő mindig tökéletesen néz ki. Talán azért volt így, mert mindig ezt várták el tőle. Hogy tökéletes legyen. És bármennyire is próbált küzdeni ellene, egy kicsit ő is az akart lenni.

Gyorsan megmosakodtam és nedves hajamat egy kontyba fogtam, ami, mint másnap reggel kiderült, nem volt túl jó ötlet, majd odakiabáltam a fiúnak, hogy szabad a fürdő és beléptem a szobámba. Felkaptam a kezem ügyébe kerülő első könyvet, ami történetesen a bűbájtan-tankönyvem volt, majd az ágyamra fekve elkezdtem átlapozni.

Nagyjából fél óra telt el, és Sirius még mindig a fürdőszobában volt, amikor az alhasamban lévő feszítő érzés kezdett elviselhetetlenné válni. Oldalra pillantottam, a most már üresen álló, eddig vízzel teli kancsóra, amit az éjjeliszekrényemre készítettem, majd nagyot sóhajtottam és letettem a könyvet.

-Be kell mennem, mindjárt bepisilek! – dörömböltem az ajtón.

-Éppen meztelen vagyok, Dalia! – hallottam a fiú bosszús hangját a vízcsobogáson keresztül, ami valljuk be, hogy nem segített a helyzetemen.

-Ha Potter lennék, akkor nem várnék engedélyre, csak berontanék! – veszekedtem vele és idegességemben összekulcsoltam bokáimat. – Nem nézek oda, csak engedj be! – kiáltottam.

Hallottam, ahogyan egy óriásit sóhajt, majd szerencsére elzárta a vizet és pár másodperc múlva kelletlenül kinyitotta nekem az ajtót. Még csak nem is grimaszoltam, amikor megláttam, hogy csak egy törölközőt tekert a dereka köré, hanem szinte félrelöktem és leültem a vécére.

-Csukd be a szemeid! – szóltam rá. – A szekrényben találsz fogkefét!

-És mégis hogyan kéne megtalálnom csukott szemmel? – feleselt, mire elnevettem magam mérges ábrázatát látva. – Utálom, hogy hallom, ahogyan vizelsz – húzta el a száját.

-Ki is mehetsz addig! – vigyorogtam és direkt jól hallhatóan téptem le a vécépapírt.

-Persze, majd gyakorlatilag meztelenül, csöpögő hajjal fogok a folyosón állni.

-Öltözz fel! – csaptam rá játékosan a fenekére, miután kezet mostam, mire feljajdult, én meg vigyorogva mentem vissza a szobámba.

Az ablakhoz léptem, hogy egy utolsó pillantást vegyek a még éjszaka is nyüzsgő Londonra, majd behúztam a nehéz sötétítőfüggönyöket, vakon levetettem magam az ágyamra és újra kezembe vettem a tankönyvet. Talán két oldalt olvashattam el, amikor megzavartak.

-Stréber – ugrott mellém az ágyra a fiú, és kiverte a kezemből a kötetet, mire rámordultam. – Holnaptól úgyis mindennap bújni fogod ezeket a könyveket, élvezd ki a szabadságot! – dőlt hátra tenyereit a feje alá téve és a plafont kezdte el bámulni, én pedig szavait figyelmen kívül hagyva megforgattam a szemeimet.

-Azt hittem, hogy nem szereted, ha a neveddel viccelődnek, de még a pizsamád is fekete. Fekete, Sirius, fekete! – böktem oldalba, mire arrébb húzódott tőlem. Próbálta titkolni, de igazából szinte mindenhol szörnyen csiklandós volt, amit én gyakran ki is használtam. Egyszer meg is átkozott, mert nem hagytam abba, emiatt egy hétig minden mellettem elhaladó embert oldalba kellett böknöm. Egyik nap McGalagony szembe is jött velem a folyosón, kéthetes büntetés lett a vége és huszonöt pontot vesztett miattam a Mardekár, aminek persze a fiú nagyon örült. Az viszont annyira már nem tetszett neki, amikor kiderült, hogy megátkozott egy másik diákot és ötven pontot levontak a Griffendéltől.

-Úgy érzem, hogy minden olyan más lesz mostantól – szólalt meg pár percnyi síri csönd után. Nem mondta ki pontosan, de tudtam, hogy mire gondol. Lehet, hogy a szobám most még a nyugalom apró szigetének tűnt, de kint, messze, ahová már nem láttunk el, háború tombolt. A Reggeli Próféta minden nap egyre több halottról számolt be, barátok, családtagok tűntek el.

-Azt pletykálják, hogy Avery, Rosier, Carrow-ék és Lestrange már csatlakoztak Tudjukkihez – suttogtam és éreztem, hogy a fiú teste megfeszül.

-Bellatrixról tudsz valamit? – kérdezte, és próbálta elrejteni a hangjából áradó utálatot.

-Csatlakozni fog hozzájuk, ez mindketten tudjuk –húztam el csalódottságomban a számat. – Sajnos nem választhatjuk meg a családunkat.

-És apád?

-Nem tudom. Remélem nem. Ha mégis, akkor Potteréknek engem is be kell majd fogadniuk – fordultam Sirius felé, akinek torkából visszatartott, furán gurgulázó nevetés tört ki.

-Téged inkább Remushoz kéne küldeni, nem bírnád ki James-el egy házban! – mosolygott legjobb barátainak gondolatára.

-Hihetetlen, hogy még csak tizenhat évesek vagyunk, de arra kell felkészülnünk, hogy egy háborúban kell majd egyedül boldogulnunk – sóhajtottam.

-Soha nem leszel egyedül, Dalia – fordította felém a fejét. – Rám mindig számíthatsz – szorította meg a kezem egy pillanatra. – Olyan vagy, mintha a húgom lennél, nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen – húzta halvány mosolyszerű grimaszra a száját. – De ideje lenne aludnunk, nagy nap lesz a holnapi! - húzódott távolabb tőlem, majd úgy tűnt, hogy félúton meggondolta magát. - Itt maradhatok? - kérdezte, én pedig bólintottam.

-Igazából az már ma van – mondtam vigyorogva és lekapcsoltam a lámpát.