Csak egy pohárnyi kell belőle. Se több, se kevesebb.

Estém fénypontja, amikor végrehajtom a teljes rituálét. Türelem kell hozzá, és sok-sok figyelem. Fontos hogy a napszakhoz illő füveket válasszuk ki és keverjük össze. Kellemetlen amikor a nyamvad zöld tea miatt kell álmatlanul végigpislogni az esti órákat.

Furcsa mód zavarónak találom, amikor a filterből kilógó zsinór, ami egy nedves kis papírfülecskével folytatódik, a kanna fülére csavarodik és odatapad. Ha túl erőszakosan kavarom a főzetet a kanállal, el is szakadhat.

Semmi sem forróbb a gyümölcsös teafilternél, amiből ujjaiddal próbálod kinyomni az utolsó cseppeket.

Z̶̳͖̖̆̓a̷̗̐v̸̩̐ă̶͓͎͜͝r̷͇̎̀͠o̸̥̫̰͑͝͠s̴̺̿͒,̶̤̱̎͊͆ ̴͈͂̕z̴͍̈̐ö̸̢̳͊l̴̠͂́d̶̙̝̽ ̷̞̮̆ö̵̊ͅȓ̶̡͉̱̚v̸̲͓̀é̴̝̖̜̆n̷̦̰̼̓̈́ỳ̸͓̥ kavarog az üvegben. Izgatottá válok látványától; már veszem is elő a kis szűrőt.

A legnagyobb bögrét húzom magamhoz, mert én már csak ilyen önző vagyok. Sose főzök a család többi tagjának, akik irigyen szóvá teszik ha nem gondolok rájuk, de érintetlenül hagyják a bögréket ha rakok ki nekik. Nem értékelik úgy, mint én. Dehát akkor is önző vagyok.

Első korty.
Minden tökéletes lett: a méz mennyisége, az erősség, sűrűség... Tízpertíz

Már csak várni kell.

A hangos zene elhallgat a fejemben. Az üvöltő belső hangok ȅ̵̛͔̲̻͙̲̫̬̪̹͎͙̤̳̐̑͑̈́̎̈͛̀̋͆̃͊͂̈́̓̈́̾̂̿̔̂̂̚̕͝͠͝͝ͅl̸̡̡̧̺̗͔̻̞͎͚̠̪͓̞͓̤͇̹̤̯̺̅͆̋̆͌͛̈́̓̾̾͆̒̽̐̊͛̈́̀̈́͐́͊̀͌̽̌̃͒̒͗̈́̑̀̎͜͝͝ͅk̴̢̮͇͖͇͙͓̣̣̖͔̪̻̊̏̔͜ͅų̵̨̪̦͍̟͚̦̯̯̥̗̙̱̬̳͎͕͎̣̖͉͕̝̟̱̲̮̊͑̃̓͑͑̎̍͆̇̐̽̇̐̐̊̂͂̀̔̉̓̀̉̈̕͜͠ͅş̴̫̬̖̻͚̀̀̉͌̇̀̌̒̂̓̀̐̄̈́̒̌̀̅͛̀̏̈́̀̉̐̕͘͝s̸̢̢̡͖͖̺̘̳͙͖͍̟͙̞̫̰̮͈̗͔̫̫̟̻̦̺̤̗̝̳̱̀̑̾̋̏̿͛͜͜ơ̴̝̤̳̯̑̀͋̎̀̏̌́̎̾̿̀̓̉̆́̿̓͛͊̇̐̈͛́̃̀̃̓́͗͐̚̚͝l̷̢̛̠̳̳͍̭̝̺͙͓̪͛̂̈́̿̔̀͛͐̀̄͋̈̄̓̏̓̋̅͊̎̈́̈́̈͌̔̆̔̑̋̈̂́͆͐͝͠n̷̨̛̛̹̦̲̩͓͓͔͕̳̝͇͎̱͖̥̻̙͓̼̞̯̼͉̳̲̰͕̪͖̍̐̉͊͛̈͋̀̑̈́̓̀̾͒̏͂̈́͂͛̌͆͒͒̇̒̒̓̎̽̎̕͝ͅá̶̛͖͎͙̠̫̲͌̄͆̈́̑̏̓͆̎̓̾̔͊̓̽̃̅̐͘͝͠k̴̭̻̣̼͚̺͔̥̞͖̐̋̓͂̔̅̌́̑̊̈́̋̆̂͊̈̈̓͑́̀̉̇̅̋́͛̉̋̈́̅̐͘̚͝͝ végre. Kiüt, elaltat a nedű, és én végre pihenhetek...