Már 7 óra elmúlt. Amikor a buszok ritkásabban járnak, és a zötyögős héven sem razziáznak a kallerek. A lámpák fagyos fehér fényt öntenek ránk. Ránk.
Egy körben állunk, és tapossuk a betont. Vagy a hideg csípi az arcunkat, vagy a meleg akar minket erőszakosan levetkőztetni. Maró cigifüstöt fújunk egymás arcába, miközben egymást próbáljuk túlkiabálni. Még a fejem is megfájdul, olyan nagy hévvel magyarázom nektek a magamét. Az idősek csak egy pillantást vetnek ránk: pont úgy nézünk ki mint minden tizenéves baráti társaság. Hangoskodunk, szemetelünk, káromkodunk. Mégis mi vagyunk a legmenőbbek.
Sokszor nézek ki ilyenkor fejemből, élvezve ezt a furcsán idilli, modern szituációt, életképet, menjek részese vagyok. A város és a forgalom zaja csak még jobban rásegít melankólikus lelkiállapotomra.
Nem szabad elmélázni! Hamarosan indulni kéne; a busz nem fog megvárni minket. A csikk végére érek, illedelmesen elnyomom, és a kukába dobom.
Nem vagyok függő, csak partidohányos.