Utálok metrózni. Ha lehet mindig elkerülöm, de a forgatás miatt kénytelen vagyok használni, máskülönben nem érnék oda.
Akkor is görcsösen öleltem szinte a mellettem lévő oszlopot. Gondolom elég idiótán nézhettem ki, tekintve, hogy a metró hihetetlenül simán siklott a síneken (alliteráció, haha!!), és rajtam kívül senki sem kapaszkodott, egy férfi még mellettem lazán lapozgatta a kis könyvét is - de tekintettel arra, hogy síma bőrkötésén nem volt feltüntetve a címe, s a férfi olyan magas volt, hogy a fejem felett kb még egy-két centivel tartotta -, nem tudom megmondani miről is szólhatott. Igazándiból az arcát sem láttam, pontosan a fejem felett tartott könyv miatt. Az biztos, hogy hihetetlenül magas volt, a lábai voltak kb olyan hosszúak, mint én. Na jó, nem, de azért na.
Egyszerű fekete, fényesre boxolt cipőt viselt, unalmamban valahogy iszonyatosan érdekesnek tűnt. Nem akarok hazudni, de valahogy negyvenötösnek-hatosnak tippelem. Bár tudom, hogy ez nem érdekel senkit. Sose láttam még ekkora lábat viszont, meg kell, hogy mondjam, az összes rokonom pici, ebből értetődően én is.
Az én kicsi, harminchatos Docs-ba bújtatott lábam óvatosan odacsúsztattam az övé mellé, hogy összemérhessem őket. Legalábbis csúsztattam volna, de helyette izomból nekivágtam a lábam az övének, arrébtolva azt.
Basszus!
Szerencsétlen bácsit éreztem ahogy megmozdul, valószínűmeg lenézett rám könyvéből, majd egy fél lépést arrébblépve annyit mondott
"Elnézést!" jellegzetes britt akcentusa volt, hangjából semmi más nem szűrődött ki, csupán udvariasság, se harag, se szarkazmus, se semmi. Nem is tűnt olyan idősnek. Persze csak hang alapján.
"N-nem, én kérek bocsánatot..." hebegtem.
Még hallatott egy "Hm-m.." szerűséget, mintha mosolyt hallottam volna ki belőle.
Még ő kér elnézést, ennél gázabb már nem is lehetek.
Ahogy megpróbáltam kihalászni bőrkabátom zsebéből a fülhallgatóm, hogy valahogy eltereljem a gondolataimat, a lakásom kulcsai természetesen bele voltak gabajodva, így azokat ügyesen leejtettem a földre. Komoly kockázatot vállalva elengedtem a kapaszkodót, és sikeresen fogtam meg s egyenesedtem fel vele.
Csakhogy a metró akkor fékezett - s bár nem olyan dúrván, mint mondjuk New York-ban -, még is elvesztettem az egyensúlyom, és egyenesen a könyvesúrnak estem, aki meglepettségében épp, hogy megtartotta saját- s még az én elvesztett egyensúlyomat is, és bár elkapott, szemüvege -mert hogy ezek szerint volt rajta-, a földön landolt. Amire még rá is léptem.
Asszem ez a taps helye, emberek.
"Jaj, istenem ne haragudjon! Nagyon sajnálom, de igazán..." ismételgettem egymás után majdhogyen ugyanezeket a szavakat, max más szórendben, közben felszedve a csúnyán berepedezett szemüvegét kezébe nyomtam. Meglepően meleg volt, még úgy is, hogy igyekeztem nem hozzáérni közvetlenül.
Tipikus, angolosan sápadt volt a bőre, ujjai hosszúak voltak, s be kell, hogy valljam nagyon művészien fonódtak a szemüvegre, ha nem én törtem volna el, még meg is kértem volna, hogy had fotózzam le. De persze így nem.
Úgy csinálva, mintha sietősen le kellene szállnom, kisiettem az ajtón, épp hogy nem csukódtam oda. Persze így biztos volt, hogy elkések, és sétálhattam, de legalább megúsztam, hogy ki kelljen fizetnem a könyvesúr szemüvegét.

Legalább is, azt hittem.