Ahogy beléptem az ajtón, a kulcsaimat az előszoba komódjára dobtam, majd a becsukott ajtó mentén a földre csúsztam. A táskám is a földre ért, majd a pántja lecsúszott a vállamról, a bakancsomat meg idegesen kötöttem ki és dobtam minél messzebbre, ezzel próbálva levezetni a feszültségemet. Nem igazán sikerült, mert nem tudtam megállítani a feltörő zokogásom és a könnyeim csorgását az arcomon.

Egyedül voltam, és a rengeteg túlóra miatt rettentő fáradt is. Kezdtem egyre egészségtelenebbül élni, egyre többet dolgozni, kevesebbet aludni és szennykajákat enni. Magamra egyáltalán nem fordítottam időt, próbáltam minél kevesebbet gondolkodni, mert minden dolog egy irányba sodorta a gondolataimat. Az ő irányába.

A zokogásom erősödött és úgy éreztem, mintha a magány megtalált volna és a vállaimra nehezedett. Meg akartam szabadulni tőle, szerettem volna egyedül is jól érezni magam, mint régen, de amióta elhagytam őt, soha nem történt ilyen.

Átkaroltam mellkasomat és próbáltam összeszedni magamat. Bár senki se látott, mindegy volt, hogy milyen szánalmasan viselkedem, magamat akartam becsapni. El akartam magammal hitetni, hogy képes vagyok rendes életet élni, hogy nélküle is világ a világ. Dühösen letöröltem a könnyeket az arcomról. Nem vagyok olyan gyenge kislány, aki annyira beleszeret valakibe, hogy nélküle belehal a fájdalomba, sose voltam ilyen. Ezt állítottam magamban és nem is gondoltam arra, hogy az ellenkezője lenne igaz, egyszerűen csak figyelmen kívül hagytam.

Feltápászkodtam, és még kicsit szipogva tettem a dzsekimet a fogasra, majd a nappaliból összeszedve a bakancsom az előszobába. A hajamat a tükör előtt összefogtam egy otthoni kontyba és a konyhába indultam, hogy az útközben vásárolt kínai szezámos csirkét kiszedjem az utolsó tiszta tányérra, majd egy villát és kést kiemelve a fiókból a nappali felé indultam és az egyre rumlisabb kisasztalra tettem, ami a kanapé előtt állt. Mielőtt én is kényelembe helyeztem volna magam a kanapén, a fekete farmeremet egy egyszerű melegítőre cseréltem és a melltartómtól is megszabadultam.

A tévé távirányítóját egy ruhakupac alatt találtam meg a kanapén, majd amikor a kezembe vettem, ledobtam magam a bútorra és bekapcsoltam a készüléket. Miközben az első falatot rágtam, a csatornák között kezdtem váltogatni.

Egy pár műsort megnéztem, amikor egy híradónál álltam meg, ahol a komolyabb, vagy nyomasztó dolgokat már ismertették, most már a könnyebb híreket olvasták.

Miután bemondták, hogy egy a múltkori nagyobb vihar után bezárt parkot újra megnyitották, egy kisállat menhelyre terelődött a téma. Pontosítva: a North Shore Animal League America nevű intézményre. Az emlékek utat törtek maguknak a fejemben, hogy ott minden eddig felállított falat, mint egy függönyt, csak arrébb húzzanak és a szinte a szemem előtt játszódjon le az akkor történtek.

- Cut! - kiáltotta a Tom, az interjú rendezője - Ennyi! Köszönöm a munkátokat! Mindenki segítsen a pakolásban, de utána mehetünk haza. Liam, gyere egy szóra kérlek!

Láttam, ahogy a világsztár feláll a földről, ahol eddig feküdt, hasán Pete-tel, a világ egyik legédesebb kutyájával, akit örökbe lehetett fogadni a menhelytől, majd Tomhoz lépkedett és elkezdtek ketten beszélgetni. Visszafordultam a kamerához, hogy kikapcsoljam és elpakoljam.

- Mi volt ez a nagy sóhaj? - kérdezte Betty, aki a hangért volt felelős. Gyakran dolgoztam együtt vele, jól kijöttünk, többször munkán kívül is találkoztunk, hogy megigyunk egy kávét, vagy együtt ebédeljünk.

- Sóhaj? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

- Igen, Liamre néztél, és utána kifejezetten hangos sóhajjal fordultál vissza a kamera felé. Csak nem bejön? - kérdezte vigyorogva és Liam felé pislogott.

- Nem mintha számítana - Betty hamar ráérzett a dologra, az énekes tényleg nagyon jól nézett ki és ahogy a kutyákkal bánt az előbb, az határozottan megdobogtatta a szívemet is. Korábban is hallottam már a bandáról, amiben játszott, de sose néztem utána különösebben - Nem hiszem, hogy sok esélyem lenne nála.

- Te is tudod, hogy ez egy módon derülhet ki. Beszélj vele! - győzködött a vörös, göndör hajú lány, de én csak beharaptam az ajkaimat és megráztam a fejem.

- Nem, nem akarok. Félek a visszautasítástól - feleltem neki és fogalmaztam meg magamban is. Nem akartam, hogy úgy érezzem nem vagyok elég jó neki, nem akartam, hogy elutasítson.

Betty megértően, de szomorúan és csalódottan nézett rám, viszont nem erőltette tovább. Ahogy elfordult, hogy elvigye a hosszú mikrofont, én magam a másik oldalamra fordultam, hogy újra Liamre nézhessek, aki még mindig Tommal beszélgetett, és az arcán egy széles mosoly foglalt helyet.

Már éppen le akartam róla emelni a tekintetem, amikor a szemeim elkapták az övéit. Hamar zavarba jöttem és egy pillanatig el is felejtettem a környezetem, csak elvesztem a barna szemeibe, de gyorsan észbekaptam és újra a kamerám felé fordultam.

Mintha mi sem történt volna, kivettem a memóriát belőle, majd nem nézve Liamre még egyszer, a vágókhoz mentem, hogy odaadjam nekik. Visszafelé megálltam a szoba szélén álló asztalnál és egy csészét vettem el a helyéről, hogy kávét töltsek bele. Miközben öntöttem, megéreztem valaki jelenlétét a hátam mögött és felnéztem.

Liam állt ott, teljes életnagyságban és ahogy hátranéztem rá, ő is rám nézett. A szívem hevesen kezdett dobogni, de igyekeztem összeszedni magam, hogy kívülről ez ne legyen szembetűnő. Széles mosolyra húztam a szám, és megkérdeztem, hogy kér-e ő is.

- Nem, köszi, nem kérek - felelte, majd mellettem rátámaszkodott az asztalra, ahogy én visszatettem a kávéfőző kancsót - Csak meg akartam kérdezni, hogy nincs-e késő már ahhoz, hogy kávét igyál.

A karórámra néztem, ami azt mutatta, hogy fél hét múlt öt perccel. Általában ilyenkor már tényleg nem szoktam kávézni, mert utána nem tudok jól aludni, de most szükségem van rá.

- De, elég későn van hozzá - mondtam, majd a hátammal én is a kisasztalnak dőltem, és a pakoló embereket figyeltem, miközben kortyoltam egy keveset a fekete kávéból - De most nagyon elfáradtam és hosszú az út hazafelé. Nem szeretek elaludni a vonaton.

Liam bólogatni kezdett, ezzel jelezve, hogy érti már, hogy mire gondolok, viszont nem hagyta annyiban.

- Ezzel az adaggal legalább hajnali kettőig ébren leszel - figyelmeztetett, majd rövid csend után folytatta - Milyen messze laksz?

- Vonattal félóra, de amíg eljutok az állomásra, az is legalább ennyi - mondtam és újra kortyolni akartam egyet, de a férfi kivette a kezemből. Az ujjai röviden hozzáértek az enyéimhez, amitől enyhe borzongás futott végig a hátamon.

- Elviszlek - mondta és lerakta az asztalra a csészét, hogy ne igyak többet belőle. Bár ahogy ránéztem, az arcán tisztán látszott az elkötelezettség, én nem akartam a terhére lenni.

- Nem akarok ezzel...

- Nem gond - vágta rá, mielőtt befejezhettem volna a mondatot - Tényleg - erősítette meg egy mosoly kíséretében, amikor látta, hogy még mindig ellenkezni próbálok.

Nem akartam, hogy az ismeretségünk úgy induljon, hogy nekem a segítségére van szükségem. Ha választhattam volna, akkor azt akartam volna, hogy úgy ismerjen meg, mint egy erős, határozott nő, aki el tudja végezni a feladatait és nem szorul más segítségére. Ezzel szemben nem csak hogy hazavitt aznap, de miután beleegyeztem ebbe ő a környezetembe maradt, és amikor a nagy videókamerát kellett a helyére vinni, ő tántoríthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy ne én cipeljem, hanem ő. Hiába mondtam, hogy nap, mint nap én viszem, ő csak megfogta a vállaimat és arrébb tolt, hogy elférjen. Persze, hazudnék ha azt mondanám nem tetszett az egész, látni ahogy Liam, a világsztár énekes énmiattam cipeli a nehéz kamerát, miközben a karjain kidomborodnak az izmai.

Aznap Liam elkérte a telefonszámomat és onnantól kezdve több napon keresztül értem jött délután, valamilyen kifogást használva, mielőtt randira hívott engem. Annak ellenére, hogy akkor azt kívántam, bárcsak máshogy ismerkedtünk volna meg, tökéletes volt. Most már láttam. Ha visszapörgethetném az időt, ezt akkor sem játszanám le másképp. Ez így volt jó. Szemben mással.

Feszülten vágtam a kanapé másik végébe a távirányítót, miután kikapcsoltam a tévét. Cigire volt szükségem és nem számított, hogy idefelé hányat szívtam már el. Kiléptem a teraszra, ahol az október végi hideg olyan jól esett nekem és a fejemnek, mint még soha. Összehúztam magamat, és miután meggyújtottam a cigaretta végét, fél kézzel átkaroltam magamat, hogy ne fázzak annyira.

Erre a káros szokásra is azóta szoktam rá, hogy elhagytam őt. Persze fiatalkoromban is került már dohány a kezeim közé, sőt más is, de mindig csak ha jó társaságban voltam, és sose estem túlzásba. Most viszont mióta Liam nem volt velem, azóta hetente elfogyott egy dobozzal, amit mindig is el akartam kerülni. Ma ráadásul ez volt a negyedik szálam, és biztos hogy nem tett jót az egészségemnek, mégis itt álltam és élveztem, ahogy a füst és a nikotin eltelít és lenyugtat.

A sokadik szívás után leengedtem kezemet és a korláthoz léptem, majd lenéztem az utcára. Nem voltak sokan, nem laktam egy forgalmas helyen, mégis sikerült eltalálnom a legtökéletesebb időpontot, hogy lenézzek. A szemben lévő emeletes ház aljában egy fiú és egy lány búcsúzkodott egymástól. Nem laktam magasan, csak a 3. emeleten, így pontosan láttam, hogy mi történik. A pár egymással szemben állt, és egymás kezét fogták, mindkettőjük arcán egy szerelmes mosoly, és könnyeden csevegtek, nevetgéltek. Mi is voltunk ilyenek Liammel, de mintha évek teltek volna el azóta.

A cigarettám már a végén járt, amikor egy hosszú és forró csók után végre elváltak egymástól. A lány bement, a fiú pedig megvárta amíg végleg eltűnik, mielőtt ő is elindult volna hazafelé. Én csak a szememet forgattam és dühöset fújva nyomtam el a maradékot.

- Biztos, hogy nem jöhetsz velem? - kérdezte Liam egy nyáron, amikor rengeteg felkérése volt európai fesztiválokra. Fájt elengedni, de tudtam, hogy ez is része annak, hogy egy popsztár a párom. Csak szomorúan megingattam a fejemet miközben válaszoltam.

- Muszáj lesz már bemennem dolgozni, mert már tényleg gyanúsan sokat jelentettem beteget - mondtam neki. Valójában minden alkalommal amikor "beteg" voltam, azt az ő társaságában töltöttem. Már két hete csak az ő lakásán voltunk, még boltba se engedett ki, és hacsak nem a vécén ültem, mindig hozzám ért valahol, mintha hatalmas ellentétes pólusú mágnesek lennénk.

Rengeteg mindent csináltunk, a hatalmas házában körülbelül mindenre volt lehetőségünk. Volt, hogy egész nap videójátékoztunk, vagy filmet néztünk, vagy a jakuzzi fürdőjében áztattuk magunkat. Volt hogy együtt főztünk valamit, de volt, hogy csak rendeltünk, pizzát, hamburgert és mindenféle egészségtelen kaját. Szerintem én ez alatt a két hét alatt talán 3 kilót is felszedtem, de amikor ezt Liamnek is említettem, ő csak egy újabb pizzaszeletet nyomott a kezembe és a poharamat teletöltötte valamilyen cukros üdítővel. Szerinte még jól is állt nekem ez a plusz.

És persze, voltak napok amikor szinte ki sem keltünk az ágyból. Éjt nappallá téve szeretkeztünk, csókolóztunk, simogattuk, és öleltük szorosan egymást. Életem legjobb két hete volt, amíg a magánrepülője előtt nem álltunk, hogy elbúcsúzzunk.

Szorosan tartott engem az ölelés közben, én pedig a vállába fúrtam az arcom és a szememből elindult pár könnycsepp lefelé. Perceken keresztül álltunk ott, szótlanul, egymás karjaiban.

-Hiányozni fogsz, Ky! - mondta, majd elengedett és a könnyekben úszó szemeimbe nézett. Egy biztató, szeretetteljes mosolyra húzta a száját, miközben letörölte a könnyeimet az arcomról. Pillanatokon keresztül csak elmerültünk a másik szemében, majd hirtelen Liam újra közel húzott magához, még szorosabban, mint az előbb. Szinte a levegőt is kiszorította belőlem azokkal az erős karjaival, de nem zavart, én is pontosan ugyanezt tettem vele.

-Uram, minden készen áll a felszálláshoz - zavart meg minket óvatosan egy fiatal pilóta, mire Liam újra elengedett.

-Majd beszélünk videochaten és csak úgy repülni fog az az egy hónap, amíg nem leszek itt - simította végig az arcomat, én meg elmosolyodtam.

-Vigyázz magadra! - kértem, mire egy rövid csókot nyomott a számra.

-Te is! - Liam mélyen a szemembe nézett, majd két kezével megfogta az arcomat és életem egyik legérzelmesebb csókjába hívott. Ajkaival óvatosan, lassan, mégis határozottan simogatta az enyémeimet, amikor pedig a nyelvének is szabad utat adtam, gyengéden ért az enyémhez, ezzel szavak nélkül kifejezve az őt feszítő érzéseket.

-Szeretlek.

-Szeretlek - mondtuk egyszerre, amikor elváltunk és mindketten elmosolyodtunk rá.

Ő először óvatosan elengedte az arcom, és a kezeimet fogta meg helyette, majd lassan azokat is kiejtette a kezéből, ahogy hátrált egy lépést. Még egy lépés után megfordult és a lépcső felé vette az irányt, én meg egyhelyben figyeltem őt. Mielőtt belépett volna a járműbe, meg dobott nekem egy csókot, én pedig nevetve integettem neki.

Az azt követő hónapban a munkára koncentráltam, miközben amikor tudtam, Liammel beszéltem. Leginkább Betty tartotta bennem a lelket, az egyetlen, aki ismerte a történetünket. Persze, amikor végre haza tudott jönni, akkor voltam a legboldogabb, semminek nem örültem még annyira. Úgy éreztem mi voltunk a legeslegtökéletesebb pár, akik valaha léteztek. Imádtam őt minden idegsejtemmel.

És még mindig imádom - fogalmazódott meg bennem fájdalmasan. A gondolataimba merülve észre se vettem, ahogy egy újabb szálat gyújtottam meg. Amikor viszont feltűnt, még egy mélyet szívtam belőle, mielőtt az asztalon álló hamutálban elnyomtam.

Miután beléptem a lakásba és becsuktam a teraszajtót, az ágyamról elhoztam azt a hatalmas takarót, amibe filmnézéseknél szoktam begubózni és a kanapén összegömbölyödve magamra terítettem. Most nem ment film, nem szólt zene sem, egyedül voltam a gondolataimmal.

Bár sose volt olyan, hogy ne gondoltam volna rá egy nap, ma különösen sokszor jött szembe a fejemben. Eddig sose mertem elmerülni a fájdalomban, amit magamnak okoztam, még sose adtam át magam az érzéseimnek. Már tíz hónapja tartottam vissza azokat, ezzel teljesen átverve magamat, csak azért, hogy elhiggyem: jól vagyok. De nem voltam jól. Tíz hónap elteltével is ugyanúgy éreztem iránta, nem számított, hogy ő hol van vagy mit csinál.

A könnyek újra elindultak az arcomon, most elapaszthatatlanul, de most meg se próbáltam megakadályozni. Át akartam adni végre magamat az érzéseknek, hogy tudatosítsam magamban, én voltam az, aki szakított.

Hirtelen nagyon dühös lettem magamra. Valójában mindenről én tehettem. Nem bírtam elviselni, hogy Liamnek, mint híres énekesnek kötelezettségei vannak, ezért elhagytam őt, és most még én szendvedtem miatta. El se mertem képzelni, hogy Liamnek milyen fájdalmat okozhattam ezzel. Gyűlöltem magamat, de most nem azért mert gyenge voltam. Hogy lehetek képes azt állítani, hogy szeretem, amikor ekkora fájdalomnak tettem ki? Máig emlékszem a napra, amikor szakítottam vele.

A mondatait követően hirtelen nagyon mély csend lett. A háza teljes némaságban volt, nem lehetett hallani még a légy zümmögését sem. Bennem viszont csak úgy forrtak a gondolatok a pillanatnyi meghökkenés után. Hirtelen azt se tudtam, hogy melyikkel kezdjem.

- Ezt nem hiszem el - szólaltam végül meg és felálltam a kanapéról, ahova Liam előzőleg leültetett és járkálni kezdtem oda-vissza a szobában, amire ő is felpattant a helyéről.

- Kérlek Ky, meg kell értened, én is szívesen maradnék itt, de muszáj mennem.

- Igen, persze, muszáj. És a múlt héten is muszáj volt. Gondolom a Karácsonyt is máshol KELL majd töltened, igaz? - kérdeztem, de rendes választ nem vártam rá és ezt Liam is pontosan tudta. Egyszerűen már túl sok problémám volt az utóbbi időben, Liam pedig túl keveset volt velem. Elég rossz húzás volt tőlem, hogy pont most, pont rajta verem ki a hisztit mindenért, de már teljesen kész voltam - Apa meghalt. Anya olyan magányos, hogy legalább napi másfél órát kell vele beszélnem ahhoz, hogy tartsam benne a lelket. Betty pedig terhes lett egy random sráctól, de nem akarja elvetetni a babát és folyamatosan engem keres a gondjaival. Te meg, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád, akkor hagysz itt hetekre, hogy aztán pár napig visszagyere és elhitesd, hogy minden rendben. Semmi sincs rendben, érted, Liam?

- Ky - szólt bánatos hangon. Tudtam, hogy neki is nehéz. Tudtam, hogy nehéz itt hagynia, amikor látta rajtam, hogy szét vagyok esve, és tudtam, hogy ha nem lenne halaszthatatlan dolga, akkor itt maradna, velem, és átsegítene ezen az időszakon. Azonban akkor nem láttam semmi mást, csak azt, hogy ahogy apa is, ő is elhagy. Ő megállított a vállamnál fogva és megfogta a kezeimet, hogy egy puszi után, amit rá adott megszorítsa őket - Szeretlek, és tudnod kell, hogy sose hagynálak itt, ha nem lenne muszáj. Holnap indul a gépem, de visszajövök olyan hamar, ahogy csak tudok, és a karácsony csak a miénk lesz. Kérlek bízz bennem!

Azonban én nem bíztam. Nem hittem neki, akármennyire is kérte. A fejemet ráztam és egy vastag könnyfátyol mögül néztem rá.

- Nem megy, Liam - zokogtam. A könnyek a szememből a padlóra hulltak, a bal kezemmel lefejtettem a markát az én jobbomról, majd hátráltam egy lépést - Ha holnap felszállsz a gépre, kérlek többet ne keress. Nem kell olyan barát, aki nincs velem a rosszban, csak a jóban.

Ezeket mondtam neki utoljára, és láttam a tekintetén, hogy ezzel mennyire összetörtem. Fájtak neki a szavaim, talán jobban, mint bármi más. Mégsem kértem bocsánatot, nem szívtam vissza a szavaim. Csak megfordultam, és a kijárat felé indultam. Ő nem állított meg, megadta a teret nekem, én pedig egyedül mentem haza. Útközben kikapcsoltam a telefonomat, így senki se tudott elérni. Se Betty, se anya, de Liam sem.

Végigsírtam az éjszakát. A rám szakadó problémákat egyszerre kiadtam magamból, de legjobban a bizonytalanság érintett rosszul. Az, hogy nem tudtam, végül hogyan dönt majd Liam.

Legközelebb csak másnap kapcsoltam be a telefonomat, és amikor láttam, hogy egy üzenet várt tőle azzal a tartalommal, hogy ,,Sajnálom", tudtam hogyan döntött. Napokkal később újra hívni kezdett, de nem vettem fel. Egyszer amikor munkából hazafelé mentem, a lakásom előtt várt, de én megfordultam, mielőtt egyáltalán meglátott volna. Heteken keresztül Bettynél éltem, csakhogy ne találjon rám. Nehéz volt, nekem is és tudtam, hogy neki is. Mégis úgy gondoltam, hogy így lesz a legjobb nekem. Nem egy leányálom egy hírességgel együtt lenni.

És most itt voltam, Liam számát régen letiltottam már, így fogalmam sem volt, hogy mikor próbált utoljára elérni engem. Szégyelltem magamat a viselkedésemért, és szerettem volna azt hinni, hogy mindennek ellenére nem utált meg. Már a fejemet is behúztam a takaró alá, nem akartam semmit sem látni. Egyedül akartam lenni, sötétben. Hatalmas bűntudatom volt, ami ha ez lehetséges, az eddiginél is erősebb sírásra késztetett. Hogy dobhattam el magamtól a legtökéletesebb embert a világon?

Végül mégis kitakaróztam, hogy a dohányzóasztalról elvegyem a telefonomat, és elindítsam rajta a Spotifyt. Egyből Liam nevére kerestem rá, és elindítottam a legújabb számait, amik ebben az évben, 2019-ben jöttek ki. Csak két szám volt, de így is rosszul éreztem magam, hogy még nem hallgattam meg őket. Sorrendben mentem, először a Stack it up című számot adta ki, így azt hallgattam hamarabb.

Tetszett a szám, igazán átadta az énekes stílusát, és nem is ért nagy meglepetésként, mivel a társ előadóval már akkor is egyeztettek, amikor együtt voltunk. Ez a szám kicsit segített felkaparni magam a padlóról, és mosolygásra késztetett. Szinte éreztem magam mellett Liamet, már csak attól, hogy hallottam a hangját. Amikor a számnak vége szakadt, a másik idén kiadottra váltottam, ami már része lesz a decemberben kiadott albumának is.

Elindítottam, és amikor megszólalt a zongora, én hátradőltem és izgatottan vártam, hogy mi lesz ebből.

Mondd, hol rontottuk el?

Karácsonyi dalokat kellene énekelnünk,

Ahelyett, hogy egész éjjel kiabálunk,

Mint ahogy mi tesszük

Így szólt az első versszak fele, mire a vér is megfagyott az ereimben. Ez rólam szól - ismertem fel.

Még az utcán is veszekszünk

Amikor inkább otthon, a lepedőbe csavarva kellene lennünk

És karácsonyfa alá ajándékokat tennünk

Nekem és Neked

A szívem egyre gyorsabban dobogott. Biztos voltam benne, hogy ezt nekem írta, Liam még ilyen módon is nekem üzent. Talán ha felkeresném még meg tudna nekem bocsátani. Ugye?

Tudom, hogy kijutott már nekünk

A szakításból, és az együttlétből

Ígérem, hogy megoldjuk

Ezért ne add fel!

Becsuktam a szememet, és csak vártam a refrént. Lassan újra forró cseppek futottak végig az arcomon.

Ha túléljük a decembert,

Talán örökké együtt maradunk

Mert minden, amit karácsonyra szeretnék,

Az Te vagy, és hogy ezt rendbe tegyük

Ha túléljük a decembert

Minden új évet együtt ünneplünk majd

Bébi, minden, amit karácsonyra szeretnék,

Az Te vagy, és hogy ezt rendbe tegyük

Remegtem. Szabályosan remegtem a zokogástól, Liam hangjáról, a dalszövegtől... Mindentől. Az arcomat a kezeimbe temetve hallgattam tovább a zenét, amit hangosabbra kellett vennem, mert a zokogásom csaknem teljesen elnyomta.

Nem ez volt a legjobb év

De kis és nagy dolgokon keresztül ide érkeztünk.

Csak kapaszkodj belém,

És én tartalak téged

De túléltük a legnehezebb időszakot

És követtelek téged, a legfényesebb csillagot

Én csak ott szeretnék lenni, ahol te vagy

Pont ott, ahol te vagy

Ennyi volt, ezennel felszakadt minden seb. Amíg Liam újra a refrén felvezetését énekelte, én a kanapén lévő párnákat dobáltam a nappaliban, pont, mint korábban a bakancsot. Hangosan sírtam, és olyan dühös voltam magamra, mint soha eddig. Liam szenvedett. Miattam szenvedett, és azt se tudtam, hogy ez egyáltalán múlt idő-e.

Ha túléljük a decembert,

Talán örökké együtt maradunk

Mert minden, amit karácsonyra szeretnék,

Az Te vagy, és hogy ezt rendbe tegyük

Miközben Liam befejezte a dalt, én felkaptam a telefonomat és megnéztem, hogy ez a száma pont pár nappal ezelőtt jött ki. Egy rövid böngészés eredményeként megtudtam azt is, hogy Liam egy pár napra ide jött, Washingtonba, de hamar visszamegy majd Londonba. Ahogy elolvastam a cikket, amiben Liam adott interjút, már húztam is a cipőmet, hogy elérjem az utolsó vonatot a városba.

A nagy sietségben már el is felejtettem, hogy a melltartómat levettem, és a nadrágomat kicseréltem, amikor hazaértem, de nem volt idő visszafordulni. Még éppen fel tudtam ugrani a járműre, amikor az kigurult az állomásról.

Ha más helyzetben lettem volna, biztosan zavart volna, hogy a bőrdzsekim alatt most csak egy vékony pántos felső volt, és eszembe jutott volna az is, hogy a kaját a nappaliban hagytam, azonban a gondolataim most meg se közelítették ezeket. Mind Liam körül jártak. Reméltem, hogy még nem késtem el. Ez nem olyan dolog volt, amit telefonon szerettem volna rendezni.

Úgy éreztem, több emberöltő is eltelt, mire a vonat végre lassítani kezdett a washingtoni pályaudvar előtt. Én ott álltam az ajtóban, és amikor megálltunk, akkor elsőként ugrottam le a kocsiról és futottam a buszhoz, amelyik Liam házához visz. Annyiszor megtettem már ezt az utat, hogy ahhoz nem elég 10 hónap, hogy elfelejtsem.

A busz is, mintha hátrafelé haladt volna, olyan lassan közlekedett. Legalábbis én így éreztem és minden megállónál, ahol nem szállt se fel, se le senki, vissza kellett fognom magam, hogy ne üvöltsek a sofőrre. Mikor végre az én megállómhoz érkezett egy hatalmasat sóhajtottam, majd ahogy az ajtók kinyíltak, rohanni kezdtem a pár saroknyira lévő házhoz.

Amikor a kapu elé álltam, megfigyeltem, hogy odabent nem ég a lámpa, ami azt jelentette, hogy Liam vagy alszik, vagy már visszarepült Európába. Nagyon reménykedtem benne, hogy nem az utóbbi, és halkan bocsánatot kértem tőle, mielőtt megnyomtam a csengőt. Nem akartam felkelteni, de tudnom kellett, hogy itt van-e még.

Egy csengetésre nem kaptam semmilyen visszajelzést, így újra megnyomtam. Amikor a ház még mindig sötétben volt, elkezdtem egyre kétségbeesetten nyomni a csengőt, de csaknem kapcsolódott fel egyetlen lámpa sem. Hamar átvette a hatalmat az izgalmon a csalódás és a fájdalom, és újra eleredtek a könnyeim, ki tudja már hanyadjára a mai napon.

Megfordultam, hogy a hátamat a kapunak vessem és újra a földig csúsztam. Nem érdekelt a hideg beton, nem érdekelt a hideg levegő, és nem érdekelt az sem, hogy már lassan hajnali egy is elmúlik. Nem tudtam mozdulni a lakás elől.

Két karomat a felhúzott térdeimre fektettem és nekidöntve a homlokomat csak hallgattam, ahogy halkan sírok magamban és éreztem, hogy egyre mélyebben vagyok, egyre tehetetlenebbül.

Az egészből egy bekanyarodó autó reflektora szakított ki, amire felnéztem. Egy taxi közeledett, és állt meg pont a ház előtt. Nagyot nyeltem, amikor a sötétben is kiválóan felismertem a kocsiból kiszálló alakot. Liamet.

Ő nem nézett felém, épp csak kiszállt és visszafordult a sofőr felé, hogy kifizesse. Egy-egy bólintás után a férfi becsapta az ajtót és a taxi elhajtott.

Liam megfordult, majd elkezdett a kapu felé sétálni. Én csak ültem a földön, nem tudva pontosan mit kellene csinálnom. Ő viszont nem nézett rám, a tárcájába tette vissza a kártyáját, majd azt a farmerkabátjának a zsebébe. Csak miután előhalászta a kulcsait, akkor emelte fel a tekintetét is.

Megtorpant, amikor meglátott. Pár pillanatig képtelenek voltunk mindenre, csak egymást bámultuk. Én a földön ülve, ő pedig a ház és az úttest között körülbelül félúton. Felismert, ebben biztos voltam.

- Liam.

- Kylie - egyszerre ejtettük ki a másik nevét a szánkon, de ezúttal nem mosolyodtunk el, mint korábban a reptéren. Ebben a jelenetben minden olyan fontos volt, hogy egyetlen egy rándulás a szájunk sarkában komolytalanná tehette volna ezt az egészet.

- Úristen, állj fel, meg fogsz fázni! - szólt rám, és újra elindult, a kezei között a kulcsait forgatva.

Én egyből felugrottam, és miközben az ajtót nyitotta, én egy karnyújtásnyira sem álltam tőle. A szememet képtelen voltam levenni rólam, és még mindig egy vastagabb könnyfátyol homályosította a látásomat. Az orromba kúszott az illata, ami már annyiszor hatott rám olyan részegítően, hogy a fejemet is elvesztettem tőle. Most nosztalgikus volt újra érezni, és mindennek ellenére jó érzésekkel töltött el.

Amikor kinyitotta a kaput és belépett rajta, a fejével nekem is intett, hogy menjek, én pedig habozás nélkül követtem. Örültem, hogy beengedett, úgy gondoltam, ez egy jó pont. Legalábbis annál biztosan jobb, minthogy elzavarna, vagy ignorálna.

Csendben tettük meg a ház felé az utat, de mikor már kinyitotta az ajtót és a cipőinket vettük le, akkor sem szóltunk egy szót sem. Liam levette a vastag szövetkabátját és felakasztotta a fogasra, majd felém fordult és kérdőn nézett rám, amikor nem tettem ugyanezt.

- Ez alatt csak egy vékony felső van, kint pedig fáztam, úgyhogy szeretnék még átmelegedni - magyaráztam a féligazságot. Valójában leginkább azért nem akartam levenni, mert a kis topon keresztül minden átlátszott és féltem Liam reakciójától. Nem akartam, hogy azt higgye, bármilyen hátsó szándékkal vagyok ott. Igazából még én se tudtam, hogy pontosan miért jöttem.

Mindenesetre ő bólintott, majd ahogy beljebb lépett a lakásba hívott engem is, hogy kövessem. A konyhába mentünk, ahol a vízforralót megtöltötte két emberre való vízzel és melegíteni kezdte.

- Várj itt - kérte utána - Mindjárt jövök.

Ezzel elment, engem újra kettesben hagyva a gondolataimmal. Nem bántam, mert néhány dolgot így volt lehetőségem tisztázni magamban, mint például az ittlétem okát, az érzéseimet, és a célt, amit szeretnék elérni vele.

Viszont amikor el akartam kezdeni fogalmazni a mondatokat, amiket szeretnék majd használni, ő akkor tért vissza a nagy, kötött, meleg pulcsijával, amit majdnem két éve karácsonykor előszeretettel hordtam.

- Tessék, vedd fel! - mondta, én pedig el is kezdtem belebújni, de ő hamar meg is állított - Mit csinálsz? A dzsekidet nem veszed le előbb? - kérdezte mosolygós hangon, mire felnéztem rá. A szemei körül apró nevetőráncok keletkeztek, és a mosolya a füléig ért.

- Ömm... Nem? - mosolyogtam rá vissza, de azt nem akartam kifejteni miért nem. Bár tudtam, hogy úgyis ráfog kérdezni, én pedig úgyis válaszolni fogok rá, ő pedig úgyis eléri, hogy levegyem a bőrdzsekim.

- Miért nem? - húzta fel a szemöldökét.

- Nincs rajtam melltartó.

- Mintha még nem láttalak volna nélküle - forgatta meg a szemét, mintha semmiség lenne, de feltűnt, hogy a válasz előtt megakadt, csak egy másodpercnyire, amíg nyelt egyet, de számomra már ez is éppen elég árulkodó volt.

- Nem számít - feleltem. Nem tartottam jó ötletnek, ezzel elterelni a figyelmét, elvégre még mindig nem ilyen célzattal jöttem. Nem akartam összekavarni, mielőtt meg nem beszéltük a dolgainkat.

Ő csak egy nagyot sóhajtott, majd hátat fordított, ezzel nekem zöldutat adva, és közben az elkészült forró vizet egy kancsóba töltötte és két filter teát tett bele. Mikor átváltottam a ruhákat megköszörültem a torkomat, ő pedig felém fordult.

Várakozóan nézett rám, nekem pedig beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem, azt várja, hogy elkezdjem. Mikor végre tudatosult, csak elkaptam a tekintetemet és egy kerek mondatot próbáltam mondani, de a szavak nem jöttek a számra.

- Én...

- Hallottad a dalt? - segített ki, ezzel elindítva a komoly beszélgetést, ami ránk várt. Bólogatni kezdetem, és a szemébe néztem. Sokat segített, hogy ő kezdett bele és nem én, amikor azt se tudtam, hogy hol kellene kezdenem.

- Igen, ma este meghallgattam az idén kiadott számaidat. Rettenetesen érzem magam és láttam, hogy csak pár napot maradsz, ezért muszáj volt eljönnöm hozzád minél hamarabb, hogy bocsánatot kérjek. Sajnálom, és rettenetesen érzem magam - feleltem hadarva, mire Liam csak halkan felnevetett és közelebb lépett hozzám.

- Semmi baj, Ky - mondta, majd a fülem mögé söpört néhány kósza hajtincset és visszafordult a teához, hogy a filtert kivegye és két csészébe öntsön belőle.

Én csak hitetlenkedve néztem rá, és a fejemet ráztam, míg ő azzal volt elfoglalva.

- De nem érted! - szóltam, mire újra felém fordult, tenyerével a pultra támaszkodva. A szája sarkában egy apró mosoly bújt meg, ami bár azt az érzést adta, hogy nem vesz komolyan, de a tekintetében meg volt minden odafigyelés, amire szükségem volt, így miközben beszéltem, azokba néztem - Tavaly decemberben önző voltam. Olyan önző, hogy egyáltalán nem figyeltem rád, csak a saját bajaimmal foglalkoztam. Teljesen jogtalanul kiborultam rád, pedig tudtam, hogy a munkád utazásokkal jár, főleg, hogy nem is itt születtél, minden Angliához köt. Én pedig elvártam volna, hogy itt legyél velem minden nap. Sajnálom. Szeretném, hogy megbocsáss nekem.

- Én is szeretném, hogy ha megbocsátanál nekem, Ky! - felelte erre, mire én közbe akartam vágni, de ő nem hagyta, tovább folytatta, amikor látta, hogy veszem a levegőt - Mert én is pont olyan bűnös vagyok, mint te. Tudtam, hogy nehéz időszakon mész át és mindenki rád támaszkodott, figyelembe se véve, hogy te is össze voltál törve apukád halála miatt. Én pedig pont ahogy mondtad akkor, folyamatosan utaztam. Amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám, akkor nem voltam melletted és nem fogtam a kezedet, amit a mai napig bánok. Talán ha harcolok érte, el tudtam volna halasztani az utazást, hogy egy kicsit kettesben legyünk, mint régen, és kicsit levegyem a terheket a válladról. De nem tettem. Megpróbáltam bár, de nem voltam elég határozott. Ez az én hibám és elnézést kérek érte.

A mondatai alatt én csak a fejemet ráztam, annyira nem értettem. Hát nem látja, hogy mennyire eltér a kettőnk hibájának a nagysága?

- Majdnem egy évig semmire se reagáltam! - vágtam vissza, mintha ez valami verseny lenne - Letiltottam a számodat és Bettyhez költöztem, hogy ne találj meg! Az én hibám azért kicsit súlyosabb.

- De azzal, hogy ma eljöttél, én mindezt megbocsátottam neked - mondta - Csak annyit szeretnék tudni, hogy meg tudsz-e nekem is bocsátani, hogy egyedül hagytalak, mert közülünk én voltam az első, aki ezt tette.

- Persze, hogy meg tudok - válaszoltam egy mosollyal, de újra fényes szemekkel. Magában kereste a hibát, amikor elhagytam. Szörnyű barátnő vagyok!

- Akkor kérlek bocsáss meg magadnak is! - lépett hirtelen hozzám és a kezemet a kezébe vette, miközben mélyen nézett a szemembe - Már amikor megláttalak a ház előtt, akkor megbocsátottam. Szeretném újrakezdeni ezt veled, Kylie, de ahhoz neked is túl kell lépned ezen.

- De én... - kezdtem, miközben újra könnyes szemekkel ráztam a fejemet.

- Barátod van? - sötétült el egyből a tekintete, és kicsit hátrébb húzódott, de a kezeimet még nem engedte el.

- Nincsen...

- Akkor adj még egy esélyt nekünk! Legyél a barátnőm, Kylie Lambert!

A szavaira a szememből egy újabb könnycsepp indult az állam felé, de mielőtt odaért volna, Liam letörölte a hüvelykujjával és újra közelebb lépett, majd a homlokunkat egymásnak döntötte. Nem ezt akartam. Nem emiatt jöttem, én csak azt akartam, hogy Liam megbocsásson nekem. Nem mertem reménykedni abban, hogy újra összejönne velem. Féltem, hogy túl nagy csalódás érne, ha megteszem.

- Kérlek, Ky! - Liam szinte könyörgött nekem, míg én magamban őrlödtem - Akkor törsz össze a legjobban, ha most nemet mondasz.

Nem azért nem vágtam rá az igent, mert talán nem szerettem volna őt. Istenem, talán egész életemben nem szerettem senkit se annyira, mint őt, és ez az érzés nem változott. Liam a legjobb dolog, ami történhetett velem, és nem szívesen engedtem volna el. Azért nem egyeztem bele, mert akkor tudom őt a legjobban bántani, hogy ha együtt vagyunk. És azt nem szeretném még egyszer.

- Minden amit karácsonyra szeretnék, az te vagy és hogy ezt rendbe tegyük - idézett, nekem pedig ez hiányzott. Ez volt az, ami a bizonytalan alapon álló falat végül ledöntötte, és ez, aminek hatására kitört belőlem a zokogás.

- Rendben - nyögtem ki a szipogások között, ő pedig hátrébb húzódott, hogy jól láthassa az arcomat - Kezdjük elölről!

Liam boldogan elmosolyodott, majd egyből magához húzott, hogy megöleljen és el se engedett percekig. Ott zokogtam a karjai közt, a megkönnyebbüléstől, a boldogságtól, és kétségkívül a fáradtságtól is, ami nem volt túl meglepő, elvégre már hajnali egy is régen elmúlt, én pedig ma rendesen ki voltam téve az érzelmeimnek.

A fáradtság ellenére örültem. Örültem, hogy ma végre elszántam magam és átadtam az érzéseimnek az irányítást. Mert ide vezettek, pontosan Liam karjai közé. És ki tudja, talán karácsonyig én is meg tudok majd magamnak bocsátani.