- Egy perc és jövök - szóltam hátra a barátnőmnek, miközben kezemben a tálcával indultam el a kidobni róla a szemetet és helyre rakni azt.

Szülinapja alkalmából nem éppen egy gyors kajáldába akartunk jönni, de mivel az időjárás közbe szólt, más ötletünk nagyon nem volt, mint egy film után enni valami egészségtelent. Valójában ő azzal is megelégedett volna, ha átmegyek hozzá és csak beszélgetünk, meg tortát eszünk, de ragaszkodtam hozzá, hogy a zord idő ellenére is mozduljunk ki, ne otthon ücsörögjünk. Persze nem ellenkezett, amikor felajánlottam, hogy mindent én fizetek.

Ahogy az üres poharakat és koszos szalvétákat a szemétbe dobtam, hirtelen valami erősen a hátamnak ütközött, a következő pillanatban pedig éreztem, ahogy a hátamon jéghideg folyadék csorog végig. Ahogy a lapockáimat reflexből összezártam, a könyökömmel meglöktem a mögöttem álló ember tálcáját, ami pillanatokon belül a földre esett hangos csörömpöléssel. A rajta maradt sültkrumplik két méteres körben minden irányba szétrepültek, én pedig ahogy megfordultam, képtelen voltam felnézni az ellőttem állóra, aki a cipőjéből ítélve férfi volt. A szerencsétlenség, ahogy minden nap, ma is megtalált, én pedig csak magamban szitkozódtam miatta.

- Bocsánat - hallottam meg a hangját, mire felnéztem. Az emberek általában a sárga földig hordanak, hogy miért nem figyelek jobban, nem bocsánatot kérnek.

Az előttem álló férfi a zuhogó eső ellenére sötét napszemüveget viselt, így nem láttam a szemeit, de a fültől fülig érő mosolya a borostás arcán nem arról árulkodott, hogy nagyon bánja a dolgokat, sőt. Valójában pont úgy nézett ki, mint aki örült annak, hogy kiverték a tálcát a kezéből.

- Semm... - kezdtem volna mondani, de félbeszakított.

- Mit szólnál, ha ezért a balesetért kárpótolnálak valamivel? - kérdezte és a szemüvegét lejjebb tolta az orrán, így megláttam a mögötte rejtőző kék szemeket. Ismerős volt az ember. Tudtam, hogy láttam már valahol, azt se tartottam kizártnak, hogy a tévében, azonban ez rajtam nem fogott. Legalábbis a kérdésében meglapuló hátsó szándék mellett engem az se érdekelt volna, ha a világ legvonzóbb férfija lett volna az, aki ilyet mond nekem.

- Bocs, erre nincs időm, programom van - koptattam le, majd nagy ívben kikerülve őt és átlépve a leejtett tálcán az asztalunk felé vettem az irányt. Éreztem, ahogy a tekintete szinte lyukat égetett a tarkómba, de a világért nem fordultam volna meg még egyszer. A gerincem mentén a pólóm átázva simult hozzám, de próbáltam nem figyelmet fordítani rá. Nem akartam, hogy hülyébbnek nézzen annál, mint amilyen valóban voltam.

Katherine már türelmetlenül várt, és ahogy odaértem mondani kezdte a további programjainkat a mai napra.

- Megnéztem, a legutolsó vonatod este 9-kor indul, de még mindig fent tartom a lehetőséget, hogy aludj nálam ma este.

- Aranyos vagy Kate, de tudod, hogy...

- ...hogy holnap állásinterjúra mész, és kipihentebb vagy, ha otthon alszol. Tudom - sóhajtott, majd felállt és a székháttámlájára fektetett kabátjáért nyúlt - Akkor remélem nem vagy fáradt, mert este 9-ig még rengeteg programunk van. De - emelte fel az ujját - megengedem, hogy te válassz, melyikkel kezdünk. Nézzük meg a Dunkirk-öt, tudod amiben Harry Styles játszik, te jó ég, az az ember egy isten, vagy szeretnél előtte One Direction dalszövegeket elemezni? Tudom, hogy nem ismered őket igazán, de megígérted, hogy segítesz Larry összefüggéseket találni! Na igen, vagy a harmadik opció, hogy tortakészítéssel kezdünk. Igazából arra rámehet a félnapunk szóval lehet, hogy azzal kéne kezdeni - gondolkodott hangosan, amíg a vigyoromat le se lehetett volna törölni az arcomról. Imádtam olyan embereket hallgatni, akik szívvel-lélekkel beszélnek azokról a dolgokról, amiket szeretnek csinálni, Kate pedig pont ilyen volt. Bármikor, bármilyen helyzetben elkezdett nekem őrültebbnél őrültebb shippekről beszélni, és a folytonos beszédével mindenre rá tudott venni. Például ahogy említette: One Direction dalszövegek elemzésére is - De a Larry kutatás is egy félnap. Szóval jó, hogy még ilyen korán van, ha összeszedjük magunkat talán minden bele fog férni.

Ahogy ezeket felsorolta én csak hálás voltam magamnak, amiért nem engedtem abból, hogy otthon alszom. Ha Kate-tel maradnék éjszakára minden lenne, csak alvás nem.

-Ezt elejtetted - hallottam meg magam mögül egy hangot, minek hatására megfordultam és Kate is arrébb állt, hogy lássa ki szólított meg.

Amikor megláttam, hogy már megint a napszemüveges férfi zavar meg, egy grimaszt vágtam és a kezében tartott pénztárcámra pillantottam. Ahogy nyúltam érte, nem néztem a szemébe, próbáltam a lehető legkevesebb kontaktust teremteni vele. Elvettem tőle, majd elmotyogtam egy köszönömöt, egyrészt a nevelésem miatt, másrészt azért mert mégis csak a tárcámat hozta vissza. Ha valakiből ezt nem néztem volna ki, akkor egyértelműen egy ilyen önimádó seggfejből nem, mint amilyen ő is volt.

Miután visszavettem, rögtön a barátnőm felé fordultam, aki szinte az ájulás határán volt. A szeme csillogott, a száját nagyobbra tátotta, mint az előbb amikor a hamburgerét ette és szinte hallottam a sikítást, ami pillanatokon bekövetkezik. Biztos voltam benne, hogy a mögöttem álló férfi nagy híresség volt, és csak az én alul műveltségem miatt nem ismertem fel.

Azonban a sikítás elmaradt. Kate összeszedte magát és a leesett állát az eredeti pozíciójába állítva széles mosollyal nézett rám, majd a férfira.

Hallottam, ahogy mögülem mozgás támad, majd a szemem sarkából észrevettem, ahogy a napszemüveges megkerül engem és a lány elé áll.

-Szia! Te vagy a programja Aurorának, igaz? - kérdezte, és szőke hajába túrt, miközben azt az elbűvölő mosolyt villantotta rá, mint korábban rám, a különbség csak az volt, hogy rajta hatott.

Szinte átkoztam magam, amikor realizáltam, hogy a bankkártyámról megtudhatta a nevemet is. Ez a balszerencsém tetőpontja volt. Kizárt, hogy ezt a napot még túléljem.

-Eddig ez volt a terv, de a változtatás jogát fenntartom - vigyorgott, mint egy alma - Katherine Garner, rendkívül örülök ennek a szerencsének - nyújtotta a kezét, mire a másik megfogta azt.

-Szintúgy - felelte, majd rám nézett. Vártam, hogy mondja a nevét, tudni akartam végre, hogy ki az, de persze ez elmaradt. Mindketten tudták, hogy ki ő és olyan érzésem volt, hogy élvezték is azt, hogy én tanácstalan vagyok ez ügyben - Szóval ha megkérdezem, hogy elrabolhatom a barátnődet a mai napra, akkor beleegyezel?

-Hogy a fenébe ne? - kérdezett vissza, közben a vigyora meg szinte rá se fért az arcára. Rám pillantott, majd vissza a férfira és rákacsintott.

A barátnőm most komolyan eladott engem, mintha csak valami tárgy lennék? Képtelen voltam felfogni. Ahelyett, hogy vele tölteném a szülinapját átpasszol egy ilyen seggfejnek, akiről mellesleg el sem mondja, hogy kicsoda.

-De... - szólaltam meg én is - A szülinapod!

-Megleszek, Rora, menj csak nyugodtan vele!

-És a One Direction? - próbálkoztam azzal, amiben biztos voltam, hogy nem fogja elutasítani - A Larry kutatás? Ha most lepasszolsz, nem ígérem, hogy legközelebb segítek benne, tudod, hogy én nem vagyok nagy rajongó - már a zsarolással is megpróbálkoztam, bár úgy tűnt, ez se fog rajta.

A férfi közben felhúzta a szemöldökét és meglepődve nézett a barátnőmre, aki hirtelen zavarba jött, de kezelte a helyzetet és csóválni kezdte a fejét, miközben tisztán láttam, hogy a szemével azt üzente, hogy milyen hülye vagyok, ezzel újabb nevetést előcsalogatva a számomra még mindig idegen személyből.

-Hidd el nekem, vannak jobb források is, mint a dalszövegek - nézett végül rám és kacsintott újra, de én a fejemet ráztam. Nem értettem, hogy miért akar rátukmálni erre a férfira, amikor minden, amit ma csinálnánk, azt az ő kedvéért csinálnánk.

-De... Miért?

-Majd megtudod - mondta, miközben felvette a táskáját, aztán újra rá nézett - Kérlek, majd vidd haza! Holnap állásinterjúja lesz.

-Ahogy parancsolod - felelte erre ő, mire zavarában felnevetett, és egyet intve nekünk kilépett az étteremből, majd egy utolsó bátorító mosollyal csókot küldött az üvegen keresztül, és végül eltűnt a szemeink elől.

-Merre szeretnél menni, Rora? - fordult felém az ember, mire haragosan néztem rá.

-Neked Aurora - figyelmeztettem. Nem engedhettem, hogy a becenevemen hívjon, amikor ennyire tönkretette a napomat.

-Rendben, rendben - emelte fel a kezeit - Aurora. Hova mennél?

-Haza.

-És előtte?

-Veled?

-Hát nem is Harry Styles-szal - nevetett.

-Sehova.

-Akkor majd választok én - mondta, aztán a kezemnél fogva magával húzott, ki az éttermen, egészen a luxus kocsijához, ahol kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. Időközben az eső elállt, bár az ég még mindig be volt borulva. Ez viszont újra nem az én szerencsémnek kedvezett, ugyanis azzal, hogy már nem szakad, sokkal több program vált elérhetővé.

Sóhajtva ültem be a kocsiba, majd amikor a szőke megkerülte az autót és bepattant a másik oldalt, szóvá tettem azt, ami egy ideje már bántotta a csőrömet.

-Tudod eléggé zavaró, hogy te tudod az én nevemet, de én csak azt tudtam kikövetkeztetni, hogy valami híresség vagy, akiért oda van a barátnőm is, de mivel Kate megszámlálhatatlanul sok emberért rajong, ezért még mindig ötletem sincs, hogy ki vagy - fejtettem ki neki a véleményemet, majd a szőke hajamat a vállamon átemelve kezdtem vizsgálni. Holnapra annyira összecsomósodik a cukros üdítőtől, hogy ordítva fogom fésülni - úgy értem tépni - fél órán keresztül, azért, hogy az interjún elviselhető kinézetem legyen. Köszi élet, rettentő kedves vagy, ahogy mindig!

-Nagyon ragad? - kérdezte és amikor a tekintetem felé fordítottam, meglepődve vettem észre benne az aggódás szikráit. Lehet, hogy őszintén sajnálja?

-Ne próbálj kitérni a kérdésem elől! - ráncoltam a szemöldököm - Hogy hívnak?

A férfi mélyet sóhajtott és kinézett a kocsi ablakán, aztán újra rám emelte a tekintetét.

-Tudod, már az első pillanatban az fogott meg, hogy nem ismertél fel, és aztán úgy koptattál le, mintha átlagos srác lennék. Megígérem, hogy elmondom neked ki vagyok, de egy kicsit még nem élvezhetném ezt? - villantott rám boci szemeket.

- Felőlem - mondtam, de a közben elővettem a telefonomat és próbáltam különböző kulcsszavakra keresni, amivel abban reménykedtem, hogy kidobja ki ő.

- Köszönöm - mosolygott rám, majd beindította a motort.

Egy ideig csendben voltunk, én a telefonomon böngésztem, ő meg halkan dúdolgatta a rádióban játszott számokat. Valójában ez a szótlanság egyáltalán nem volt kínos, sőt. Otthonosabban éreztem magam, mint amikor Kate-tel hallgatunk. Bár ennek lehet az az oka, hogy amikor Kate nem beszél, akkor tényleg valami baj van és nem vagyunk ilyen nyugodtak.

- Tudod egyáltalán nem vagyok olyan, mint amilyennek hiszel. Nem gondolod, hogy ha olyan lennék, akkor a barátnőd sem engedte volna meg, hogy eljöjj velem? Csak azt próbáltam használni, ami más lányoknál bevállt. Bocsánat, hogy hozzájuk hasonlítottalak.

A magyarázatára csak a vállamat vontam. Remélem nem ezzel gondolt levenni a lábamról, mert ez meglehetősen kevés lesz.

A hasztalan böngészést hülye kulcsszavakra pár perc alatt meguntam, ezért a rádiót és a dúdolgatást hallgatva néztem ki az ablakon. Még mindig csak borult volt az idő, az eső szünetelt. Magamban azért imádkoztam, hogy bár újra eleredne mielőtt kiszállunk. Viszont ha valaki rákérdezett volna, azt nem tudtam volna megmondani, hogy miért lett volna jobb egy légtérben maradni vele az autóban, mint hogy kiszálljunk sétálni.

Éppen egy jelzőlámpánál álltunk, amikor az autóban ismerős hangok csendültek fel. Az a szám indult el, ami minden alkalommal megérintett, az a szám amit sose tudtam csendben hallgatni, minden alkalommal úgy beleéltem magam az éneklésbe, hogy nem egyszer a szomszédjaim jöttek át figyelmeztetni. Ez volt az egyetlen szám a One Directiontől, aminek kívülről fújtam a szövegét, most mégis elhatároztam, hogy meg se mukkanok. Nem élhettem bele magamat. Nem akartam, hogy a férfi mellettem halljon engem énekelni, nem akartam, hogy lássa, mennyire sokat jelent nekem.

Az egész feladat akkor lett még nehezebb, amikor az egyik taggal együtt a sofőröm is dúdolás helyett énekelni kezdett. Szívesen mondtam volna, hogy teljesen elrontotta a zene sajátos világát, de nem lett volna igaz. A hangja úgy beleillett az egészbe, mintha birtokolná a dalt.

- Nahát! Ennél megy a szöveg is? - kérdeztem tőle gúnyolódva, mire ő büszkén vigyorogva folytatta a második sorral. Nekem szinte már égett a nyelvem, hogy vele együtt énekeljek, de miután jó erősen ráharaptam, kissé vissza tudtam fogni magam. Magamban közben folyamatosan ismételgettem: Nem, ez előtt a férfi előtt nem.

Újabb versszak, újabb tag és újabb kényszer jött az éneklésre. Ötletem se volt miért van ez, miért ilyen nehéz csendben ülnöm, amikor ez különösebben nem jellemző rám. Már azt se igazán tudtam, hogy miért lenne baj, hogyha vele együtt énekelném. Vele együtt, akinek a hangja tökéletes volt hozzá.

- Mi a baj? - kérdezett rá a refrénre felvezető versszak közben, és mikor ránéztem, láttam, hogy komolyan gondolja a kérdést. Úgy gondoltam, megér egy komoly választ is.

- Imádom ezt a számot.

A férfi nevetve rázta a fejét, és újra kérdezett:

- Akkor mi a baj?

- Hogy énekelni akarom, de nem előtted. Nem akarom, hogy hallj, vagy hogy láss.

- Ugyan már, gyere jön a refrén - mondta és visszanézett az útra, miközben az ujjaival dobolt a kormányon. Hangosan énekelve beleélte magát az egészbe és nem zavarva, hogy túlénekli a rádiót engedte el a hangját. Pont úgy, ahogy én tettem volna egyedül.

Azonban a refrén közepén észrevette, hogy nem éneklek, így új módszerhez folyamodott. A hangerőt maximálisra vette, majd torkaszakadtáből átkiáltotta, hogy így semmit sem fog hallani és énekelhetek.

Eleinte bizonytalan voltam, azonban az új versszaknál halkan suttogva elkezdtem:

Written on these walls are the colours that I can't change

Leave my heart open

But it stays right here in its cage

Ez után egy másik tag kezdett el énekelni és én ahogy a férfire néztem és láttam, hogy mennyire nem érdeklik a körülmények, én is bátrabban folytattam. Ekkor gondolom már meghallhatta a hangom az üvöltő rádió mellett is, mert felpattantak a szemei és biztatóan rám mosolygott. Örült, hogy éneklek, hogy kicsit oldottam a feszültségemen, ezért folytattam.

Amikor újra elérkezett a refrén, a mellettem ülő és a dobhártya szaggató hangerő teljesen magával ragadott és én csukott szemmel teli torokból énekeltem a fiúkkal.

The story of my life

I take her home

I drive all night

To keep her warm

And time is frozen

A refrén utáni hidat a mellettem ülő férfival már egymás szemébe nézve énekeltük. Hihetetlen volt, hogy pillanatok alatt mennyire nyitott voltam a közelében, hogy mennyire a közelembe férkőzött, hogy mennyire önfeledten boldog voltam abban a pillanatban. Imádtam minden másodpercet.

Viszont az utolsó refrén előtti soroknál, amikor az egész szám majd hogy nem elhalkul, furcsa érzés tört rám. Ahogy hallgattam a mellettem ülő férfit és a rádiót egyszerre, hirtelen úgy éreztem, hogy teljesen egy hangon énekelnek. Mintha semmi különbség sem lett volna közöttük.

Amikor a versszak a végéhez ért, a refrént ugyanúgy mint az előbb, egymásnak énekeltük, viszont én teljesen össze voltam zavarodva. Lehetséges lenne, hogy egy One Direction taggal ülök egy autóban?

A kérdést kicsit elfeledve fejeztem be a hajlításokban gazdag dallamot, majd amikor vége lett a számnak, mindketten visszanéztünk az előttünk álló kocsisorra és az éppen zöldre váltó lámpára.

Miközben a vezető ülésben ülő levette a hangerőt és gázt adott az autónak én újra feloldottam a telefonomat egy kis böngészéshez.

Nem telt sok időbe, mire kitaláltam ki ül mellettem.

- Niall, igaz? Niall Horan - nem találgattam, tudtam, hogy igazam van.

- Igen - felelte bólintva - A One Directionből, aminek ahogy hallottam nem vagy nagy rajongója. Remélem azért ez nem rontja el a randit.

Az, hogy nem szeretem kifejezetten a One Directiont, az nem jelenti azt, hogy elvből elutasítom azt, hogy egy tagjával randizzak. Niallt sem azért utasítottam el, mert ő Niall Horan a leghíresebb fiúbandából, amit nem szeretek kifejezetten, hanem azért, ahogy viselkedett. Persze, ha most kérdezne meg, hogy kárpótolhat-e a tálcás incidensért, valószínűleg nem mondanék nemet. Az előző szám után már sokkal közelebb éreztem magamhoz ezt az embert, már szívesen ültem az autójában.

- Nem, nem ront rajta - mondtam - Két dolog van ami ronthat: Te és én. A többi nem számít, bár az időjárást is jól kifogtuk.

- Ugyan már! Cukorból vagy? - kérdezte, mire megráztam a fejemet. Valójában igenis szerettem elázni - Akkor pár vízcsepp nem árt meg.

Válasz helyett inkább elfordultam és kinéztem az ablakon. A kezemmel az ajtón támaszkodtam, azzal pedig az államat tartottam. Tetszett benne, hogy nem az a fajta ember volt, aki megijed ha lát egy szürke felhőt és semmit se lehet vele kint csinálni - mert igen, találkoztam már ilyen fiúval -, hanem tudja élvezni. Mindegy, hogy az illatát, vagy a vizes város hangulatát.

Nem sokkal később Niall leparkolni készült, amikor megszólaltam.

- Ne ide állj! Nem messze innen tudok egy ingyenes parkolót.

Erre ő csak megvonta a vállát.

- Nem nagyon számít nekem - mondta és rám pillantott. Valamit láthatott a szememben, amikor beakarta húzni a kéziféket, mert végül nem tette, hanem csak egy nagy sóhajjal rükvercbe állította a kocsit és kitolatott.

- Merre van? - kérdezte újra rám pillantva, mire elmagyaráztam neki, ő pedig odavezetett és leparkolt. Kinyitotta a saját ajtaját, de amikor én próbáltam az enyémet, ő megállított.

- Várj, csak egy másodperc! - kérte, majd becsapta a saját oldalán és az autót elölről megkerülve kinyitotta az enyémet. A vigyora a füléig ért, ahogy várta, hogy kiszálljak, én viszont csak a szememet forgattam. Oké, talán mégse akkora tuskó ez a pasi, mint ahogy először gondoltam.

Bent voltunk a belvárosban, nem messze a Temze partjától. Mivel nem tudtam, hogy ő merre akar menni, ezért hagytam, hogy ő elinduljon először. Ahogy számítottam rá, a parthoz vezetett, ahol rendkívül kevesen voltak. Ha tudtam volna, hogy egy kis eső ennyi embert riaszt vissza innen, akkor sokkal többet jártam volna erre ilyenkor. Persze néhány akaratos turistát semmi sem zavar haza, viszont az alapvető zsúfoltsághoz képest kevesen voltak.

Gondolom emiatt döntött úgy Niall is, hogy leveszi az arcát takaró napszemüvegét. Nem mintha az segített volna elbújni a rajongók elől, de úgy legalább az olyanok mint én - értem itt az olyan áldozatokat akik egy barátjuk, rokonuk miatt rákényszerülnek, hogy ismerjék - nem ismerik fel.

Miközben a pulcsija zsebébe vágta a szemüveget, én jobban szemügyre vettem őt. Aranyszőke haja rendezett volt, és az egész oldalra fésülve. Ahhoz színben tökéletesen illett a borostája, ami lefedte az egész állát, a szája körüli részt és az arccsontján futott végig a füléig. És a frissen felfedett terület, a szeme volt a legkábítóbb. Mintha valami kék ékkő lett volna, ragyogott a hideg természetes fényben. És csak akkor, ahogy komolyabban szemügyre vettem, hogy a pupillája körül az íriszének sárgás fénye volt. Gyönyörű szemei voltak.

Amíg én őt tanulmányoztam, Niall végzett és rám nézett. Akkor kaptam észbe és pillantottam el, amikor a szemei már az enyémekbe néztek. Persze, ez már késő volt, az ő vigyora újra feltűnt az arcán és láthatóan nagyon örült magának.

- Szabad? - kérdezte, én meg először nem is értettem miről beszél, de aztán megláttam, hogy a kezét nyújtja felém. A gesztuson elmosolyodva csúsztattam az ujjai közé az enyéimet, mire ő határozottan megfogta, és sétálni kezdtünk.

Ötletem sem volt, hogy hogy kéne viselkednem, hogy hogy kéne éreznem, csak sodródtam az árral. Niall kérdésekkel kezdte a beszélgetést és mivel láttam rajta, hogy tényleg érdekli az, amit kérdez, én készségesen válaszoltam. Néhány kérdése után azonban én is visszakérdeztem, amire ő is nyíltan válaszolt. Észre se vettük, de ahogy egyre jobban megismertük egymást, órák teltek el, és mi oda-vissza sétálgattunk a Temze mindkét partján kézenfogva. Meséltem neki az életemről, a családomról, a holnapi interjúmról, ami miatt eléggé ideges voltam, mire ő megnyugtatott és elmondta, hogy ha ő lenne az álláshirdető, nem lenne kérdés, hogy felvesz-e. Ő róla is sok mindent megtudtam, persze az alapokkal tisztában voltam, de rengeteg részletet is meg osztott velem. Sokat mesélt a bandáról is, de sokat a saját karrierjéről is. Még azt is megtudtam, hogy annak ellenére, hogy feloszlottak, tartják a kapcsolatot, sok dologban egymástól kérnek tanácsot és egymástól kapnak támogatást. Ahogy ezeket mesélte, már magam előtt láttam Kate arcát, ahogy megtudja ezt a sok információt.

- A fenébe! - vágott egy mondatot félbe, amikor nem figyelt, és véletlen egy pocsolyába lépett. Az egész cipőjét eláztatta a víz, de még az én farmeromra is jutott belőle - Bocsánat. A hátad után a nadrágodat is összekoszolom, szörnyű ember vagyok.

- Dehogy vagy - nevettem és ahogy tovább lépkedtünk kinéztem egy pocsolyát, amibe már szándékosan léptem bele, hogy az ő világos, vasalt nadrágja is esővizes legyen - Hupsz - rendeztem le ennyivel, de úgy vigyorogtam, hogy teljesen elárult. Niall erre riposztolva az én pocsolyámba csobbant, de olyan erővel, hogy már mindkét lábamra jutott belőle. Éreztem, ahogy a víz a széthasznált sportcipőmbe szivárog, de ezzel nem foglalkozva nevetve fröcsköltem le újra a férfit.

Egészen addig folytattuk ezt a gyerekes viselkedést, amíg a felettünk álló sötét felhőből egyik pillanatról a másikra szakadni kezdett az eső. Niall futólépésben elindult az egyik irányba, én viszont egyhelyben állva maradtam. Valószínűleg azt hitte, hogy követem, mert amikor méterekkel arrébb hátrafordult meglepődve konstatálta azt, hogy én még mindig a pocsolyánk mellett álldogálok.

- Aurora - kiáltott nekem és a kezével intett, hogy kövessem - Gyere már, mert bőrig ázol!

Én erre csak elvigyorodtam és megvontam a vállam.

- Na és? Mi lesz, ha bőrig ázom? Elvégre nem vagyok cukorból, pár vízcsepp nem árt - ismételtem el a szavait.

Niall egy ideig tanácstalankodott egy fa árnyékában. Úgy látszott, ő nem gondolta egészen komolyan azt, amit korábban mondott, de mivel mégiscsak ő mondta, és én maradni akartam, kijött a fa alól és odasétált hozzám, ahol megfogta a kezemet és újra sétálni kezdtünk. Ketten, a zuhogó esőben.

Ahogy lépkedtünk, szinte alig láttam valamit. Próbáltam nyitva tartani a szememet, de néhány esőcsepp mindig pont oda esett, így szinte folyton becsuktam. A ruhám már teljesen átázott és valószínűleg a cipőmet se tudom többet használni. Mellettem Niall sem festett fényesen, de rajta legalább egy sötétkék pulóver volt, bár az is elöl kicipzározva, a kapucnija hátrahajtva.

Mikor észrevette, hogy nézem, ő is rám vezette tekintetét, de szinte azonnal zavarba jött és a földre kapta a tekintetét.

- Aurora - kezdte, úgy, hogy még mindig a földet kémlelte - Átázott a pólód.

- Igen. És?

- A pólód fehér - közölte a lehető legszíntelenebb hangján, majd rám nézett, de szigorúan a szemembe.

Amikor rájöttem, hogy mi a baj, gyorsan a mellkasom elé kaptam a kezeimet. Átkoztam magam a reggeli döntésem miatt, amikor a legkényelmesebb és az egyik legátlátszóbb melltartómra fehér pólót vettem fel. Hirtelen olyan zavarba jöttem, hogy amellett, hogy elhúztam Nialltől a kezemet, még el is fordultam. Mivel semmilyen extra felső se volt nálam, ezért hirtelen nem találtam megoldást.

Szerencsére velem szemben Niallnek volt ötlete, így amikor a fejemet visszafordítottam felé, ő már a pulcsiját nyújtotta nekem. Elfogadtam, és hálásan megköszöntem, majd addig vissza se fordultam, amíg állig nem húztam a cipzárt a mellkasomon.

Mikor újra megfordultam, a tekintetem a férfi arca helyett a felsőtestére vándorolt, amire az ő fehér felsője úgy tapadt, mintha második bőre lenne. Meg kellett ráznom a fejemet ahhoz, hogy erőt vegyek magamon és a szemébe nézzek. A szemébe, ami tele volt gondoskodással.

- Gyere ide! - kérte, mire közelebb léptem hozzá. Ő a vállam felé nyúlt, majd átnyúlva felette megfogta a kapucnit és a fejemre húzta - Így már tökéletes - mosolygott rám elbűvölően, mire én is viszonoztam.

- Akkor indulhatunk! - jelentettem ki, majd újra a kezéért nyúltam, amit ezúttal nem csak megfogtam, hanem össze is kulcsoltam vele az ujjainkat. Ha neki fel is tűnt a különbség, nem adta jelét, nekem viszont sokkal kellemesebb volt.

Hihetetlen volt az érzés ami elfogott, miközben vele sétáltam. Szerintem még sosem éreztem magam ilyen jól egyetlen férfi közelében sem. Annak ellenére, hogy az elején mennyire ellenségesen viselkedtem vele, és teljesen feszültségben voltam, most rendkívül jól éreztem magam. Úgy elengedtem magam, mint amikor Kate-tel vagyunk csak kettesben. Nem sok mindenkinek nyílok meg, pláne nem ennyi idő alatt, de Niallel a One Direction szám óta nagyon egymásra hangolódtunk.

Annyira elengedtem magamat mellette, hogy nem érdekeltek a körülmények. Nem érdekelt se az, hogy hol voltunk, se az, hogy mikor, se az időjárás, se az emberek, talán azt se vettem volna észre, ha körülöttünk mindenki kínaiul kezdett volna beszélni. De mindezt úgy éreztem, hogy nem baj. Nem számított semmi, csak én és Niall, még akkor is, hogy nem tudtam, hogy ez az egész mennyire komoly. De nem számoltam a holnappal, csak a mának éltem. Jól akartam még érezni magam, amíg Niall haza nem visz.

Hosszan sétáltunk. Néha csendben, néha beszélgetve, de sohasem kínosan. Természetes volt minden mozdulat, amit egymás közelében csináltunk. Olyan volt, mintha már évek óta ismernénk egymást. Éppen ezért Niall is elengedte magát és 26 éves kora ellenére követte a gyerekes gondolatait. Nem tudtam, hogy ő valóban ennyire nyílt ember, vagy mellettem ő is lazábban érzi magát, de nagyon jól esett, hogy ő se fogta vissza magát ha valami a nyelvén volt.

Ezért történt az, hogy amikor a Temze egyik hídjánál voltunk és egy lépcső közepén egy fém korlát vezetett le, ő elengedte a kezemet és felpattant rá, a földet már csak a lépcső alján érte. Nem érdekelte, hogy a vizes rúd nyomot hagyott a nadrágján, hogy néhány ember a fejét csóválva utána fordult, ő azt tette, amit igazán akart. És ezért is nevetett az egész alatt, de még akkor is, amikor felém fordult.

- Gyere te is, Aurora, nagyon jó! - vigyorgott és intett egyet maga felé.

Én is visszavigyorogtam, majd a fejemet csóválva sétáltam a korláthoz. Még sose csináltam ilyet, de nem tűnt olyan nehéznek. Bár nem tudom, hogy Niall hányszor csinálta, de neki is simán ment, nem lehet ezzel baj. Óvatosan felpattantam rá, majd miután nevetve kifújtam a levegőt, engedtem a gravitációnak, ami lefele húzott és elindultam a korláton.

Baromi jó érzés volt. Ráadásul az esőtől a súrlódása is kisebb volt, így a végére már teljesen begyorsultam. Amikor a korlát végéhez értem, azt hittem, hogy simán lehuppanok róla úgy, ahogy előttem a férfi is tette, de nem éppen úgy sikerült ahogy terveztem.

Amikor a lábam földet ért, a lendületem vitt tovább, így el is estem volna, ha valami nem tart meg.

Niall kapott el, és erős karjaival tartotta a testemet, ezzel nem engedve engem elesni. Lassan újra függőleges helyzetbe hozott, de nem engedett el. Úgy véltem, ezt meglehetősen jól is tette, mivel a térdeim remegéséből ítélve önerőből amúgy sem állnék meg.

A közöttünk lévő tér már szinte elhanyagolható volt. Mellkasunk összeért, a kezeim a karjain pihentek, amik a derekamat fogták. Mivel nem volt sokkal magasabb, mint én, az arcunkat se sok levegő választotta el egymástól.

Egymástól kissé elvált ajkait néztem, amiken már nem látszott a mosolya. Elszakítva tőlük a tekintetemet néztem feljebb a szemeibe, amik pedig az én számat nézték. Lassan azonban ő is a szemembe nézett, ennek ellenére nem mozdult. A szemeimbe nézett, de nem is engedett el és nem is csókolt meg. Rám várt, nem akart olyat tenni, amivel esetleg megbánt engem. A kezembe adta a döntést, hogy mit csináljak.

Amikor ez nálam is leesett, nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Kezeimet felvezettem a férfi tarkójára és közelebb húztam magamhoz, amíg egy csókban egyesültünk.

Lassan mozgatta az ajkait az enyéimen, miközben a derekamnál fogva még közelebb húzott magához. Nyelvével az ajkamon végigsimított, mire én nagyobbra nyitottam a számat és elmélyítettük a csókunkat. Kezemmel vizes tincsei közé túrtam, és akkor tudatosult bennem, hogy még mindig esik az eső. Máskor ez zavart volna, mert könnyen megfázom, azonban most a legcsekélyebb mértékben sem érdekelt. Abban a pillanatban csak ott akartam állni és a lelket is kicsókolni Niall édes ajkaiból.

Nem tudom mennyi idő telt el annélkül, hogy szétváltunk volna, de nem számított. Nem tudom hányan mentek el mellettünk fintorogva, nem tudom hányan ismerték fel Niallt, hogy hány fénykép készülhetett rólunk, de mindez nem érdekelt. Az egyetlen dolog amire tudtam gondolni az Niall volt.

Amikor szétváltunk már nem sétáltunk messzebb, visszaindultunk az autóhoz. Kellemes csendben sétáltunk, nem beszéltünk a csókról, nem beszéltünk a holnapról. Részben a fáradtság miatt, részben a bizonytalaság miatt. Nagyon jól éreztem magam a mai nap, de féltem, hogy mi lenne, ha nyilvánosságra kerülne a kapcsolatunk. Nem lehet könnyű egy olyan férfi barátnőjének lenni, aki után minden fiatal lány vágyakozik.

Amikor visszaértünk a férfi kocsijához már besötétedett. Ahogy eddig, úgy most is először kinyitotta az ajtót nekem, majd átment a saját oldalára és beült. Miután elmondtam merre lakom, és ő beállította a navigációt, az autóban is csendben voltunk, a rádió csak halkan szólt. Niall nem panaszkodott a majdnem egy órás autóút miatt. A kezemmel az ajtóra támaszkodva figyeltem egy ideig a férfit, ahogy vezet és ahogy a szembejövő autók lámpája megvilágítja az arcát, de mikor már nem egyszer azon kaptam magam, hogy lecsukódnak a szemeim, úgy döntöttem, hogy könnyebb, ha az ablaknak döntöm a fejemet. Éppen elhelyezkedtem, amikor a rádióban új zene indult.

Az első pár üteméről nem ismertem fel, viszont ahogy az énekes elkezdett énekelni, rájöttem, hogy Niall az.

- Énekelj, kérlek! - kértem meg rá szinte félálomban, amire teljesítette is a kérésemet.

A lassú szám - bár még nem ismertem - gyönyörű volt, bár nem hiszem, hogy valaha ezt mondtam volna rá, ha nem ismerem az előadóját. Nem volt az én műfajom, viszont ahogy a férfi a mellettem lévő ülésen énekelte, az libabőrt okozott a karomon.

És bár próbáltam ébren maradni a szám végéig, de a nyugodt hangzás átsegített az álom küszöbén.

Másnap reggel félholtan nyomtam szundit az ébresztőmre, majd próbáltam az öt percet kihasználni, hogy kicsit még pihenjek, de az sokkal gyorsabban letelt, mint ahogy számítottam rá.

Miután kikapcsoltam, lassan felültem és amíg a szemeimből próbáltam kidörgölni az álmosságot, addig elgondolkodtam a tegnap estén. Amikor a lakásomhoz értünk, Niall ébresztett fel, az utat szinte végigaludtam, amire egyáltalán nem vagyok büszke, mivel nem beszéltünk meg legközelebbi találkozást, még telefonszámot sem cseréltünk. Talán felvetettem volna az ötletet, ha nem félálomban köszönök el tőle és jövök be.

Most viszont nem volt szabad ezzel foglalkoznom. Felálltam és a tükörhöz mentem, amiben egy kész szörnyeteg nézett vissza rám. Szőke hajam az üdítőtől úgy összeragadt, mint ahogyan azt megjósoltam, de szerintem az esővíz sem segített neki. A szemeim vörösek voltak a fáradtságtól, ahogy az orrom is, és a számon vettem a levegőt, mert...

Ebben a pillanatban tüsszentettem.

Mert teljesen be volt dugulva.

A fejemet fogva láttam neki a munkához, hogy kicsit elviselhetőbb kinézetem legyen és ne rúgjanak ki amint meglátnak.

Körülbelül másfél óra múlva a lakást zártam magam mögött. Bár nagyon büszke voltam a teljesítményemre, mert ahhoz képest, hogy milyen voltam reggel és milyen vagyok most, azt kell mondanom, hogy nem semmi. Viszont nem voltam jó időben, ha a vonat nem késik egy kicsit, akkor valószínűleg lekéstem és ezzel az egész állásnak annyi. Így amint hallottam a zár kattanását, futottam a folyosón, és a lassú lift helyett a lépcsőt választottam. Szerencsére csak három emeletet kellett lemennem és máris a hallban voltam, ahonnan egyből kirohantam a főbejáraton.

Az ajtón kilépve viszont megtorpantam. Ismerős luxusautó parkolt a ház előtt, és annak dőlve a legnagyobb meglepetés állt.

Ahogy észrevett, elmosolyodott, amit én azonnal viszonoztam és még mindig futólépésben indultam felé, majd amikor odaértem, se szó, se beszéd, megcsókoltam. Ő visszacsókolt, de alig néhány másodperccel később eltolt magától.

- Nem akarom, hogy miattam késs el - mondta, majd kinyitotta a baloldali ajtót, hogy beszállhassak, mire megköszöntem és beültem. Ő megkerülte az autót, majd amikor ő is beült én újra tüsszentettem.

- Milyen felelőtlen volt a pasi, akivel tegnap voltál! Hagyta, hogy megfázz! - jegyezte meg és egy olyan pillantást váltott velem, amibe beleremegett a szívem.

Mielőtt kiparkolt volna, nyomtam egy puszit az arcára, ő pedig elmosolyodott rajta.

Soha nem éreztem magam olyan szerencsésnek, mint abban a pillanatban.