•🫒•

A nő semleges arccal figyelte fivérét, aki vele szemben állva várta, hogy Zoya végre megszólaljon.

- Élsz még?- húzta el kezét a nő arca előtt, mivel abban sem volt teljesen biztos, hogy húga egyáltalán pislog-e még.

- Én nem fogok azért elmenni veled azért, hogy gerincbe vágd a csajod!- szólalt meg felháborodva Zoya, majd mit sem törődve bátyjával indult el a szobája felé, csakhogy a férfi sem hagyta annyiban saját igazának hajszolását.

- Nem is azért jönnél, hanem mert két jegyet kaptam, és el szeretnélek vinni magammal Zoya.

- Elnézést.- bólintott mélyet a nő- Had javítsam ki magam. Nem fogok azért elmenni veled, hogy gerincbe vágd a csajod, és hogy előtte bidíszlet legyek melletted, mint egy szobanövény a sarokban, akit mutogathatsz.- mosolyod ott el negédesen a nő, majd már be is vágta maga mögött a szoba ajtaját.

- Zoya!- kopogott az ajtón a férfi- Zoya! Komolyan mondom, hogy sírba viszel!

- Szerintem is! Majd szólj, hogy milyen koszorút csináltassak neked.- kiabált vissza a nő fivérének, majd dolgait összeszedve lépett be a fürdőszobájába, de még hallotta, ahogy a férfi még beszél hozzá az ajtón túlról.

- Komlyan nem fogsz nekem segíteni?- tette fel a kérdést a férfi az előszobaajtónak támaszkodva, miután a nő kilépett a fürdőszobából, már teljesen felfrissülve.

- Miért segítenék? Csak egy jó indokot mondj nekem!- lépkedett csípőre tett kézzel a nő testvére felé.

- Mert meg tudom szerezni  neked az egyik államjog vizsgád tételsorát, amit soha nem ad ki a professzor.- nézett felvont szemöldökkel a férfi testvérére, de a nő csak vállat vont.

- Veled ellentétben én tanulok a vizsgáimra drága bátyám, így általában le szokte azokat tenni.

- Csakhogy ez a professzor már háromszor is kiküldött a vizsgáról, ha jól tudom, nem?- tette fel a kérdést a férfi, mire a nő szinte fogait csikorgatva fordult el testvérétől, talán egy kissé jobban fájt neki ez a dolog, mint amennyire kellett volna.

- Minek akarsz te oda elmenni ennyire?- tette fel a kérdést a nő, miközben felnyitotta a laptopját az íróasztala elé ülve.

- Meg akarom nézni a barátnőmet.- Zoya felnevetett ezen a megnevezésen.

- Mióta van neked olyanod?

- Ez még nekem is új,- ült le a férfi húga ágyára, mire a nő csak megforgatta szemeit- és éppen ez az, ami miatt az apánk nem akar elengedni engem egyedül, mert nem hiszi el, hogy nem az egész sort akarom megfektetni, aki végigmegy a kifutón, csak egyet.

- Aha, és nincs igaza?

- Jelen edetben nincs.

- Persze.- morogta a nő az orra alatt, miközben széthúzta a papírhalmot az asztalán, és feltűnt neki egy kirívó zöld boríték. Már levelet kapott volna? Hiszen több, mint két hét szokott lenni, mire megérkezik egy-egy boríték- Holnapra kérem a tételeket.- mondta a nő hátra se fordulva.

Testvére ajkain pedig csak egy önelégült mosoly terült el, mintha tudta volna, hogy győsztes csatát vív. A nő óvatosan nyújtotta előre kezét és óvatosan vette ujjai közé a méregzöld papírnehezékét, majd hirtelen fordult hátra és dobta neki testvérének a tárgyat.

- Tűnj ki az intin szférámból.- mutatott az ajtó felé.

- Te kis erőszakod hörcsög.- állt fel nevetve a férfi, majd ki is lépett a szobából, ezzel magára hagyva a nőt a gondolataival és a levelével.

Zoya Le Clerc! Hogy én egy titokkal?!

A repülőn nevetve álltam ellent minden próbálkozásodnak, ahol zsarolni próbáltál a titokkal, amit úgy sem fogok elmondani neked, soha nem szerettem a titkaimról beszélni, de amikor belenézek azokba a csillogó szemekbe, amiket megvilágítja a napfelkelte, amit a felhők közül élvezhettünk, rájöttem, hogy az életemet is képes lennék rád bízni, így hát íme a titkod Miss Le Clerc:

Amikor kicsi voltam teniszező akartam lenni, és imádtam mindig is játszani, de az apám a mostani munkám felé próbált engem terelgeni, és szinte eltiltott a teniszpályától, én viszint minden este pontban tíz ora nyolc perckor kiosontam, amikor senki sem látott, és állandóan gyakoroltam.

Szóval, várlak egy teniszpartira kislány!

Nápolyban esett, amikor kiléptünk a reptérről, így a vékony kabátomat a fejünk fölé emelve futottunk el egy taxiig, ami elvitt bennünket a Certosa e Museo di San Martino-ba, állítólag innen nyílik az egyik legszebb kilátás a Nápolyi-öbölre, és mindenki szerint, már csak e miatt is megéri megnézni ezt a helyet, ahogy a benne található múzeuzm is gyönyörű, és igazán ritka és kiváló műalkotások között sétáltunk végig.

Szereted egyáltalán a festészetet Zoya? Valamiért van egy olyan érzésem, hogy igen. Remélem nem nyúltam nagyon mellé...

A San-Gennaro katakombák felé menet meséltem neked a gyerekkoromról, hogy mennyire odavoltam a teniszért, és hogy édesanyám mennyire támogatott mindenben, szerencsére a szüleim mindig minden fontos döntésemben támoagtóak voltak, amennyire csak szellemileg és anyagilak tehtették azt, még ha az apám kissé a saját akarata felé terelgetett is.

Nem mondom, hogy mindig rózsás volt a helyzet, talán méh most sem mindig az, ki tudja, dehát kénytelen leszek továbbvinni az üzletet, amit az apám felépített.

A katakombákban végigsétálva megemlítette, hogy a családom révén nem katalikus, hanem zsidó vallású vagyok, így mindig kíváncsian fordultam a katalikus emlékek felé, főleg ha történelmi jelentőségűek voltak.

Miután végigsétáltunkma város alatt, és ismét a felszínen jelentünk meg, csak akkor tudatosult bennünk, hogy odakint még mindig esik, így én gyorsan elmentem venni esernyőket, de te még mindig csak kint álltál az esőben, majd mosolyogva felém fordultál, és kezedet kinyújtva feléd léptem eléd, amikor is rájöttem, hogy táncolni szeretnél.

Olyan felszabadult voltál, annyira gyermeki, annyira angyali...

Olyan voltál, mintha semmi nem érdekelne a világon, de jó lenne ilyen embereket látni magam körül, és nem olyanokat, akik lenéznek és elítélnek, mert a miatt vagyok ott a cégnél, mert az apám az egyik tulajdonosa, miközben én csak az adatokkal próbálok dűlőre jutni. Ezzel szemben annyira könnyű veled lenni Zoya, olyan megnyugtató része vagy az életemnek, bárcsak örökre így maradhatnél.

Veled...

Nos, sajnos mivel semmi sem tart örökké, ezt már gyermekkorom óta tudom, így miután szereztünk tésztát elvitelre, és az idő közben kisütött olasz napon mindketten megszáradtunk, így elindulhattunk Alberobello meseszép UNESCO által védelem alá vett városába.

Zoya szomorúan nézett a levélre, a férfi is ugyan arra a sorsra van ítélve, mint ő. Az apja döntött helyette minden helyzetben, majd egyszer pedig a férfi kénytelen lesz átvenni az apja cégét, amely ezek szerint valamilyen közgazdasági dologgal foglalkozhat, ehhez pedig Lancenek láthatóan a legkisebb kedve sincs.

A nő szobájának ajtaja kivágódott, majd testvre lépkedett be rajta, és mit sem törődve a nő felháborodásával az íróasztal elé lépve tette le arra a kezében tartott papírokat.

- A tételek.- ütögette meg kezével a fehér lapokat- És a repjegyünk. Holnapután indulunk, nem kell ruhát pakolnod, a divattervező minden vendégének személyre szabottan adja át a ruhát, amibe szerinte jól mutatatna a bemutatón. Az első sorban ülünk, szóval valami extravagáns darabra számíts Zoya.

• 🫒 •