𝒂 𝒔𝒛𝒆𝒍𝒍𝒆𝒎𝒆𝒅𝒅𝒆𝒍

Fáradtan és nyúzottan keltem fel ma is, mint fél éve minden nap. Az ágy másik felére néztem, amihez azóta sem nyúltam hozzá. Szépen be volt vetve, egy gyűrődés sem volt rajta. Nem voltam képes az Ő felén aludni. Az csak az övé... Csupasz lábaim letettem a hideg padlóra, és a hátam mögött megtámaszkodva az ágyon, felállni készültem, mikor megpillantottam Leilani kávés bögréjét. Az izmaim elsorvadtak, magatehetetlenül visszaestem a puha ágyra. A csésze oldalán egy bordó rúzsfolt éktelenkedett, ami az idő múlásával egyre csak halványabb lett, ellenben a fájdalmammal, ami még mindig éles volt bennem, és nem fakult ki. Egy keserédes mosolyt elejtve vettem rá magam, hogy felálljak, és nekilássak annak, amitől mindig is féltem. A gyász legutolsó szakaszának. A tovább lepésnek.

,,𝒉𝒆𝒓𝒆 𝒊 𝒂𝒎 𝒘𝒂𝒌𝒊𝒏𝒈 𝒖𝒑, 𝒔𝒕𝒊𝒍𝒍 𝒄𝒂𝒏'𝒕 𝒔𝒍𝒆𝒆𝒑 𝒐𝒏 𝒚𝒐𝒖𝒓 𝒔𝒊𝒅𝒆
𝑻𝒉𝒆𝒓𝒆'𝒔 𝒚𝒐𝒖𝒓 𝒄𝒐𝒇𝒇𝒆𝒆 𝒄𝒖𝒑, 𝒕𝒉𝒆 𝒍𝒊𝒑𝒔𝒕𝒊𝒄𝒌 𝒔𝒕𝒂𝒊𝒏 𝒇𝒂𝒅𝒆𝒔 𝒘𝒊𝒕𝒉 𝒕𝒊𝒎𝒆"

Lefele ívelő ajkakkal, megtörten pakoltam össze Leilani cuccait. Már éppen elég ideje nincs köztünk, mégsem mertem hozzányúlni, vagy esetleg ránézni arra, ami az övé volt. Féltem, hogy most nem lesz velem senki, aki megvéd attól, hogy utána menjek. Mikor megtudtam, hogy feladta az életet, nem tudtam elviselni a fájdalmat, a tátongó lyukat a mellkasomban. Úgy éreztem, mintha szép lassan eltűnne egy részem. Mert túlzás nélkül ő volt nekem az, akiről minden ember álmodozik. Nem csak a szerelmem volt, hanem a lelki társam is. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy vajon létezik-e olyan ember a világon, aki minden tud rólad, aki jobban ismer saját magánál, és ezzel te is így vagy az ő irányába. Akkor tudtam meg a választ, mikor megpillantottam egy angyali lányt, hosszú barna hajjal, és méregzöld szemekkel. Ott jöttem rá, hogy a léleknek is van egy párja. Egy olyan pár, akinek nem a külsőjébe szeretünk bele, hanem a lelkébe. Mert látjuk azt, amit más nem. Látjuk őt valójában, abban az önmagában, amit a test eltakar. A test a lélek burka, a pajzsa, amit az átlag emberek végállomásnak tekintenek, és csak egy, a különleges társ megy tovább. Csak lehet, hogy még túl ostobák és fiatalok voltunk, hogy tudjuk, mi is az a szerelem. De most, hogy már nincs, jobban tudom...

,,𝒘𝒆'𝒓𝒆 𝒕𝒐𝒐 𝒚𝒐𝒖𝒏𝒈, 𝒕𝒐𝒐 𝒅𝒖𝒎𝒃, 𝒕𝒐 𝒌𝒏𝒐𝒘 𝒕𝒉𝒊𝒏𝒈𝒔 𝒍𝒊𝒌𝒆 𝒍𝒐𝒗𝒆
𝒃𝒖𝒕 𝒊 𝒌𝒏𝒐𝒘 𝒃𝒆𝒕𝒕𝒆𝒓 𝒏𝒐𝒘, 𝒃𝒆𝒕𝒕𝒆𝒓 𝒏𝒐𝒘"

Körbe néztem a tágas lakáson, amit a rám telepedő könnyfátyoltól homályosan láttam. A fotel karfáján egy szépen összehajtogatott anyag pihent, mintha nem is tudná, hogy a tulajdonosa már nem viseli többet. Közelebb sétáltam s közben hallgattam, ahogy a régi fa padló nyikorog, mikor ráhelyezem a testsúlyom. Keserves nyikorgás volt, a szívem megszakadt, mikor visszagondoltam arra, ahogy itt táncoltunk. Akkor boldognak tűnt, mintha a zenével lenne összhangban, és könyörögne, hogy sose hagyjuk abba a táncot. Egy forró könnycsepp csöppent le a világosbarna parkettára, miközben tovább léptem és a kezembe fogtam a pólót. Szemeim elé emeltem, és azonnal ezernyi emlék hurrikánja csapott le rám, pedig csak egy felirat díszelgett a pólón. led zeppelin. Ezt viselte, mikor elment, és csak két nap múlva tért vissza. Halálra aggódtam magam miatta, semmit sem aludtam ez idő alatt. Mégis, mikor belépett az ajtón, megázva, karikákkal elbűvölő zöld szemei alatt, kócos hajjal, mégis gyönyörűen, nem tudtam rá haragudni. Csak magamhoz öleltem, és hagytam, hogy összekönnyezze a pulcsim. Azóta sem tudom, hogy miért ment el. Hogy mi fájt neki annyira, amit nem érthetett meg senki. Óvatosan tartottam, mintha csak attól félnék, hogyha egy kicsit is jobban fogom, porrá válik és egy lágy szellő elfújja tőlem messzire. Beleszagoltam, és még éreztem benne a megnyugtató, vaníliás illatot, ami ködfelhőként terjengett Leilani körül, ezzel megbabonázva engem. Sokáig csak élveztem az illatot, az egyetlen dolgot, ami csak őt jellemezte, és megmaradt nekem. Ez volt Ő. Édes, mégis erőteljes, akár csak a vanília.

,,𝒄𝒍𝒆𝒂𝒏𝒊𝒏𝒈 𝒖𝒑 𝒕𝒐𝒅𝒂𝒚, 𝒇𝒐𝒖𝒏𝒅 𝒕𝒉𝒂𝒕 𝒐𝒍𝒅 𝒛𝒆𝒑𝒑𝒍𝒊𝒏 𝒔𝒉𝒊𝒓𝒕
𝒚𝒐𝒖 𝒘𝒐𝒓𝒆 𝒘𝒉𝒆𝒏 𝒚𝒐𝒖 𝒓𝒂𝒏 𝒂𝒘𝒂𝒚, 𝒂𝒏𝒅 𝒏𝒐 𝒐𝒏𝒆 𝒄𝒐𝒖𝒍𝒅 𝒇𝒆𝒆𝒍 𝒚𝒐𝒖𝒓 𝒉𝒖𝒓𝒕"

Bizonytalanul tettem vissza a helyére a ruhadarabot, mikor megcsapott egy hideg fuvallat. Megfordultam, hogy ellenőrizzem az ablakot, de az be volt csukva. Se egy ajtó, se egy ablak nem volt kinyitva, még a függöny sem moccant a helyéről. Az egész karom libabőrös lett, ahogy megpillantottam egy fehér, csillogó sziluettet. Biztos voltam benne, hogy csak a képzeletem játszik velem, de nem voltam képes ezzel törődni, mert megcsapott a vanília eltéveszthetetlen illata az alak felől. Nehézkesen közelítettem meg a lidércet, ami közelebbről nézve enyhén vibrált, de nem voltam elég bátor megérinteni, hiába nyúltam felé. Mikor Ő is közeledni kezdett, kissé meghátráltam, de a kíváncsiságom hamar felülkerekedett a félelmemen. Hagytam, hogy végig simítson arcomon, nyakamon, majd megállapodjon a vállamon. Ösztönből helyeztem kezem a derekára, majd a fejemben szóló zene ritmusára ringatózni kezdtem. A lábaim életre keltek, és átvették az irányítást. Akár csak ahogy régen, Ő vezetett. Makacs volt, céltudatos és erős. Mindig azt mondta, hogy nem tudok táncolni, csak vele. Dúdolni kezdtem a fejemben fodrozódó dallamot, ami lassan egy káprázatos mintát rajzolt ki előttem. Láttam Őt. Boldognak tűnt, mosolygott. Éreztem a jelenlétét, pedig nem szabadott volna. Nincsen itt, és soha többé nem is lesz. De ki szerettem volna élvezni ezt az érzést. Az egész lakást végig táncoltam a szellemével... mintha kiteljesedtem volna. Mintha egy kicsit összébb ment volna az a méretes kráter a mellkasomban, amit a hiánya okozott. De természetesen ez a hirtelen jött boldogság sem tartott sokáig. Hamar azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok újra, és a fantom áthalad a bejárati ajtón. Kíváncsian indultam el utána, hátha nem hiába látom, képzelem ezt az egészet. Viszonylag lassan haladt, ezért hamar a nyomába értem. Horrorisztikus, hogy egy alakot követek, aki már meghalt. Mégis ész veszejtő, és izgalmas.

,,𝒅𝒂𝒏𝒄𝒊𝒏𝒈 𝒕𝒉𝒓𝒐𝒖𝒈𝒉 𝒐𝒖𝒓 𝒉𝒐𝒖𝒔𝒆 𝒘𝒊𝒕𝒉 𝒕𝒉𝒆 𝒈𝒉𝒐𝒔𝒕 𝒐𝒇 𝒚𝒐𝒖
𝒂𝒏𝒅 𝒊 𝒄𝒉𝒂𝒔𝒆 𝒊𝒕 𝒅𝒐𝒘𝒏, 𝒘𝒊𝒕𝒉 𝒂 𝒔𝒉𝒐𝒕 𝒐𝒇 𝒕𝒓𝒖𝒕𝒉"

Sokáig sétáltam utána, mikor is megállt, ezzel megparancsolva nekem is ugyanezt. A helyi kávézó előtt álltunk. Ott, ahol az első igazi randinkra került sor.

„-Kávé és fánk? - kérdezte mosolyogva, mikor megpillantotta a komor, mégis hangulatos épületet, ami masszívan tornyosult fölénk.

-Ha jól tudom, szereted a kávét. A fánkot pedig mindenki szereti. - viszonoztam szórakozott mosolyát, majd megfogtam a kezét és beléptem vele a presszóba.

-Igaz. És ez a hely sokkal nyugodtabb, mint az előző. - emlékeztetett a tengerparti esetre, ami inkább csak egy találkozónak volt mondható.

-Azt felejtsd el, ez lesz az első hivatalos randink! - húztam le magam mellé egy szimpatikus helyre.

-Pedig nekem az is tetszett. Tudod, az adrenalin, meg minden... - nevetett fel, ami melegséggel öntötte el az egész testem.

-Ha tudom, hogy ennyire szereted a feszültséget, inkább vidámparkba viszlek. - néztem bele mélyen különleges szemeibe, amik bármikor képesek voltak belőlem totális hülyét csinálni."

És úgy is lett. A második randevúnk egy vidámparkban volt. Emlékszem, nyertem neki egy plüssmacit, amire azt mondta, hogy rám emlékezteti. Szerinte én is olyan ölelni való és aranyos vagyok, mint az a medve. Talán akkor éreztem először pillangókat a hasamban. Mert igen, a fiúk is érzik ezt, akár csak a lányok.

Nem sokat filozofálhattam, a sziluett hamar tovább állt, amit felém egy érintéssel jelzett, amibe az egész testem beleremegett. A fejemet megrázva szakadtam ki az emlékek hullámából, ami addigra annyira elhatalmasodott fölöttem, hogy féltem, belefulladok. De mégis erőt vettem magamon, és csak mentem. Nem tudtam, hogy hova visz, de úgy éreztem, tudnom kell. Szerettem volna egy kicsit visszamenni azokba az időkbe, mikor még minden rendben volt. Jól esett a nosztalgia, hiába facsarodott ki a szívem minden alkalommal, mikor Leilanira gondoltam, mint egy túlérett gyümölcs. Körbe néztem, mikor egy vidám dallam ütötte meg a fülem. Azonnal felismertem a virágárust, a kis fagyizót és a parknak azt a padját, amin ülve először mondtam neki, hogy szeretem.

„-Mondjak valami nagyon nagy őrültséget, amit még én sem hiszek el magamnak? - kérdeztem felé fordulva. Kérdő kiskutya tekintettel nézett rám, ezért eltűrve egy tincset a füle mögé, nagy bátorságot vettem magamon és kimondtam azt a szót, amit már sok ideje ki kellett volna - szeretlek.

-Mondjak egy még nagyobb őrültséget, amit még te sem fogsz elhinni? - vonta fel tökéletesen ívelt szemöldökét, egy játékos mosoly kíséretében. Bólintottam, és kíváncsian néztem rá, pedig éreztem, hogy mi lesz a végkifejlet - én is téged.

-Akkor ez azt jelenti, hogy most már legálisan kijelenthetem, hogy az enyém vagy? - kanyarítottam kacér mosolyra ajkaim, mert tudtam, hogy ezen ki fog akadni, és elkezd aranyosan magyarázni a függetlenségéről, és arról, hogy a nők nem tárgyak, hogy birtokolhassák őket.

-Tudod jól, hogy utálom, ha ezt mondják a férfiak! - húzta fel kissé dühösen mini orrát, ezzel még jobban aranyossá téve magát. Közelebb hajoltam, és egy puszit nyomtam rá, mire az izmai, amik eddig összehúzták az orrát elernyedtek, és újra visszatért a kevésbé gyerekesen kinéző Leilani, aki az alacsonysága, és a babaarca ellenére is tudott lenyűgözően nőies lenni."

Szinte visszatükröződött a szeméből a mosolygó Craig, így testközelből láttam az akkori boldog önmagam. Szerettem volna most is ugyanolyan lenni. Csakhogy nem volt miértje. Talán csak az, amivel mindig nyaggatnak, hogy Leilani is ezt akarná... Tudom, hogy boldognak szeretne tudni, de nekem nem megy. Egy olyan világban nem, ahol Ő nincs.

Hihetetlen gyorsasággal vágtatott át rajtam a szellem, ezzel elvonva figyelmem a bambulásról. Észrevettem, hogy az elmélkedésben egy forró könnycsepp folyt végig az arcomon. Láttam benne az elmúlt fél év összes fájdalmát. Egy tükör volt, amibe ha belenézel, egy befejezetlen életet látsz saját magad helyett. Egy olyan életet, amiben az érdemeltnél sokkal több volt a szenvedés, és azt az eltakaró megjátszott mosolyok hada csak egy kis porszem a milliónyi kegyes hazugság mögött. Ez az élet az, amit egy olyan illető élt, aki nem érdemelt halált, akinél jobb embert nem is ismertem. Láttam az Ő világmegítélését, mert hitte, hogy még vannak jó emberek. Reménykedett, hogy a felszín alatt a világ egy jobb hely, ahol az elveszetten csapongó lelkek végül örök megnyugvásra találnak. Kár, hogy ez nem így működik. Hogy az emberek egymást tapossák, gyilkolják és bántják, csupán csak a bőrszín, vagy a nemi identitás miatt. Az emberiség sose lenne képes arra, amiről Ő álmodott. Lehet, hogy túl jó volt erre a világra.

Még egy hidegrázás billentett ki végleg a belső világomból. Az árnyra néztem, ami most nem fehér, hanem piros színben vibrált. Ugyan nem nagyon értettem az aurák nyelvén, csupán a kisugárzásából dühösnek tűnt. Gondolatban felnevettem, hogy még így is át tudja adni a haragot, amit mindig érzett, mikor elméláztam és komótosan kisétáltam a kinti életemből a belső békémbe, ahol semmi nem zavart a lehetetlen dolgok kitárgyalásában saját magammal. Addig néztem Őt, ameddig vissza nem tért az eredeti, angyali fehér színe, és útnak nem indult újból. Egyre csak törtetett előre, s néha átment egy-egy emberen, akiket kirázott a hideg. Erőt vettem magamon, és egy gyorsabb tempót diktáltam magammal szemben, hogy beérjem Őt. Szellem létére igen gyors. Egészen addig követtem, míg meg nem állapítottam magamban, hogy ez baromság... Leilani fél éve halott. Ez nem lehet Ő. Felnőtt létemre egy szellemet kergetek, szuper. Ennyire elvette az eszem a gyász, hogy alakokat látok, és beképzelem, hogy az emberek, akiken ez az izé átmegy, megrezzennek. Bekattantam, felemésztett a fájdalom. Mint mikor a kisgyerek képzel magának egy barátot, mert magányos. Én is magányos vagyok. Csak ezt eddig nem vállaltam fel. Elfojtottam.

,,𝒔𝒐 𝒊 𝒅𝒓𝒐𝒘𝒏 𝒊𝒕 𝒐𝒖𝒕 𝒍𝒊𝒌𝒆 𝒊 𝒂𝒍𝒘𝒂𝒚𝒔 𝒅𝒐"

Végül, a hitem elvesztése után is követtem a lidércet, de egész úton azon kattogtam, hogy ha Ő az agyam szüleménye, miért nem emberibb. Miért nem hasonlít Leilanira? Vajon már annyi idő eltelt, hogy kifakult a képe az emlékezetemben? Hiszen még mindig emlékszem a csoda szép mosolyára, a szeplőire, és a barna hajára, amit bár ő átlagosnak talált, nekem különleges volt. Mert lehet, hogy még millió másik lány haja barna a világon, az övé volt a legszebb barna. És tökéletesen állt neki. Emlékszem a zöld szemeire, amik egyszerre voltak kihívóak, és tükröztek mimóza belsőt. Megmutatták, hogy Ő milyen ember, és, hogy én milyen lehetek, ha mellette vagyok. Mindig csillogtak. Ha megláttam ezt a túlvilági ragyogást íriszeiben, egyszerűen csak leblokkoltam. Olyankor azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Csak annyit tudtam, hogy létezem, és, hogy ő az enyém. Senki más nem láthatja Őt olyannak, amilyennek én láttam, és a mai napig látom is.

Jeges hideg futott végig a gerincemen, mire felszisszentem. Felnéztem a földről, amit eddig bámultam, és elcsodálkoztam. Leilani körvonalai élesedni kezdtek, majd vakítóan ragyogni. Eltakartam a szemem, s mikor már nem észleltem a fényt, elvettem kezem a szemeim elől, viszont semmit sem láttam. Hűlt helye sem maradt az eddig követett vibráló energiának. Csak a vanília illat, ami az egész rétet belepte. Azt a rétet, ami valószínűleg a végállomás volt. Mert ez az a hely, ahol be akartam fejezni egy korszakot. Ez a rét, a nyugodt kis tóval a közepén megadta volna az alaphangulatot a leánykérésnek. Pontosan úgy, ahogy az első csókunknak.

„-Craig, mit csinálsz? - kérdezte zavartan kuncogva, miközben dereka köré fontam a karom. Lenéztem rá és csak csodáltam, mire enyhe pír szökött hibátlan arcába - miért nézel így?

-Mert gyönyörű vagy. - erre a kijelentésre, ha lehet, még pirosabb lett. Egy rakoncátlan barna tincset a füle mögé tűrtem, s lassan közeledni kezdtem felé. Kis kezeit a hajamba vezette, és lehúzott az Ő szintjére. Lágyan összeillesztettem ajkainkat, amik úgy forrtak össze, mintha egy rég elveszett puzzle-darab került volna a helyére, ahová való. A vér felfoghatatlan gyorsasággal pulzált a fülemben, elnyomva a víz csobogását és a madarak dallamos csicsergését.

-Már két hónapja vártam erre. - motyogta s mellkasomhoz nyomta a homlokát.

-Én azóta, mióta megláttalak - suttogtam lágyan fülébe, mire kissé összerezzent."

Nem tudtam, hogy valós volt-e az alak, amit láttam, vagy csak a képzeletem szüleménye, de az biztos, hogy a lábaim nem úgy táncolnak, mint ahogy vele tették.

,,𝒕𝒉𝒂𝒕 𝒎𝒚 𝒇𝒆𝒆𝒕 𝒅𝒐𝒏'𝒕 𝒅𝒂𝒏𝒄𝒆 𝒍𝒊𝒌𝒆 𝒕𝒉𝒆𝒚 𝒅𝒊𝒅 𝒘𝒊𝒕𝒉 𝒚𝒐𝒖"

--------‐-----------------------------

Drága b-lanka !

Ezt a kis oneshot szerűséget szülinapod alkalmából írtam. Tudom, azt mondtad, hogy nem érdemled meg az ajándékot, de szerintem mindent, az egész világot megérdemled, főleg azok után, amiket velem tettél. Jobb ember lettem, megváltoztam. Megmentettél az összeroppanástól, volt, mikor a haláltól is. Te akkor is mellettem voltál, mikor az egész világ ellenem fordult.
Köszönöm. Mindent köszönök. Ugyan sosem fogod elhinni nekem, de csodálatos, különleges és gyönyörű vagy. El sem tudod hinni, mennyire imádlak.

Tehát igen, ezért készült ez a kis szösszenet, bár nem ennek indult.

Elsőnek egy Come To Brasil c. történetet találtam ki, ami nagyon, de még annál is jobban kiszúrt velem, ugyanis még száz szónál sem jutottam tovább. Volt egy Hold On, amivel nem tudom, hogy mit akartam kezdeni, de 59 szó lett. És végül, mosogatás közben (anya szerint a vízben lehet valami, mert hajmosáskor és mosogatáskor jön mindig az ihlet) eszembe jutott egy story. Ugyan ez a téma áll legtávolabb a születésnapoktól, de Lana drága állítása szerint (bár tudom, hogy füllent) mindent imád, amit én írok, ezért hát megírtam. Őszintén szólva elsőnek utáltam, és kevésnek is találtam, de hagytam a fenébe, mert nem voltam képes többet írni hozzá. Begolyóztam a Ghost Of You folyamatos hallgatásától, begyulladt a fülem, és kész voltam kitörni valaki kezét. Nálam általában ilyen állapotok uralkodnak, ha nem megy valami, vagy készen állok feladni.

Dee, végül így maradt, és nagyon nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket, főleg neked, drága szülinapos! Mert ahogy a rádióban is bemondta az a palesz, csodálatos vagy, és nagyon szeretlek. És legfőképp megérdemléd. Maximálisan. (Oké, temessetek el, de erről most az a reklám jutott eszembe, hogy "nem is akárhogy. Maximálisan." sírok, megint este van, és meghülyültem)

Sok-sok covidpuszi nektek, Angyalkáim!❤