Shadow nekiállt körbeforgatni a kezében lévő nagyobb urnát, miközben mellette Dark Blade egyszerűen megpróbálta összetörni, de nem járt sikerrel. Savage egyszerűen a földhöz vágta, de visszapattant.

− Miből van ez? − tudakolta Skarláton keresztül Zack − Mert agyagnak tűnik. Ráadásul baromi régi lehet, mert szerintem ezek egyiptomi hieroglifák, vagy mi a neve ennek az írásnak.

− Ezen távol keleti jelek vannak. Talán kínai − vette fel a földről Ray is az övéket, miután társa próbálkozása nem jött be.

− Na jó! − mordult fel Dark Blade. − Én inkább megyek aprítani!

Azzal egyszerűen odadobta közéjük ami nála volt, hogy aki akarja az kapja el. Shadow nyúlt ki és zsebelte be, majd ránézett Black Angelre, aki nagyon koncentráltan nézte, ami nála van.

− Nem hat rá a mentális erőm − szólalt aztán meg Angel.

− Ezeken mágikus pecsét van, ami védi az egész urnát − jelent meg Akashi, és több folt is éktelenkedett az arcán és a karjain. − Azt kell feltörni, ami bajos lesz, ha egyikőtök sem tud varázsolni.

− Te tudsz, nem? − nézett rá Ray.

− Nem. Chi haros vagyok, nem mágus. De nem hiszem, hogy most arra lenne időnk, hogy elmagyarázzam a kettő közti különbséget − vágott elgyötört arcot a nő.

− Oké, szerintem mi is megyünk inkább segíteni − adta át Skarlátnak a sajátját Savage.

− Agrag arararan − kiabált oda a faóriás.

Hiányzott az egyik karja, több helyen is mélyen belevágtak a testébe, de láthatóan kezdte rendbe hozni magát és nőttek az új ágak. Cain kezdte érteni, hogy Dark miért nem szimpatizál velük. Nord, befásodott indákkal körbetekerve vergődött a földön a hátán Grana lábával. Nem különösebben zavartatta magát a flora colossi, és lazán támaszkodott a palloson.

− Gondolod működni fog? − nézett rá Black Angel.

− Grana ganra − bólintott határozottan a faóriás.

− Abban igaza van, hogy Nord pallosa mágikus képességgel bír − értett egyet Shadow.

− De kell hozzá tudni a nevét, nem? − nézett rá Zack.

~ Slájmbad vagy minek hívják − szólt hozzá Skarlát, a srác határára került, hogy felnevessen a helyzet ellenére.

− Na jó! − nyomta Black Angel a fekete genosym kezébe a nála lévőket. − Derítsétek ki, én pedig megpróbálom kihúzni a pácból Sage-t, Reapert. Az örget.

Azzal már ki is tárta a szárnyát és ott se volt. Hárman néztek utána, majd megindultak Grana felé, hisz nem volt vesztegetni való idejük.

− Vidd arrébb és rakd egy kupacba a földre valahova − nyomta Cain a vöröske karjaiba ami nála volt, majd a pengéért indult.

Alig ért hozzá fájdalom hullámzott végig Shadow testén és megremegett az alakja. A férfi jobbnak látta, ha szétválnak, mert úgy tűnt nem csak a gazdája, de a pallos sem rajong a genosymekért.

− Uh! − nyögte Cain mikor megpróbálta kihúzni a földből. − Hogy a pokolba tudta megemelni ezt Nord? Nyom vagy ötven kilót.

Sikerült kihúznia, de alig vitte pár centivel arrébb, már le is kellett tennie. Tudta ez így nem lesz jó, valamit ki kell találnia. Vonszolja maga után? Vagy mit csináljon?

− Gra Grana − szólalt meg a flora colossi, Cain sokat megadott volna azért, hogy értse.

− Persze, vigyázok rá − bólintott rá Shad és átvette a helyét.

A fa kolosszus arrébb lépett és könnyedén emelte a vállára a pallost. Cainnel az oldalán indultak meg Skarláték után, akik a múltkoriból tanulva, tisztes távra vitték az urnákat. Grana leszúrta a földbe a pallost, majd várakozón lenézett a férfire.

− Kösz − nézett fel rá Cain, majd elgondolkodó arcot vágott. − Azt hiszem Nord múltkor azt mondta mikor rávágott, hogy "halld Sjelblad éneket". Talán.

− Várj! − kiabált Skarlát, mert Grana már készült rácsapni a pengére, de most megtorpant.

A vöröske elfutott Cain mellett, majd még tovább, egészen vissza Shadow-ig. Ott állt meg és onnan kiabált vissza.

− Oké!

− Raggn agrag garn! − csapott a penge lapjára a faóriás.

Olyan hangot adott ki a pallos, ami még talán a holtakat is felkeltette volna. Cain most külön volt Shadow-tól így is állt minden szőrszála és rossz érzés kerítette hatalmába. Hogy a hangtól vagy valami mástól, nem tudta volna megmondani. Azt se tudta mi lehetett ezekben az urnákban, amit az öreg genosym a kezükbe nyomott. Mit találhatott a Földön, ami most a segítségükre lehet? Akármi is, hamarosan megtudja. Abban csak reménykedhetett, hogy tényleg a hasznukra lesz, és nem szabadítanak valami rosszabbat a világra, mint Doom.

− Hé Doom! − vonta Reaper magára a figyelmet, amint befejeződött az összeolvadás és az ősgenosym újra önmaga volt.

− Már késő megadni magatokat − dörrent rá a háznyi méretűre nőtt fajtársa.

− Sosem adjuk meg magunkat! − biztosította Reaper. − De érdekelne, hogyan élhetsz, mert úgy tudtam meghaltál.

Valóban kíváncsi is volt rá, de sokkal inkább csak szóval akarta tartani, hogy a többieknek legyen ideje kitalálni, hogyan törhetik fel az urnákat. Nagyon bízott bennük, mert ezek után csak ez az egy esélyük maradt. Márha az emberek történelméből összeszedett mendemondák alapján igaza van, és az lapult lepecsételve az urnákban, amiben reménykedett.

− Meg is haltam − Doom mély hangja bezengte a helyet.

− Akkor hogyan lehetsz itt? − lepődött meg Reaper. Egy genosym sem rendelkezett azzal a képességgel, hogy visszahozza magát a halálból.

− Van módja annak, hogy elkerüljük a végleges halált − somolygott az ősgenosym, de nem mondott többet.

Ez egyáltalán nem hangzott jól, mert ha most le is győzik, mi a biztosíték arra, hogy nem tér vissza később. Mi lehet a módszer? Vagy egy olyan képesség lehet, amivel csak az ősgenosymek rendelkezhetnek? Ki kell szedniük belőle, hogy megakadályozzak a későbbi visszatérését.

Doom nem hagyta beszélni, vagy tovább gondolkodni. Támadott. Igyekezett kitérni az érte nyúló marok elől, és sikerült is, de a másik köré fonódott és képtelen volt szabadulni, olyan erővel szorította. Reaper tudta, hogy bármennyire is igyekszik, nem fogja tudni Főnök életét megmenteni. Megpróbálhatná magát menteni úgy, hogy alakot bont és kifolyik, de az elfát a barátjának tartotta, és eszébe se jutott cserbenhagyni.

Fehér suhanást látott Reaper a szeme sarkából, amiben felismerte Black Angelt. Nem kellett volna itt lennie, hisz nem segíthe rajtuk, de nem tudta figyelmeztetni őket. A támadásuk semmit sem ért, és hamarosan ők is szorult helyzetbe kerültek.

~ Sajnálom − nyögte Angel, hisz nemhogy segíteni nem tudtak, de még el is fogták őket. Az erő, ami szorította őket, pedig túlmutatott az övéken, így szenvedtek mind a hárman.

~ Van egy ötletem − nyögte Black, így átengedték neki az irányítást.

− Hé Doom! − kiáltott, ahogy a szorult helyzete engedte. − Black vagyok.

− Veled sem fogok kivételt tenni. Addig kellett volna az ajánlatom elfogadnod, míg lehetett − vicsorgott az ősgenosym és közelebb emelte őket az arcához.

− Tudod fura gonosz vagy − feszítette meg magát Black amennyira csak tudta, hogy Cecile ne roppanjon belül össze. − Bár valójában nem is vagy annyira gonosz. Én biztos, hogy durvább lennék a helyedben.

− Így is megfognak halni a hordozóitok. Milyen durvaságot akarsz még? − dörrent rá Doom.

− Hát én tuti a helyedbe, nem az elsők között nyírnám ki minket, magunkat. Mindegy, érted szerintem. Gondoskodnék róla, hogy végig kelljen néznünk a barátaink halálát. Mi fájdalmasabb lehet annál, mint tehetetlenül vergődni a fogságodban, miközben mindenki, aki fontos, az elhullik a szemünk előtt.

− Kedveltük volna egymást Black − vigyorodott el vérmesen Doom. − De a tippjeiddel nem fogod elérni, amit akarsz.

− Már elérte − szólalt meg egy ismeretlen hang − Mert csak húzta az időt.

− Hellraiser? Honnan a pokolból kerültél elő? − döbbent le Doom, és itt követte el a hibát.

A vörös-fekete, patás szárnyas genosym, messze nem volt akkora, mint ősi társa, mégis akkorát húzott be neki, hogy hátrabukott a feje és két fogját is elengedte, akik alázuhantak és csak az utolsó pillanatban tudták kitárni a szárnyaikat.

− Hát nem a pokolba voltam eddig − adott választ Hellraiser, aki talán feleakkora lehetett, mint Doom. − És hogy őszinte legyek jobban tetszik a név, amit az emberek aggattak rám a Földön. Demon. szerintem ez sokkal félelmetesebben hangzik.

− Te a Földön voltál egész eddig? − szedte össze magát néhány lépéssel később a másik ősgenosym.

− Aha. Találékony népség, sikeresen megosztottak és bezártak egyenként − vallotta be kényszeredetten Hellraiser.

− Akkor állj rajtuk bosszút! − próbálta Doom a maga oldalára állítani ősi társát. − Ketten együtt igába hajtjuk az egész galaxist.

− Igazad van. De hozzátenném, hogy most ők is engedtek ki. Persze attól még bosszút állhatnék az évezredes bezártságért − gondolkodott hangosan Demon. - De tudod veled ellentétben én mindig is értékeltem, ha valaki, aki gyengébb, módot talált az erősebb legyőzésére. Te viszont csak irigyen tudtad figyelni ezeket a fajokat, vagy a miénken belüli egyedeket, és inkább áskálódni kezdtél, hogy más végezze el helyetted a piszkos munkát. Így a válaszom nem.

− Dögölj meg akkor velük együtt! − támadt Doom a másikra.