Zack hasra érkezett és egyből dühösen fordult is meg, hogy közölje Demonnal azonnal vigye vissza, aztán meg is dermedt. De csak egy pillanatra, ugyanis a jég, ami az ősgenosymet bevonta terjedt tovább a földön az irányába, így rák állásban olyan gyorsan hátrált, amennyire csak tudott.

Aztán végül kifogyott a folyadék ereje és megállt. Így is D körül még jó egy méteres körben mindent megfagyasztott. Zack pár pillanatig ugrásra készen figyelt, aztán felült, majd négykézláb tolta magát. A keze ügyében akadt egy kisebb gally, azt kapta fel, majd mászva közelebb ment és megpiszkált a jeget, hogy vajon hajlamos-e még terjedni arra, ami hozzáér.

Miután tudomásul vette, hogy nem, némileg megnyugodott. Elkeseredetten nézett fel a közel három méteres jégszoborra. Először kiabálni akart az ősgenosymmal, amiért elmerte hozni, de most, hogy jobban belegondolt, az életét mentette meg és ki tudja, hogy vajon nem-e ölte meg őt a fagy.

Bár gyanította a válasz nem, mert ezeknek az alakoknak a genosymek elfogására volt megbízásuk nem a megölésükre. Ugyan nem tudta hol lehetnek, de jobb, ha minél előbb kiszabadítja Demont a jég fogságából. Ehhez csak kell egy lapos követ találnia, amire tűzet rakhat a genosym lábához.

Örült volna neki, ha Ivory most itt van, mert ő könnyedén megoldotta volna a kiolvasztát. Míg keresték a központot, látta miként dobálja a lány egymás után a tűzgolyókat. Olyan természetes módon jelentek meg a tenyerében, mintha a részét képezték volna. El kellett ismernie, lenyűgöző látványt nyújtott harc közben.

Érzékelni lehetett a mágiát körülötte, mert tűzvörös haja enyhén lebegett, mintha fújta volna a szél. A levegő vibrált körülötte, az elszántság és a harciasság sütött róla. Akaratlanul a videó játékok női karakterei jutottak eszébe, csak épp ő több ruhát viselt. Vajon hova mehetett a lány? Látta a perifériáján a fájdalmak közepette, hogy eltűnt Angellel együtt.

Felállt és megtörölte volna az orrát, amikor feltűnt neki a kis darab, ami maszkként takarta az arcát. Eddig észre sem vette, de ezek szerint nem maradna életben nélküle ezen a bolygón és ezt jó lesz észben tartani.

Ugyan Skarlát nélkül fegyvertelen volt, de nem védtelen. Tudott harcolni és az apja megtanította mindenre, amivel a vadonban életben tud maradni. Azokra talán nem lesz szüksége, ha sikerül D-t minél előbb kiolvasztania.

Némi keresgélés után talált egy nagyobb és viszonylag lapos követ, amit leginkább odagörgetett. A jeges részen már tudta csúsztatni. Amint a helyére került nekiállt megfelelő ágakat gyűjteni. Megfordult a fejében, hogy keres egy nagyobb husángot és megpróbálja összetörni a jeget, hátha gyorsabb, de rájött, hogy valószínű csak elvágódna a jégen és nemhogy haszna, de még kára is származhat ebből, ha úgy esik el.

Talált száraz falevelet és a tanult módon nekiállt hőt csiholni, hátha az avar meggyullad. Némi vacakolás után már látott reményt a tűzre, mert enyhe füstcsík szállt fel. Hamarosan apró láng jelent meg, amit óvatosan táplálni kezdett. Egész jól alakult a tüzecskéje, egy újabb odakészített fadarabért nyúlt, amikor észrevett valamit D mögött. Megdermedt és óvatosan kukucskált ki, hogy alaposabban szemügyre vehesse a lényt.

Alig százhúsz centiméteres humanoid forma. Hófehér színe élesen elütött az erdő zöld és barna színétől. Fekete csíkok díszítették, amik úgy rajzolódtak ki, mint a test csontjai. Vékonyan metszett sötét, csillogó szeme egyenesen Zackre tapadt.

~ Ez egy genosym? − gondolkodott el a srác.

Hasonlított, bár jóval vékonyabbnak és alacsonyabbnak tűnt, mint akikkel eddig találkozott. Az jutott eszébe, hogy talán még fiatal, fejlődésben lévő egyed. Majd Angel kérdése, hogy hol van? Vajon rá gondolt? Miatta mondta D azt is, hogy nincs egyedül?

− Hello − köszönt oda elég sután, hisz nem tudta mire számíthat a másiktól.

A fehér genosym nem szólalt meg, de a háta mögül kikukucskált egy fekete fejecske, melyből kíváncsian egy nagyon is ismerős lila szempár nézett rá, annyi különbséggel, hogy ezt egy ezüst sáv keretezte.

Egy dolog jutott egyből az eszébe, de aztán el is vetette. Végülis nagyon sok hasonló genosym létezett, az avatatlan szemek nagyon különbséget sem tudtak tenni közöttük, szóval kizárt, hogy a felvetése helyes legyen. Ennek ellenére úgy érezte magát, mint akit alaposan összezavartak.

Sercegő hangot hallott, mire észbe kapott és újra a tűzre fordította a figyelmét, amire szerencsétlen módon rácseppent fentről egy vízcsepp. Tudta ez így nem lesz jó, ki kell találnia valamit, mert D teste túlontúl az apró lángnyelvek fölé nyúlt. Viszont, ha távolabb teszi, akkor meg nem éri a hő.

Felállt és körbenézett, hátha talál valami nagyobb levelet, amit kifeszíthet fölé valahogyan. Megpillantott valamit és irányba fordult, de alig tett meg egy lépést megcsúszott. Kalimpált eszeveszetten a kezével, de nem tudta visszanyerni az egyensúlyát és félig oldalra félig hasra vágódott egy fájdalmas nyögés kíséretében.

− Au − adott hangot az érzésnek, ami átjárta, mert egyáltalán nem esett jól, bár semmije nem fájt különösebben, így csontja biztosan nem tört.

Halk kuncogás hangzott fel. A kis, fekete genosym mulatott az ő esésén, láthatóan mulatságosnak tartotta. Ő már kevésbé. Fehér, valamivel magasabb társa viszont csak megcsóválta a fejét és megindult felé.

Megkerülte a jeget és onnan közelített, ahol a legkisebb távra volt tőle. Zack már négykézláb tolta magát, amikor elérte és egy villanás kíséretében eltűnt benne. A fájdalom egy pillanattal később megszűnt, sőt a fáradtsága is nyomtalanul eltűnt. Majd mire kettőt pislogott a genosym már újra mellette állt egy karnyújtásnyira.

− A nevem Primery − mutatkozott be a fura genosym.

− Zack Wild − nyögte meglepetten az előbbi után, majd felállt.

− Gyere, menjünk biztonságosabb helyre − fordított neki hátat és elindult a fák felé.

− De! − ellenkezett, és visszanézett Hellraiserre a srác.

− Gyere. − A fehér genosym hangneme nem változott, ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint az előbb, mégis volt valami ellentmondást nem tűrő ebben az egy szóban.

− Oké − egyezett bele Zack és óvatosan lelépett a maradék jégdarabról és követte egy nagyobb fa takarásába.

Primery kinézett, Zack követte a pillantását. A kis fekete genosym még mindig ott állt, ahogy hagyták. D jégszobor alakját nézte, és a srácnak feltűnt, hogy repedések jelennek meg rajta. A következő pillanatban pedig felrobbant és szilánkok tucatjai repültek mindenfelé.

Ösztönösen összehúzta magát, majd ijedten nézett a kis genosymre, akinek semmi baja nem esett. A szilánkok úgy helyezkedtek el körülötte, mintha egy erőtér elterelte volna a darabokat. Az apróság boldogon ugrált és tapsikolt örömében.

− Bumm! − kiáltotta a kis feketeség. − Még egyszer!

− Kihagynám − hallotta meg Zack D jóval mélyebb hangját, aki dermedt állapotából megmozdult. Pontosabban földre rogyott ahol volt.

− Hellraiser − lépett hozzá közelebb Primery, de az ősgenosym feltartotta a kezét, hogy inkább maradjon ott ahol van.

− Ez fájt! − ismerte el Demon. − És igen, megérdemeltem. Talán.

− Csak azt akartam kérdezni, hogy hozzak neked valamit enni? − A fekete szemek aggódva mérték végig a nála jóval nagyobb társát.

− Az jól esne − ismerte el D, majd összeszedte magát annyira, hogy a maradék jégfelületről lejöjjön és egy szárazabb terepre üljön le. Nem kellett még csak ránéznie sem kisebb társára, az már hátat is fordított Zacknek és az erdő irányába indult. A srác követte a pillantásával, majd közelebb lépett az ősgenosymhez.

− Ő ki? − tette fel a benne motoszkáló kérdést a srác.

− Primery vagy a vakarcs? − kérdezett vissza Hellraiser, és gyengédnek mondható mozdulattal megsimogatta a kis fekete buksiját, aki közben felkapaszkodott a vállára.

− Mindkettő − válaszolt esetlenül, és elveszetten.

− Mivel szereted a történeteket, meg amúgy sincs jobb dolgom, így elmesélem neked ki ő.

Apró, vékony termetű alakok rohangáltak izgatottan a szobában. A hírt szájról-szájra adták tovább , és hamarosan az épületben mindenki tudta, és nem kellett sok idő, hogy az egész város felbolyduljon. Az izgalom oka egy apró fehér élőlény volt, amit sikerült a notoknak megalkotni.

Ez az apró teremtmény a rászabott feladatnak megfelelően hozzákapcsolódott az embrióhoz melynek életjelei az elmúlt percekben egyre gyengébbnek mutatkoztak, de most újra visszatértek a normálisba.

A notok közel két évtizede küzdöttek egy problémával, amire eddig senki nem talált megoldást. Rejtélyes oknál fogva azon utódaik, amiknél a férfi nem alakult volna ki elhaltak egyik napról a másikra.

Nem tudtak rájönni az okára, szinte mindent kipróbáltak. Másik bolygót, másik fajhoz tartozó béranyát, mesterséges körülményeket, de semmi nem vezetett eredményre. Ezért ásták bele magukat mélyebben a genetikába, hátha sikerül megalkotniuk valamit, ami kijavít minden genom hibát és képes meggyógyítani minden betegséget és sérülést, életben tartva így a gazdatestet.

És most sikerrel jártak. Az első tesztalany eggyé vált az embrióval és megakadályozta az életjelek gyengülését és visszaállította normálisra. Már ez bizakodásra adott okot, de néhány nap és kiderül, valóban sikerként könyvelhetik el ezt a felfedezést, és eredményt.

Ha igen, akkor új kor jön el számukra. Minden embriót elláthatnak vele, egészséges és erős utódok születhetnek ennek köszönhetően. Hatalmas előrelépés lenne egy jobb világ felé, ahol a betegségek és genetikai torzulások többé nem jelentenének gondot.

A kis lény beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert az embrió életben maradt és fejlődött. A vizsgálatok pedig kimutatták, hogy bizonyosan a férfi nemhez tartozik majd. Ennek fényében a notok teljes erőbedobással kezdték az újabb egyedeket létrehozni és külön kis tárolókba tenni, hogy felhasználhassák majd, amikor szükséges.

Örömüket nem tudták magukban tartani, és ezmiatt a felfedezésük híre eljutott a geranok fülébe is, akik teljesen más lehetőséget láttak meg ezekben a lényekben. Az uralkodójuk kiadta a parancsot.

Néhány héttel később több hadihajó is megjelent a notok bolygójánál, akik nem tudták hova tenni a jelenlétüket. Békés fajként nem rendelkeztek sem nagyobb védelemmel, sem hatékonyabb fegyverekkel, így a geranok minden gond nélkül betörtek hozzájuk és kegyelmet nem ismerve nekiállták kiirtani őket.

A tudósaik és a sámánjaik a katonák mögött haladva elérték a laborokat, ahol a lényeket leválasztották az embriókról és a parancsnak megfelelően megkezdték az elszállításukat egy másik bolygóra.

Több ezer egyedre tettek szert, de kevésnek tartották a parancsnokok, így kiadták utasításba, hogy tartsák meg az elsőt, és sokszorozzák, az összes többit pedig módosítsák, hogy harcban bevethetők legyenek.

Különböző képességgel ruházták fel az egyes lényeket, amiket a notok csak genosymnek kereszteltek el, utalva a képességükre, azaz a genetikai szimbiózisra. Míg a laborban sorra születtek az újabb módosított genosymek, addig egy önmagában, a többiektől elzárva az első egyed tartályba zárva várta a sorsát.

Hosszú idő telt el és magányosan tengette a napjait. Tudósok tevékenykedtek körülötte, de csak akkor foglalkozott vele bárki is, amikor újabb másolatokat hoztak létre belőle. De egy nap minden megváltozott.

Kiabálásra figyelt fel. Kintről harc zaja jutott el hozzá, aztán robbanás rázta meg az épületet és a lángok hamarosan felcsaptak és gyorsan terjedni kezdett a tűz. Riadtan húzta magát össze, majd kétségbeesetten a tartály falának csapta magát, de még csak megingatni sem tudta, nemhogy megrepeszteni.

Berohant egy alak és felkapott valamit. Körbenézett és ő reménykedni kezdett, hogy talán őt is magához veszi. Fontosnak kell lennie, különben nem másolták volna le őt annyiszor. De otthagyták. Nem számított.

A tűz tovább terjedt és tudta meg fogja ölni. A tartály fala megrepedt az őt körülvevő folyadék is melegedni kezdett. Aztán a lángok közül kilépett egy nagy termetű alak. Alsó teste éjfekete színe fent átment vörösbe. Szárnyait összébb kellett húznia, hogy elférjen. Odalépett elé és megállt.

− Eljött a nap. − Hangzottak fel a szavak, amik ismerősen csengtek számára és némi gondolkodás után rájött, hogy valamivel korábban egy sámán mondott neki hasonlókat.

Megfogta az üveget, az amúgy is repedt búra könnyedén adta meg magát. A folyadék kiömlött, őt magával sodorta, de nem érte el a földet. A vörös kéz megfogta, a kar magához ölelte a hatalmas szárny betakarta.

Kifelé indultak és ő tudta, biztonságban van. Elengedte magát és érezte, hogy besüllyed a másikba, de nem félt. Hallotta a hangokat, kétségbeesett kiáltások, erélyes parancsok. Aztán minden elcsendesedett.

Mikor újra látott és érzékelt egy teljesen más környezetben találta magát. Ugyan az a hatalmas genosym állt előtte. Ijesztőnek találta, de mégsem félt tőle. Letérdelt és letette őt a földre.

− Itt biztonságban leszel. Maradj itt. Ha rajtam kívül bárki jön, bújj el − nézett le rá. Hangja gyengéd volt, ami éles ellentétben állt a megjelenésével. − Most mennem kell, de visszajövök.

Azzal már el is tűnt egy szempillantás alatt. Ő pedig nekiállt új otthonát felderíteni, ami hatalmasnak és sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a labor, ahol eddig élt.

− Szóval titeket valójában nem terveztek nagyobbra a notok, mint őt? − kérdezett rá azért a biztonság kedvéért Zack.

− Mivel ők sem voltak nagyobbak − mosolyodott el, D mikor meglátta a srác döbbent arcát. − A geranok vágytak nagyra, félelmetesre. Azért lettünk aztán olyanok, amilyenek.

− Értem. És ő? − nézett a kis feketére a srác, aki macska módjára bújt és dörgölőzött az ősgenosymhez.

− Ő − fordította a fejét arra Hellraiser is −, a neve Nightwing és nagyon különleges.

− Megjöttem − szólalt meg Primary nyugodt hangja.

− Remek, már épp éhen akartam halni − fordult felé D, Zack ledöbbent, mert a fehér genosym mögött egy nála jóval nagyobb lény terült el, amiről úgy gondolta a srác, nem hozhatta el idáig teljesen egyedül, ráadásul ijesztően csendben.

Hellraiser felnyomta magát, ő pedig inkább becsukta a szemét. Még ennyi idő után is hátborzongatónak találta a módot, ahogy a genosymek képesek voltak az ételt egy pillanat alatt eltüntetni. Olyat is akár, ami jóval nagyobb volt náluk.

− Ez jól esett. Köszönöm Picur − állt fel elégedetten D.

− Tudod, hogy nem szeretem, ha így hívsz. − Primery hangja mellőzött minden feddést, egyszerűen csak nyugodtnak tűnt.

− Tudom − nyújtózott Demon. − De csak azért is így hívlak, hátha egyszer megelégeled és kiakadsz. Néha kifejezetten zavaró az állandó nyugalmad.

Zack meglepetten nézett fel rá, majd az apró termetű genosymra, aki csak megcsóválta a fejét, de valóban nem látta nyomát rajta bármilyen érzelemnek. Mintha egy kizökkenthetetlen, érzelmi egyensúlyban lett volna. Lehet, hogy Akashi és Zephyr ezt emlegette mindig úgy, hogy a tökéletes lelki béke?

− D meg kéne keresnünk a többieket − nézett fel az ősgenosymra Zack.

− Igen, majd meg. De biztos jól vannak, szóval ne izgasd magad − intette le lazán.

− De Skarlát! − akadt ki, de egy pillantással belé fojtották a szót.

− Nem fognak neki ártani és nélküled nem sok hasznát veszik. De tény, hogy nem hagyhatjuk a markukban a képessége miatt. Szóval csüccs le, kapcsold ki magad én pedig megpróbálom kitalálni mit csináljunk −  közölte vele úgy, mintha egy gyerek lenne, aki semmit sem ér ebben a helyzetben. Zack úgy döntött, hogy engedelmeskedik, mert neki aztán semmi ötlete sem volt ezek után.