Minden nap ugyanaz a forgatókönyv. Reggel felébredek, összekészülődök és elindulok szerelmem háza felé, akire mindig plusz tíz percet várnom kell, mert sose tud időben elkészülni és időben lejönni a kapuhoz, ahol várom őt. Sokáig zavart, de már nem foglalkozom vele. Megszoktam.

– Szia Johnny – jön le a lépcsőn Ten, a szokásos tíz perces késése után. – Sokat vártál?

– Nem – ingatom meg a fejem, majd egy halvány mosolyra húzom ajkaimat. – Csak a szokásos tíz percet.

– Haha, ne haragudj – néz fel rám aranyosan mosolyogva, mire meglágyul a szívem és megrázom a fejem. Hogy is tudnék rá haragudni, mikor ilyen aranyos... – Induljunk mostmár. Elfogunk késni.

Megragadja kezem, s elkezd az iskola felé húzni. Egy mosoly kúszik az arcomra. Összefűzöm ujjainkat, hüvelykujjammal kézfejét simogatom, közben mindenféle jelentéktelen dologról beszélgetünk. A szokásos jó hangulatban telik a sulihoz vezető út, egészen addig, amíg az iskola környékére nem érünk. Ott Ten, mintha csak leprás lennék, elengedi a kezem és elszalad mellőlem.

– Később beszélünk Johnny! Szia.

És már egyedül is hagyott. Minden nap ez megy. Reggel minden jól megy, úgy viselkedünk mintha egy pár lennénk, de amint az iskola közelébe érünk már nem úgy tekint rám mint a szerelmére. Egész nap közelembe se jön, rám se néz és hozzám se szól. De már nem fáj annyira. Megszoktam ezt is.
Egyedül teszem meg azt a kis távolságot az épületig, majd egyből felmegyek a termemhez és levetem magam barátaim társaságába.

– Na mi van Johnny? – a hangos nevetés és beszélgetés befejeződik mellettem, legalábbis Mark részéről. Aggódva nézi csalódott arcom, majd kezét finoman a vállamra teszi és megsimítja azt. – Mit csinált Ten?

Egyből a lényegre tapintott. Ő az egyedüli barátom, akinek elmondtam, hogy mi van köztünk Tennel. Mikor összejöttünk Tennel, megtiltotta nekem, hogy bárkinek is elmondjam a dolgot, de nem tudtam magamba tartani. Muszáj volt elmondanom valakinek, és mivel Mark a legjobb barátom, rá esett a választásom. Kicsit se bántam meg, hogy beavattam. Ten akárhányszor is bántott meg, mindig vele beszéltem meg, és most, hogy újfent sikerült Tennek a lelkembe gázolnia meg tudom Markkal beszélni.

– Csak a szokásos – rántom meg a vállaim. Mark egy nagy sóhajt hallat, nem egyszer meséltem már neki Tennek ezt a szokását. – Reggel alig értünk ide a suli környékére, már el is engedte a kezem és ott is hagyott.

– Istenem... – túr hajába, majd elhúzza ajkait. – Beszélned kéne vele erről...

– Hiába beszélek, nem ér semmit. Folyton azt mondogatja, hogy nem akarja, hogy a barátaink rájöjjenek. Jobb, hogyha az iskolán belül csak barátok vagyunk. De már kezdek belefáradni ebbe... - sóhajtok csalódottan, mire megveregeti a vállam és hümmög egy picit. – Mit kéne tennem?

– Szerintem neked is úgy kéne viselkedned vele, ahogy ő viselkedik veled. Akkor hátha rájön, hogy amit csinál az nem jó. Vagy valami ilyesmi... – ránt vállakat, mire hálásan ránézek és halványan elmosolyodom. Ezután nem beszélgetünk erről a témáról, a többieknek köszönhetően egy egészen új témába kezdünk bele, de nem is baj.

Óra közben akaratlanul gondolkodom Mark szavain. Igaza lehet, talán ha úgy viselkednék vele, ahogy ő viselkedik velem az segítene. Viszont tudom, hogy mennyire érzékeny, épp ezért nem akarom megbántani se. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem...
Nyúzottan hagyom el a tantermet. Az unalmas matematika óra teljesen leszívott szellemileg, és erre még az is rátett, hogy a tanárnő teljes mértékben rám szállt csak azért, mert megértettem a tananyagot. Remek volt.

– Johnny – sétál oda hozzám Taeyong, miközben a teremből lépkedünk ki. – Lemegyünk a büfébe. Velünk jössz?

Éppen szóra nyitnám a szám, a nemleges válasz a nyelvem hegyén van, mikor ismerős hangokat hallok. A folyosó hangos nevetéstől visszhangzik,ráadásul egy olyan illető nevetésétől, amit akármikor felismernék. A hangok egyre inkább közelednek, ami miatt gombóc keletkezik a torkomban.

– Valakinek nagyon jó kedve van – jegyzi meg Taeyong, majd a hang forrása felé fordítjuk fejünket. 

– Legalább neki jó kedve van – sóhajtok halkan, mire Taeyong kérdő pillantásokkal ajándékoz meg, éppen szóra nyitná a száját, hogy rákérdezzen miért nincs jó kedvem, de a hangos nevetés forrása pont akkor érkezik meg köreinkbe.

Ten mosolyogva néz Taeyongra, engem teljesen figyelmen kívül hagy, mintha nem is tudná ki vagyok. Nem igazán lepődöm meg, hiszen nem ez az első alkalom, hogy átnéz rajtam.

– Szia Tae – köszön mosolyogva barátomnak, amit Taeyong hasonló arckifejezéssel viszonoz is. S ezzel Ten tovább is megy Donghyuck társaságában, nem időzik tovább velünk. Hosszasan nézek utána, érzem ahogy a rossz érzéseim teljesen eluralkodnak rajtam, de igyekszem elrejteni őket. Nem akarom, hogy Taeyong észrevegye. Nem akarok neki beszélni erről a problémámról.

– Akkor lejössz velünk, Johnny? – teszi fel újra a kérdést, mire aprót bólintok. Eredetileg nem szándékoztam lemenni velük, de Ten látványának és viselkedésének köszönhetően túlságosan is elszomorodtam az utóbbi pár percben, ezért az lett a tervem, hogy egy szelet csokoládéba folytom bánatom.

Lassan megyünk le a büféhez, közben mindenféle apró, jelentéktelen dologról beszélgetünk. Ahogy leérkezünk egyből észrevesszük a többieket, akik már a sorban állnak. Egy kis intéssel jelezzük nekik, hogy leérkeztünk és hogy ha megveszik amit akarnak, akkor várjanak meg minket. Egész hamar sorra kerülünk, Taeyong már a többiekkel van, mikor én kerülök sorra. Összeszűkült szemekkel lesem a csokoládékat, majd miuttán megtalálom a kedvencem szólok a büfésnéninek, aki egy kis mosollyal arcán veszi le a polcról és adja oda nekem. A zsebembe nyúlok a tárcámért, de ekkor egy lány hang szólal meg mellőlem és utána arra leszek figyelmes, hogy a csokoládém árát teszi a néni kitárt kezébe. Értetlenül pillantok a mellettem álló lányra, aki valahonnan nagyon ismerősnek tűnik, de hogy honnan, azt nem tudom.

– Ne mondj semmit Johnny – mosolyog rám, miközben döbbent arckifejezésemen szórakozik. – Szeretnék egy szívességet kérni. Veszek még egy szendvicset, addig meg tudsz itt várni?

Aprót bólintok, majd kiállok a sorból és megvárom, hogy ő is megvegye azt amit szeretne. Fogalmam sincs arról, hogy mit szeretne tőlem, hiszen azt se tudom, hogy ki ő. De mivel ő a nevemen szólított, így biztos ismer. Ez elég kínos részemről. Bunkóság lenne megkérdezni a nevét?

– Itt vagyok – jön oda mellém, miközbe a vásárolt szendvicsét pakolja a táskájába. –  Ráérsz a szünet további részében? Vagy esetleg terveztél valamit a nagyszünetre?

– Nem igazán – ingatom a fejem, majd kérdő pillantásokkal illetem. – Miért?

– Hallottam egyik barátnőmtől, hogy nagyon jó vagy matekból – pillant fel rám zavartan. – Szeretném ha segítenél nekem picit ezzel kapcsolatban. A következő órán dolgozatot írok, és nem igazán értem ezt a témakört.

– Persze, szívesen segítek. De előre szólok, hogy nem igazán vagyok jó a magyarázásba, szóval ne várj csodát – rántok vállakat, mire halkan felnevet.

– Ugyan, ne szerénykedj már – simít szabad kezével vállamra, ami miatt picit megfeszülök, de ő ezt nem veszi észre. – A barátnőm is mondta, hogy nagyon jól magyarázol. Azt is mesélte, hogy neki is sokat segítettél. Meg persze az osztályomban is ódákat zengenek rólad.

– Igen? – simítok zavartan tarkómra. – Ezt örömmel hallom. De akkor keressünk egy nyugodtabb helyet és  kezdjünk hozzá a tanuláshoz. Nagyon kis időnk van erre fókuszálni – mosolygok halványan rá, majd miután szóltam a barátaimnak, hogy ne várjanak rám, mert valaki mással töltöm a szünet további részét, el indulunk az emeletre egy nyugodt, kevésbé zajos helyet keresni.

– Itt jó lesz? – pillant rám kérdőn, mikor felérünk a második emeletre. – Itt lesz órám, szóval közel is lennék a teremhez utána.

– Nekem teljesen megfelel – rántok vállakat, majd előpakolom a matematika felszerelésem. – Melyik az a rész amit egyáltalán nem értesz?

– Hm... – hajol bele a füzetembe,  telejsen hozzám simulva. Ennek köszönhetően érzem kellemes parfümjének illatát és érzem puha hajának tapintását felkaromon. – Talán ez – bök ujjával az egyik egyenlet kupacra. – Ez teljes homály.

– Rendben, akkor nézzük...

Igyekszem minél jobban elmagyarázni neki, néhány gyakorló feladatot is megcsinálunk együtt, már amennyi belefér az időbe. Meglepetésemre egész hamar megértette az egészet, a végére teljesen belelendül az egészbe, csak néhány dolgokba kell belejavítanom.

– Ez is jó lett – ellenőrzöm le az utolsó gyakorlót is. – Ügyes vagy. Biztos vagyok benne, hogy a dolgozat is ilyen jól fog sikerülni – mosolygok rá, amit viszonoz felém.

– Köszönöm, de nélküled nem sikerült volna. Általában nem szokott problémám lenni a matekkal, de ez a rész kifogott rajtam. Tényleg hálás vagyok, Johnny – teszi kezét az asztalon pihenő kezemre, ami miatt különös érzés fut át rajtam.

– Szívesen segítettem. Ha esetleg legközelebb is lenne valami, amit nem értesz, nyugodtan keress meg.

– Rendben, így lesz – mosolyog, kezét továbbra is az én kezemen hagyja. – De remélem nem bánod, ha legközelebb nem csak a matek miatt kereslek meg – csúszik picit közelebb hozzám. – Tudod, nagyon szimpatikus vagy nekem, és szeretném ha többet beszélgetnénk...

– Chaeyung, készültél a dolgozatra?

Ismerős hangot hallok meg a pad mellől, mire azonnal odakapom pillantásom. Ten különös arckifejezéssel nézi a hozzám túlságosan is közel ülő lányt, de ezek a pillantások hamar változnak idegessé, amit nem igazán tudok hova tenni. Ha az iskolába egyáltalán nem foglalkozik velem, akkor miért zavarja, hogy ha valaki mással töltöm a szünetem?

– Igen, Chittaphon – mosolyog fel a pad mellett álló fiúra. – Csak volt pár dolog amit nem értettem, ezért megkértem Johnnyt, hogy segítsen.

– Hm... – hümmög halkan, majd mélyen a szemeimbe néz. – Milyen rendes ez a Johnny.

– Ugye? – mosolyog a lány is rám, majd még közelebb csúszik hozzám, már amennyire ez lehetséges. – Azt mondta majd legközelebb is segít. Annyira kedves tőle.

– Igen? – vonja fel szemöldökeit Ten, majd idegesen vezeti a tekintét a köztünk lévő távolságra. – Nem gondolod, hogy túl közel vagy hozzá? A korrepetáláshoz nem kell a másik nyakába mászni – jegyzi meg gúnyos hanglejtéssel, mire a lány zavartan pillant rá.

– Már nem azért, Chittaphon, de neked ehhez pont semmi közöd. Olyan közel megyek Johnnyhoz amennyire akarok, meg persze amennyire azt ő megengedi. És mivel nem tolt el magától, úgy gondolom, hogy tetszik neki a közelségem.

– Képzeld el, nagyon is sok közöm van hozzá – vág vissza idegesen, majd a padot megkerülve ér oda mellém, egyik kezét erősen a vállamra teszi, s úgy néz farkasszemet a megilletődött lánnyal. – Ő az enyém! És le lehet szállni róla!

Arcomra minden döbbenetem kiül, el se tudom hinni, amiket az előbb mondott. Nagy szemekkel nézek rá, ahogy a mellettem helyet foglaló lány is. Egyáltalán nem gondolja azt, hogy Ten minden szavát komolyan mondta.

– Ugyan már, Chittaphon. Én megértem, hogy Johnny jó barátod, de akkor se kéne így kisajátítanod magadnak – ingatja fejét rosszallóan, mire a mellettem ácsorgó Ten csak még erősebben szorítja vállamat. – Johnny nem a tulajdonod.

– Azt hiszed? – néz farkasszemet ismételten a lánnyal, én pedig behúzott nyakkal hallgatom beszélgetésüket, mert ugye a nők vitájába nem tanácsos beleszólni. – Hidd csak el, hogy Johhny minden porcikája hozzám tartozik. Ő az én szerelmem és nem fogom hagyni, hogy elvedd tőlem.

– Még hogy a te szerelmed – nevet fel a lány, majd ismét szóra nyitja száját, de azonnal be is csukja őket, hiszen a következő cselekedetre nincs felkészülve és őszintén szólva én se.

Ten erőszakosan megragadja fölsőmet a nyakánál fogva, s mohón ajkaira húz. Amilyen szenvedéllyel közeledett felém, most ugyanannyira jön zavarba, de ajkait ettől függetlenül tovább mozgatja párnáimon, várja, hogy visszacsókoljak, amire nem kell sokat várnia. Hiába haragszom rá azért, amit reggel tett, egyszerűen nem bírom megállni, hogy finom ajkiat ne viszonozzam. Egyszerűen imádom őt megcsókolni, imádom a karjaim között tartani. Imádok mindent ami vele kapcsolatos. Még ha az iskolában úgy viselkedik, mintha nem is léteznék.
Pár perc múlva elengedjük egymás ajkait. Mindketten a mellettünk lévő lányra nézünk, aki zavartan pislog ránk, majd halkan sóhajt egyet.

– Jó, jó felfogtam – kapkodja össze cuccait a lány, majd felkel a padról. – Köszi a segítséget, Johnny. Mostmár nem zavarok.

Ezzel kettesben hagy minket. Kérdőn pillantok a mellettem zavartan ülő Tenre, aki idegesen markolgatja nadrágjának anyagát.

– Mi a probléma, Chittaphon? – kérdezem, direkt a rendes nevén hívva őt, hiszen attól függetlenül ami történt az előbb, gondolom ő még mindig azt szeretné, ha semmi közünk nem lenne egymáshoz az iskolában.

– Mintha nem tudnád – morog mellettem, majd idegesen a szemeimbe néz. – Muszáj neked mindenkivel flörtölnöd, amíg nem vagyok veled?

– Már miért ne tehetném? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel, mire arcára ismét kiül az ideges arckifejezése. Megragadja a kezemet, majd a hozzánk közel lévő férfi mosdóba húz, ami kivételesen üresen vár ránk. Ott az ajtót durván magunkra csukja, majd ismét mérges pillantásokkal vizslat. – Komolyan nem értem mi bajod.

– Az a bajom, Johnny, hogy folyton aggódnom kell amiatt, hogy meg akarsz csalni – mondja szakadozva, hallom hangján, hogy nem sokon múlik, hogy elsírja magát. – Ha ennyire nem akarsz már velem lenni, akkor mondd meg.

– Tényleg? Te tartasz ettől? – sóhajtok halkan. – Te mondtad, hogy az iskolába ne vállaljuk fel a dolgot. Te viselkedsz velem úgy, mintha nem is léteznék, mikor itt vagyunk. Szerintem kettőnk közül nekem lenne okom megsértődni, és nem neked. Ne haragudj már, hogy másokkal beszélgetek, miközben te kcsit se foglalkozol velem. Belegondoltál már abba, hogy ez hogy esik nekem? Mennyire fáj, mikor a velem lévő barátaimat észreveszed, de engem már nem látsz meg?

Egy szót se szól. Nagyokat pislogva néz rám, szemei lassan telnek meg könnyekkel, majd az első sós csepp meg is indul szeme sarkából, lassan végig folyva makulátlan bőrén. Nem akarom, hogy sírjon, hiszen sose szerettem sírni látni, de jelenleg nem tud meghatni. Haragszom rá és igenis megérdemli, hogy elmondjam a gondolataim.

– Mostanra már megszoktam, hogy ezt csinálod velem – húzom csalódott mosolyra ajkaim. – De szerintem akkor sincs semmi okod kiakadni arra, ha mással beszélek. Tudod jól, hogy sose csalnálak meg. Mindennél jobban szeretlek, te is tudod – sóhajtok halkan, majd folytatnám tovább, de akkor szóra nyitja a száját.

– Én tudom, hogy szeretsz – szipog halkan, majd kezeivel megtörli könnyes arcát. – Én is nagyon szeretlek téged, és sajnálom, ha megbántottalak... Én csak nem akartam, hogy elítéljenek minket. Nem akartam, hogy emiatt romoljon meg a kapcsolatunk...

– Miért romlana meg? – nézek rá kérdőn. – Tudod jól, hogy nem érdekel mások véleménye.  Nem hiszem, hogy bárki is elítélne minket, de ha még is, az se változtatna a kapcsolatunkon. Te vagy a legfontosabb nekem, sose hagynám, hogy ez közénk álljon – sóhajtok halkan, majd közelebb megyek hozzá, és finoman megfogom a kezét. 

– Nekem is te vagy a legfontosabb – néz fel szemeimbe, majd ő is picit közelebb jön hozzám, de hamarosan azt a kis távolságot is megszünteti, mert szorosan hozzám bújik. – Sajnálom Johnny, amiért megbántottalak. Ígérem, mostantól nem fogok átnézni rajtad. Szeretném, ha felvállalnánk a kapcsolatunkat és nem fog érdekelni ki mit szól ehhez – motyog a mellkasomba, mire elmosolyodok. – Az iskolában is minden szabad percem veled fogom tölteni – pillant fel rám mosolygva, miközben finoman mellkasomra simít. – Ígérem.

– Igen? – mosolyodok el, majd közelebb hajolok arcához.

– Igen. Muszáj tudatnom mindenkivel, hogy az enyém vagy – hajol ő is közelebb, majd finoman összeérinti ajkainkat és egy érzelmes csókot váltunk, aminek a becsengő vet véget.