Tomm ismert volt a maga köreiben. Ez sok mindennek volt köszönhető, többek között az ezen a környéken merőben szokatlan fiatalságának és annak, hogy Tomm szinte mindenhol ott volt, mintha csak átjárása lenne a bázis falain. Kerek arca volt, kerek szemei és egészséges, sötétbarna haja. Ezek, és szinte kamaszosan nyúlánk termete gyermekivé tették a megjelenését, lányos kezeivel ördögi ügyességgel keverte az italokat és süllyesztette a pénzt a pult alá. Az átutazók gyakran áldozatul estek a külseje általi félreértéseknek, habár általában fel sem ismerték ezt. Csak amikor már a legközelebbi városban voltak, jöttek rá, milyen alaposan kifosztatták magukat, és ehhez milyen lelkesedéssel asszisztáltak, amiért a fiú a bárpult mögött olyan kellemesen szóval tartotta őket. A törzsvendégek ezeket csak bakoknak hívták.

Egyvalami azonban árulkodó volt; a fiú tekintete, amivel ha a szemükbe nézett, még a fejesek is elnémultak egy pillanatra. A barna szempár értelmet és megfontoltságot sugárzott, ezzel koravénné téve a fiút, és ez valami megfoghatatlan szimpátiát eredményezett minden embernél, akivel beszélt. Ám volt még valami a tekintete mögött, amit csak kevesen vettek észre: ravaszság. Emiatt tudta mindig pontosan, mikor beszéljen, és mikor jobb hallgatni.

Most nem jelzett a „csihadj"-radarja, úgyhogy ésszerű kereteken belül utat engedett a kíváncsiságának. Végtére is az egyik legnagyobb szabadúszóval volt dolga, habár a férfi híre nagyobb volt mint a személye- még az sem volt biztos, hogy tényleg ő állt a puccs mögött, habár való igaz, hogy az ő neve volt az egyetlen amit az emberek az esethez tudtak kötni. Mindezek ellenére, amikor kezet fogtak a férfi szorítása erős volt, nem barátságosan finom, és egyáltalán nem olyan divatosan hosszú, ahogy Tomm megszokta.

Szóval ilyen Howard Cassidy. Tommnak eddig sem volt sok kedve megismerkedni vele, és azóta sem lett érdeklődőbb a férfi hírneve iránt, viszont azt be kellett ismernie, hogy néhány tekintetben meglepte őt. Na persze nem a kézfogásban. Amint Tomm meglátta az Orvadászt, ilyennek képzelte a tenyerét.

A hírnév azt jelentette, hogy mindenki elképzelte valahogy azt, aki birtokolta, és ha esélyük volt rá, igyekeztek többet megtudni róla és, ez mondjuk jellemzően sivatagi szokás volt, a pénztárcájából is szerezni akartak egy szeletet. A bárpult végén „alvó" izomtömeg például lejjebb csúsztatta a karját az arca elől, hogy rálásson a két férfire; felső ajka kicsit felcsúszott, amitől úgy nézett ki, mint egy öreg nyúl.

Ő volt Bunny. Sok fontos info nem járta róla: egyedül talán az, hogy főbb ismertetőjele a két magányos metszőfog a szájában, két oldalról két hézaggal, mint ahogy a neve is mutatta. Egyszerű a ragadványnév története, és a híre valahogy mindig megelőzte őt magát, nem mintha annyit számított volna neki- sőt, saját elmondása szerint arra emlékeztette amikor kölyökként ez a két foga nőtt ki először, és még büszke is volt rá. Amúgy úgy tett rá szert, hogy szokás szerint leitta magát a kedvenc halogenideivel és elsütött egy ártatlan viccet a prostiról, akivel enyelgett... És akiről ködös agya elsőre azt hitte, robotból van, mire az önérzetes csaj egy rúgással megszabadította a két külső metszőfogától, majd végül úgy döntött, nem ér meg annyit ez a poén, hogy folytassa; hát végül csak egy leereszkedő mosollyal lelépett és még a pénzét sem vette el. Így vált Bunny amúgy is hosszabb két első foga még meghatározóbb jellemvonásává, és ahogy a szöveg szólt, amit az alacsony férfi a magasirodalom csúcsának tartott: „a csinos pofi is csak beszél, nincsen arra pénz", és az emberek, már akik nem szarták le magasról, egyet értettek vele. Azzal szemben hogy milyen luxusnak számított az ilyesmi helyrehozatala a sivatagban, egyedül az állt, hogy mindenki egész megszokta már így a (valamilyen úton-módon) mégiscsak szerethető fószert.

Végülis a legnagyobb hibája az volt, hogy kicsit kongott a feje, de ezzel nem volt annyira egyedül errefelé. A pénz szagát viszont érezte, ami túlélési ösztön volt a sivatagban, és most balhét sejtett- a balhé pedig lehet hogy pénzzel jár, úgyhogy vastag szemhéját a szokottnál nagyobbra nyitotta, miközben keze a lélegzésnél is természetesebb mozdulattal rebbent a fegyverére.

- Mit ért pontosan lány alatt ezzel a maga Akitájával kapcsolatban? – hallatszott a fiatal pultos hangja, nem hagyva hosszúra nőni a beállt rövid csendet. Tomm halk koccanással a helyére tette a poharat, mire az ősi gép fertőtlenítenítette és a srác elkezdhette törölgetni, miközben végig figyelemmel kísérte vendégét. - Mennyi idős? Megkérdezhetné Nicót, ő biztos ismeri, ha már elhagyta a tizennyolcat.

Ezúttal a bártól jobbra ülő punk hajolt előrébb ültében, helyezkedés közben mintegy véletlenül közelebb fordítva a fejét a beszélgetőkhöz. Vele szemben egy hozzá korban közeli csaj ült (meglehetősen feltűnő jelenségként hosszú, fekete hajával és legalább olyan hosszú combjával), mellette egy valamivel idősebb, kissé szögletes állú férfi. Ő maga a kettő között volt valahol; ahogy ő mondta, az anyja lespórolta a nemét mikor megszülte- arca finom metszésű volt, szeme olyan intelligens, mint a vele szemben ülő lánynak. Halványneon bőrdzsekit és alatta hooded mellényt vielt, a kapucnival éppen hogy csak a felnyírt, fekete-fehér csíkos hajára húzva. Két fegyvere, egy pár két fele a karjai alá volt erősítve, a mellény és a dzseki alatti pántokon. Míves hangszerek voltak, és becsben is tartotta őket. Erős szemöldöke alól szuggesztív pillantást küldött a lány felé, aki hasonlóan némán válaszolt. Arcuk karaktere ekkor szinte ugyanolyan volt, a hasonlóság egy másodpercre ikrekké tette őket.

Korábban mindhármuk szájában megállt az ital, ugyanazért, amiért az ivóban mindenkinek; és egy szívverésnyi ideig eltartott, amíg újra folytatták a beszélgetést, de valójában egy emberként koncentráltak a jövevényre, szemükben szakmai elismerés és ellenségeskedés vegyült. A férfi, Stork, a lány figyelmét próbálta felkelteni, hogy együtt tudják kizökkenteni a tesvérét. Havoc túlontól izgatott volt, és annak sosem volt jó vége, ezt mindketten tudták. Missy végül szelíd erőszakkal bokán rúgta, és a fejvadász kicsit visszavett az igyekezetéből, vagyis megpróbálta nem olyan feltűnően folytatni a hallgatózást.

Nem mintha a pultnál ülő férfi ne érezte volna a tekinteteket a hátában. Éppen azon gondolkodott, hogyan tudná ezt az előnyére fordítani, miközben háttal a terepnek felmérte azt. Észrevette például, hogy nem mindenki mutat olyan érdeklődést az ügye felé mint a széles vállú, nyúlfogú pasas vagy a fiatal enby és két társa- valószínűleg azt remélték, nemsokára el tudnak csípni egy összeget a beszélgetésből, esetleg azt, épségben van-e szüksége a lányra. Ez esetben úgy vették volna, hogy el vannak bocsájtva és néhány napig igyekeztek volna megtalálni Akitát, a fejvadászok szokásos, alávaló módszereivel.

Kolt külön nekik szánt szóhasználattal igyekezett lebeszélni őket a hajtóvadászatról.

- Nem idevalósi, és nem is munkaügyben keresem. – A közönség reakciójából arra következtetett, hogy a papírok amiket használt előtte egy nagy név tulajdonában voltak, így embervadász, vagy ne adj Isten bérgyilkos szerepét játszotta. Amit egyébként nem ártott volna lehetőleg hamar kideríteni; nem mintha a pult mögött álló srác a legkevesebb támpontot is adta volna neki ez ügyben, amilyen idegesítően barátságos (sőt, ódivatúan udvarias) pókerarcot vágott hozzá. Tőle aztán várhatta hogy elszólja magát az utalásra, ő azért mégis megpróbálta. Mikor a rövid szünet alatt a srác nem kezdett fecsegni, Kolt egy szimpatikus mosollyal küldte el magában a pokolba és gördülékenyen folytatta, mintha csak a megfelelő szavakat kereste volna.

– Azt sem akarom hogy bántódása essen. Igazából arra szeretném kérni, lehetőleg diszkréten kezelje, ha nem nagy kérés. Azt hallottam, járt itt, egyedül az érdekel hogy merre ment tovább. Híreim vannak számára.

A szélesvállú a pult másik végében megszűnt alvást színlelni és a kijárat ujjlenyomat-olvasója felé vette az irányt a fizetéshez. Tomm barátságosan bólintott felé, mire az lemondóan megvonta a vállát- hát, azért egy próbát megért. Majd legközelebb. Mindezt Kolt persze nem láthatta.

Egy pipa.

- Ez a Nico, akiről beszélt... Nőket futtat? Kaszinós?

- Mindkettő. – hagyta jóvá Tomm. Gyakorlott szeme a szemkontaktus megtörése nélkül figyelte, ahogy a szóban forgó főnöke, aki még mindig a bárban volt, most feláll, még egy ideges pillantást lövell arrafelé, ahol a nő akivel veszekedett eltűnt; majd, szemlátomást az egyetlen személyként a helységben, aki nem figyelt a beszélgetésre, lelépett egy hátsó ajtón keresztül. Kihasználta az alkalmat hogy Ginny nem rá figyel- nem hülye, hogy házhoz menjen a pofonért. Tomm nem várta meg amíg eltűnik, folytatta.

– Övé a bár, én is neki dolgozom... – ekkor kissé lehalkította a hangját és csípőjével még neki is dőlt a pultnak, ezzel is közelebb kerülve a férfihoz. Tökéletesen bizalmas volt. – Erőszakos fráter, nem azért, de a lányokhoz többnyire ért. Akár az övék, akár nem- mióta a háborúban lelépett a neje elől, csak ők érdeklik. Ez az ismerőse, Mr Cassidy, maga szerint Nico társaságába keveredhetett?

- Nem tartok tőle. Fiatal, az igaz, de valószínűleg inkább kerüli a figyelmet.

- Pénzre azért mégis mindenkinek szüksége van, ugye? – kérdezte a 'tender. Kolt szinte hallotta a kacsintást a hangjában.

- Nem téved, bár én még mindig kétlem ezt a forgatókönyvet – válaszolt Kolt. Befejezte a második italát, amit Tomm adott neki, és a szeme sarkából hátrapillantott a válla felett, ellenőrizve az enby és csapata lélekjelenlétét. Örömmel állapította meg, hogy hamar elvesztették érdeklődésüket, mikor rájöttek hogy nem hallanak számot. A férfi átnyújtotta a fiúnak az üres poharat, és ezúttal ő hajolt kicsit közelebb ültében, bár nem feltűnően- csak amolyan nyílt, szinte baráti gesztussal előrébb döntötte a vállait.

- Engedje meg, hogy meghívjam egy italra, Tomm – kérte. A pultos elfogadta, és mikor koccintottak, őszinte képpel válaszolt a másik ki nem mondott kérdésére.

- Köszönöm. Sajnos én magam nem láttam a lányt akit keres, de azért köszönöm. – beleivott a koktélba, egy darabig hagyta, hogy a hallgatás kellemessé váljon. Majd hangnemet váltva folytatta-

– Jöjjön be holnap nyitáskor, és itt találja Nicót, szavamat adom- olyankor mindig itt van, általában ő veszi az első italt. Ha jó kedvében találja, talán még meg is hívja egy körre a vendégeket, néha már megtette.

- Kösz a tippet. – bólintott Kolt. Tomm viszonozta és elfordult tőle, miután így lezárta a beszélgetést, Kolt pedig úgy döntött, ücsörög még egy ideig, mielőtt ennek a Niconak a nyomába indul. Eszében sem volt megvárni a másnapot. Azonban az elmúlt hetek alatt nem nagyon adott magának kimenőt és úgy érezte, megérdemel húsz percet tényleges pihenéssel és esetleg egy-két jó itallal. A halogenideknek az volt az előnye a régi alkoholokkal szemben, hogy volt rá tabletta, ami megszüntette a bódultságot, ha kellett. Habár, ahogy Kolt elnézte, ez errefelé nemigen volt divat.

...

Felállni készült, amikor a leült mellé a legstrammabb nő, akit életében látott. Nem rendelt, nem is nézett a fiatal srácra a pult mögött; egyenesen Kolt szemébe meredt a napszemüvegén keresztül, régimódi pisztolytáskájában hatalmas M07-es lógott. Úgy ült, hogy válla pont eltakarta a kijáratot, testével határozottan blokkolta a férfit. Kolt érdeklődve felvonta a szemöldökét.

- Segíthetek?

- Nem. Viszont én segíthetek – közölte a nő. Hangja mély volt, mégis nőies, és ráadásul furcsán határozott, ami valamiért indokolatlannak tűnt elsőre.

- Jön vagy sem? – kérdezte türelmetlenül. Kolt értetlenül meredt rá, mikor a nő lepattant a székről. Sürgető tekintetére azonban, és valamiért, amit a nő szemében látott úgy döntött, követi, és ez szinte azonnal jó döntésnek bizonyult amikor kiértek a bárból. Kolt a kijáratnál a leolvasóra nyomta hüvelykujját, hogy a rendszer az érkezésekor bevitt névhez írhassa az italok árát, és közben a nő (gyors és kurta bemutatkozás után, melyből kiderült hogy Ginnynek hívják) folytatta, vagyis inkább elkezdte a beszélgetést.

- Larsont keresi, igaz? – kérdzete. Kolt nem is pazarolta rá az energiát, hogy számonkérő vagy felháborodott arcot vágjon, tudta, hogy nem hatja meg a nőt. Mindketten tisztában voltak vele, hogy a nő hallgatózott, de még így tett körülbelül húsz másik vendég is odabent; és ebből egyedül Ginny döntött úgy, hogy segít neki (vagy legalábbis megosztja vele, amit tud). – Akita, fiatal lány: barna haj, kék szem, alacsony – kábé százhetven centi. Ő az, igaz?

- Igen. – válaszolt, alkalmazkodva Ginny stílulához, ami sokkal természetesebb volt számára, mint a csevej Pultos Tommal.

- Akkor felesleges tovább mennie. A lány két hete jelent meg a bázison, feltúrta és kitörölte a katonai részleg összes információját. Egy nappal rá meghalt. – Majd, mivel a másik kicsit túl sokáig nem reagált, a maga módján hozzátette: – Sajnálom.

Kolt, a maga kifejezéstelen tekintetével (ami hirtelen mintha még üresebb lett volna, már ha az lehetséges- vagy Ginny csak képzelődött) ránézett. Őszinte hangon és az ahhoz járó tekintettel válaszolt.

- Ezek szerint nem kell látogatást tennem Nicónál. – jegyezte meg, mint aki tényleg megszabadult egy fáradstágtól. Halványan elmosolyodott, és maga előtt kinyújtotta a kezét. – Magának viszont tartozom egy itallal, Ginny.

- Hm – nézett rá fürkészően a nő. Kolt tudta, hogy arra számított, megtud valamit tőle a lányról; nem tudta, mit, és azt sem, miért érdekli, de nem volt ereje ahhoz, hogy most beszéljen vele. Évekkel öregebbnek érezte magát, és ebből meglátszhatott valami rajta, mert Ginny mintha lenyelte volna a kérdéseit. – Vegyen be néhány tablettát, Cassidy, az ital nem tesz csodákat magával.

- Mást várt? – kérdezte Kolt pókerarccal, kihasználva a lehetőséget egy okos kérdésre. Ginny tekintete lyukat égetett az arcába, bármi olyasmi után kutatva, amivel beláthat a férfi lapjaiba, de minél kíváncsibb volt, Kolt arca annál üresebb lett.

- A híres Orgyilkos nem bírja a szert – állapította meg végül a nő bólogatva. – Ez tényleg illúzióromboló. Persze, nem azért mondom, de érti.

Kolt szemében egy rövid pillanatra ekkor végre megtört a jég. De Ginny ettől érezte végképp úgy, hogy ez volt az utolsó szög a koporsójában- a férfi tekintete felismerést tükrözött, és a nő ezt nem tudta hová tenni.

Valami azt súgta neki, hogy most nem fog tudni kérdezni a bérgyilkostól. Nem tudta, miért, és a világ leghülyébb ötletének tűnt éppen most elengedni a magyarázatot- de ebben jó volt, mindig tudta, mikor használható még egy dalosmadár és mikor nem. És ez a férfi most olyan használhatatlan volt, mint a halászhajók a fejük felett a homokban.

...

Aznap éjjel már senki nem látta őt. Másnap, amikor az egész délelőtt elment és még mindig nem kapott róla hírt, Ginny már átkozta a korábbi énjét, amiért engedte meglépni; aztán este, amikor lemondóan beült inni, és ha már ott volt, Nico körmére nézni, a férfi egyszer csak besétált az ajtón és mosolyogva leült mellé, ismerősként köszöntve Tommot. Akárki jött be ide, ha már nem először tette, ismerősként köszöntötte a fiút a pult mögött.

- Tartozom egy pohár itallal, bár nem emlékszem, miben állapodtunk meg végül – ült le Ginny mellé.

- Semmiben. – vont vállat az, egyszerre megkönnyebbülve és idegesen. Barátságos mosollyal fordult Kolt felé. – Lepjen meg. Tomm nem árul olyat, amit nem szeretek.

- Rendes kölyök ez a Tomm – értett egyet Kolt, de az arca hirtelen elkomolyodott. Végre egy nyelvet beszélünk, gondolta Ginny. – Úgy értelmeztem, tudja, Larsson hogy halt meg. Nos, én állom az est italait.