Hun már nagyjából fél órája tervezte, hogy kihúzza magát és kicsit megmozgatja a gerincét, amikor a látótere szélén hirtelen egy bögre csattant az üvegasztalán. Összerezzent, mert köszönhetően a fülében szóló zenének nem hallotta a jövevényt, azt viszont nagyon is, ahogy a százötvenéves porcelán élesen pendül a szintén ritka, méregdrága üveglapon. Gyakorlottan palástolt bosszúsággal fordult el a monitortól, és egy gyors kézmozdulattal lehalkította a (tökéletesen illegális technológiával) dobhártyájára direktált zenét, de teljesen azért nem kapcsolta le. Ha az előző főnöke jelent volna meg az asztalánál, akkor helyben a nyakát törte volna és egy pillanat alatt mondott volna le minden másról, mert ha az a nő akart valamit közvetlenül, az elsődleges prioritást élvezett. Oth esetében viszont nem volt szükség ekkora odaadásra, erre hamar rájött mikor mellé osztották, így csak egy lusta bólintással jelezte a középkorú férfinak, hogy hallgatja, miközben az asztal alatt a lábával a zene ütemére dobolt- és titokban élvezte, hogy kicsit kinyújtózhat. Az osztagparancsnok arca szokás szerint gondterheltnek, ugyanakkor valahogy nyíltnak tűnt, ahogy megállt az asztal sarkánál.

- Elvesztettük a ködzónás emberünk jelét, lassan két napja. - mondta, mintha azt újságolná, hogy a nemzet egy hőse eltávozott. Hun értetlenül felvonta a szemöldökét.

- A hatókörön kívülte ért, arrafelé túl sokszínű a sugárzás, hogy követni tudjuk: ez mind a bevetés része volt, előre felkészítettük rá...

- Volt egy biztonsági protokollterv, arra az esetre, ha végleg elveszne. Az megvan még?

Hun egy pillanatra hezitált. Nem volt benne biztos, hogy a csapat túlságosan elöl hagyta- végletekig unalmas és nyolcvanöt százalékban felesleges terv volt, egy végletekig unalmas és nyolcvanöt százalékban zökkenőmentes eljáráshoz. Határozottan bosszantotta, hogy főnöke szemlátomást azt várja tőle, hogy megkeresse, különösen úgy, hogy ötlete sem volt, miért kellhet Othnak egy lekövetési dosszié, mikor az akciótervben benne volt egy nagyjából kéthetes lyuk- amiből mostanra még csak két nap telt el. A kiküldött emberüknek tökéletesen tudnia kéne kezelni a (cseppet sem váratlan) helyzetet. Idegesen dobolt a fülében szóló zene ütemére, és erős kísértést érzett rá, hogy visszahangosítsa. Egyébként is, ahogy belenézett a főnöke arcába, hirtelen illogikusnak és ostobának tűnt önként félretenni a Crisis-t.

Neki azonban csak ennyit mondott:

- Meglesz. Milyen gyorsan kell?

- Amennyire csak lehet. - lélegzett fel a főnöke, és Hunnak feltűnt, hogy a homlokán mintha eggyel több lenne a ránc a szokottnál. Akaratlanul imitálta a férfi arckifejezését, ahogy visszafordult a monitorhoz és ujjainak néhány villámgyors mozdulatával előhívta a normál esetben zárolt irattárat. Mindeközben végig lázasan töprengett, mert Oth felkeltette a kíváncsiságát. Hun maga felelt az osztagért, tudott mindenről, amiről a csapat tudott; és közülük senki nem ismert olyan forgatókönyvet, ami szerint aggódniuk kéne a terepen lévőért. Ennek az információnak feljebbről kell jönnie- gondolta, és ekkor már tudta, mivel tölti aznap a szabad estéjét.

- Igekszem, de te is tudod, hogy ez eltart egy darabig. Különösen, hogy Jolan nem szereti a microchipeket. - intett a főnökének, tekintetét a kijelzőn tartva. Szeme sarkából látta Othot bólintani, majd főnöke eltűnt az asztal mellől, egyedül hagyva Hunt a gondolataival. A nő boszorkányos gyorsasággal szörfölt különböző dokumentumokban, egyikbe be, másikból ki, attól függően, éppen melyik kellett ahhoz, hogy folytassa a képzeletbeli kirakósát. Ami egyre gyanúsabb volt, egyre kitapinthatatlanabb szélekkel.
Persze nem mintha eddig tetszett volna neki ez az akció. Tucatfeladat volt, mégis szigorúbban titkosították az indokoltnál, és szinte szórakoztató volt nézni, ahogy a főnökök rejtélyeskedni próbáltak a szervezés alatt. Hun persze gyanította, hogy ténylegesen értekes információkat a felük sem tud, de látszott rajtuk, hogy éreztették velük, mekkora diszkréciót várnak el tőlük. Ráadásul az ilyen figurák szerettek fontosnak tűnni, az alkalmazottaik arcába dörgölve, hogy tudnak valamit, amit ők nem.

Hunról ez lepergett. Eddig nem különösebben érdekelte a feladat, sosem volt kíváncsi rá, éppen milyen disznóságot művel a rendszer; nem volt büszke rá, hogy az eszköze, de nem is szégyellte soha. Jó informatikus kellett nekik, ő pedig finoman szólva is értette a dolgát, szóval afféle szimbiózisnak tekintette az elhelyezését- és ehhez tökéletesen tartotta is magát. Valahol mélyen meg tudta érteni, hogy az Únió falain kívül (már csak a létezésükkel is) tüntető lázadókat milyen eszme űzi, egyetérteni azonban sosem tudott velük. Ha már minden áron ki akarná játszani a WAVE-et, miért ne nevessen közben a képébe és engedje, hogy az eltartsa? Nem támogatta, mint inkább szánta az önjelölt mártírkölyköket. Istentelen idő lehet odakint.
Szórakozottan felpillantott a holotorról, fel az átlátszó alamitfalra és a mögötte elterülő városra. Az, hogy látta az épületeket, amik alatta és körülötte terültek el, azt jelentette, hogy lement a Nap, mert így az alamitfal nem tükrözte vissza a sugarakat, ezzel egy merő, behatárolhatatlan színű páncéllá változtatva az iroda falát. Fényerő szempontjából nem látszott volna különbség, a nappali világosság állandó volt a kontinens belseje felé. Az idő múlása azonban egyértelmű volt, az épület fala jóvoltából. Hun elmentett két ablakot, szemének egy mozdulatával lezárta a holotort, majd hüvelykujját, melynek körmébe az azonosítója volt ültetve elhúzta a szenzor előtt. Az ezután (mivel titokban ráállította a morse-készülékére, amin korábban a zenét is hallgatta) egy, csak az ő számára hallható csippanással jelezte, hogy használatba vették, ezzel egy időben kikapcsolta a nagy monitort és azt is jelezte, hogy Honey Cedrics kicsekkolt. Továbbá, és ezzel újabb szintet lépett a WAVE alkalmazottai számára kiszabott határok tudatos áthágásában, egy nemtelen hang a fülében elsorolta, hányszor és milyen időpontokban ellenőrizék aznap a moni- és holotorai kijelzőjén a munkáját. Egyébként meglepően kevesen; Oth biztos szólt odafönt, hogy milyen természetű ügyben intézkedik. Nem mintha azt látták volna, amit ténylegesen csinált, abban a szörnyen valószerűtlen esetben, ha mégis többen kíváncsiskodtak. Szigorú értelemben vett ellenőrzést csak a monitorján tudtak végezni, a holotor nem a régi fajtájú kódokat küldte; így csak bele kellett nyúlnia picit a készülék drótozásába, hogy átverje a ráállított legyet, magában pedig jót nevetett azon, hogy a WAVE szemlátomást nem tud lépést tartani a saját termékeivel. A Sapiens holotor-gyártósor, mely a régi smartphone-ok ezen nevű generációjának tiszteletére készült, túl nagy teret adott Hun műszaki kreativitásának.

A fiatal nő egyetlen pillantásra sem méltatta a lépcsőház ajtaját, amikor elment mellette; egyenesen a liftbe lépett, ami, mivel senki nem használta, azóta az emeletén volt mióta reggel megérkezett vele. Az emberek inkább a mozgólépcsőket választották, amik ugyan gyorsak voltak, de messze nem olyan extrémek, mint a speedlift- Hun ezzel szemben a világért le nem mondott volna a mindennapi adrenalinról, amit az üvegkalitka jelentett számára reggel és este. A táskáját az erre kijelölt dobozba zárta, és a kabin falán vállmagasságtól csípőig elhelyezett kapaszkodók közé lépett. Ezután kiadta a parancsot az indulásra. A lift azonnal megindult a mélybe, az épület falán mindössze egy fénycsík jelezte ahogy sorra hagyta el az emeleteket. Hun a város főszintje alá, a "földszintre" küldte a kabint, ahol (legalábbis ami az iroda területét illeti) a parkolók voltak. Ahogy lassult, Hun a belváros fényeit nézte, ahogy lassan elérik a liftet, majd eltűnnek felette- sosem unta meg a látványt, és a kabin mindig előbb érkezett meg, mint akarta.

Kilépett az automata ajtókon. Szája elé húzta a maszk szűrőjét, amit idő közben felvett- nem a legstílusosabb maszk volt a piacon de Hunnak megfelelt. Amíg kint tartotta a város levegőjét, neki nem volt panasza, és különben is, orrpiercingje tökéletesen elég volt ahhoz, hogy az emberek kétszer is megnézzék. Habár ezért lehet, hogy tökéletes alakja is hozzájárult valamennyire, nem is beszélve féloldalas hajáról és nem annyira csinos, mint inkább markáns arcáról.

Hun mindezzel tisztában volt, ahogy motorja elhúzott az éttermek kiugró teraszai előtt, melyek ezen a városszinten már kevésbé voltak korszerűsítettek büdös légszűrőikkel és hézagos szelepeikkel. A vendégek pedig megfeleltek a színvonalnak; egyedül idelent történhett meg az egész városban az, hogy utánakiáltottak, ha nem taposott rá a gázra eléggé. De Hunt ez nem zavarta annyira, mint inkább mulattatta, és őszintén nem értette a negatív színt, amit a catcalling kapott. Olyan dolognak látta, ami kicsit felszítja a kedélyeket, ha kell, és alkalmasint még ki is szerette használni, már csak az izgalom kedvéért, habár ezt már nem hirdette annyira.

Azért most mégsem kellett emlékeztetnie magát, hogy nem ezért jött ide. Sokan idelent öltek volna azért, hogy kikerüljenek innen, és valóban volt is már rá példa, de Hun nem hibáztatta az ilyen eseteket. Itt még voltak sikátorok, abból a korból, amikor autók jártak az aszfalton és itt lent voltak a parkok- mindezekből már csak a por maradt emlékül, amely maszkot kényszerített az emberekre és felűzte őket a felsőbb szintekre. Legalábbis azt, aki tehette.

A földszinten még maszkon keresztül is átható gyorsétteremszag volt. Hun mindig megesküdött rá, hogy ha végzett idelent, akkor sem vesz belőle, ha helyben éhen hal, de valahogy mindig egy doboz olajos fejadaggal a kezében ért haza. Arra gondolt, hogy ma semmiképp sem történhet meg, ahogy elhúzott egy újabb japán neonfelirat mellett a négysávos úton. Aztán arra, hogy ez egész Stockholm legjobb kajája, és a régi michelin- vagy milyen csillagok jutottak eszébe.

Ahogy megállt egy villogó fényű épület előtt,Hun mély levegőt vett, egy pillanatra csak a szűrőn átáramló levegőt hallgattaés a zajt, ami az utcákról áradt- majd ujját a motorja ujjlenyomat-olvasójáranyomta és a körzet biztonsági rendszerére bízva a járgányt átkelt a kerekesjárművek sávján.