Kolt leállította a motort. Az általa felvert por visszaverődött a szemébe, most, hogy nem száguldott a felhő előtt. Egy darabig hunyorgott, próbálta kivenni a délibáb részleteit; egy embert látott maga előtt, kissé formátlan, csak néha-néha feltűnő sziluettet, de határozottan ember alakját. Só ízét érezte a nyelvén, mikor becsukta a száját és a fogai alatt homok ropogott, és ebből tudta, hogy elhagyta a kifogások területét. Olyan helyre érkezett, ahol a törvény nem volt leírva, és ahol az emberek első látás után bírálták el a többit- ezen múlott, hogy meghívják egy italra, vagy a másik halántékának nyomják a vasat.

Eddig vége-hossza sivatag terült el előtte, és nem volt, aki veszélyt jelentsen, de most mozgott előtte valaki. Az elmúlt időben hozzászokott a délibáb jelenségéhez, és volt annyi esze, hogy ne próbálja felderíteni valamelyiket, azonban ez alkalommal már messziről hívogatta a hullámzó folt. Valami azt súgta neki, hogy most először nem a hőség játszadozik vele. A szán nyergéhez kapott, és a szeme elé emelte az odaerősített távcsöves puskáját. Egyenlőre nem foglalkozott a célkereszttel, csak a kör tartalma érdekelte: egy fekete vászonköpenyes, kalapos tántorgó férfi, hátán egy nehéznek tűnő fadobozzal. Kolt még túl messze volt tőle ahhoz, hogy kivehesse az arcát, de azt megállapította, hogy ez az ember csapnivaló állapotban van.  Az ösztönei nem ítélték veszélyesnek. 

Mire visszaült a siklóra, elvesztette szem elől az alakot. Ahogy beindította a motort, a porfelleg mögötte újra kígyózni kezdett, mint egy hatalmas élőlény, aki önmagából nő ki, és magába hull vissza, miközben egy apró, elmosódó madarat kerget. Koltnak vigyáznia kellett, hogy amikor a tántorgó férfi közelébe ér, el ne gázolja, ugyanis gyanította, hogy az elájulhatott, mostanra pedig már be is boríthatta a sós homok. Becslése bejött: egyszer csak megrántotta a féket, és farolva visszafordította a járművét. Előtte a porban egy férfi hevert, láthatóan öntudatlanul. Ruhája valaha fekete lehetett, de alig tűnt szürkének a rétegnyi sótól, ami bevonta, fegyveröve azonban még annak ellenére is minőséginek tűnt, hogy a nap és a só egyértelműen régóta szárították. Kolt előrehajolt, miközben a fegyvere szinte reflexszerűen megelőzte felsőtestét. A szerencsétlenül járt férfi teljes arcát sebek borították; bőre olyan száraz volt, hogy félő volt, a legkisebb mozdulatra mélyen felreped. A hosszú, szövet köpenykabátjából kilógó kezei hasonló állapotban voltak, bőrét riasztóan sok rászáradt vérpántlika csíkozta. Ez az ember félig már halott volt. 

Kolt elgondolkodva sétált vissza a siklójához, számba vette nyeregtáskája tartalmát. Csukott szemmel kivett egy zacskó vizet, miközben a mikrochipjén tárolt térképeket nézegette, és vakon visszatért a testhez. Fogával feltépte a műanyagot és a folyadékot a férfi arcára csorgatta, különös figyelemmel a szája környékére. Fél kézzel közben az ismeretlen nyakához nyúlt, de ujjai alatt csak erőtlen, tompa lüktetést érzett, túl gyengét. Sóhajtott és leeresztette a zacskót, majd céltudatosan pakolni kezdett. Módszeresen átkutatta az ismeretlen zsebeit, egy mozdulattal a sikló oldalára rögzített mágneshez érintette a fegyvereit és a nyeregtáskájába süllyesztette a rongyos papírköteget, ami igazolta a sebesült identitását. Majd ruganyosan felállt és két gyors lövést adott le a félholt férfi mellkasába. Nem ellenőrizte a szívverését, sietősen felugrott a siklóra és keletnek vette az irányt. Nem volt egyedül: a porkígyó ismét feltámadt mögötte. 

... 

Nicolo gyűlölte ezt az érzést. Most elég sok mindent megadott volna azért, hogy kikerülhesse a helyzetet. Na nem, mindent azért közel sem; de a prioritásai jelentőset változtak jelen pillanatban.
Ginny vele átellenben állt, keze a combján, ujja a ravaszba fűzve, és kész volt bármikor előrántani a félautomatáját. Nico rendes helyzetben méltó ellenfelének tartotta, de úgy mégsem próbálkozhat, hogy a nő lépéselőnyben van, így csak vicsorogva meredt rá a pohara felett miközben olyan nyomorultul érezte magát, mint egy egér a patkányfogóban.
Ginny dühösen toppantott, Nico összerezzent.
- Ne kerüld ki a választ - utasította ellentmondást nem tűrő hangon a perszóna. A volt kantin kicsi volt, de még így is visszhangot vert, a nő hangja (Nico szerencséjére) elveszett a zsivalyban. Az egész Északi-meder sivatagában ez volt a legjobb ivó, keddtől csütörtökig minden délután tódultak ide az emberek és Nico ennek köszönhette a pozícióját. Kakas a szemétdombon; ez volt rá a legmegfelelőbb kifejezés. Valójában Nicolo valamennyire tisztában volt mindezzel, de ahelyett, hogy magára vette volna, kényelmesen beleállt ebbe a szerpbe és alaposan kifeküdte magának, hogy mindig övé legyen a legnagyobb falat. Lecsapott a kantinteremre, székekkel hordta tele és bárt működtetett. Azonban szállítók híján rákényszerült arra, hogy az egyik egyetlen, de legjobb elérhető embert alkalmazza: Ginnyt. Ez a boszorkány viszont kiszámíthatatlan volt, az ember sosem tudhatta, mikor jön rá a következő ötperc, és könnyen abban a helyzetben találhatta magát, hogy a pisztolycsövet szagolja, minden előzetes jel nélkül és teljes értetlenséggel. Mint jelen esetben is.
Nico nem mert inni, szemét a nőn tartotta. Vén lotyó - gondolta keserűen. Pont ilyen volt a neje is, romlott, kedvtelen és akaratos. Ezért hagyta otthon, és ezért vitte el az egyetlen működő gépet, vissza sem nézve amikor meghallotta a szirénákat. Ő maga sem volt fiatal, haja ritkás, és ha nem vágta volna kínos odafigyeléssel, látszott volna, hogy a szakálla is teljesen ősz már. Így viszont szembetűnő volt széles álla, melyre világéletében büszke volt, és mára ez kölcsönzött neki egyedül erőszakos külsőt.

- Hiába mondom, hogy fogalmam sincs, mit akarsz! - válaszolt dühösen. - Meghalt valami csitri, na és. Talán a lányod volt, vagy mi?

- Kik jártak erre mostanában? Mit mondtak neked?

- Ha mondom..! Semmit! Nem járt itt új arc vagy két éve a Széles Typ óta. Ja de, mégis, tavalyelőtt beugrott a Sáska, tudod, az a hosszú lábú csaj keletről. Az is megéri a pénzét...

- Nem keresett valaki egy fiatal nőt? Mondjuk Akitát, vagy Larsont..?

- Ha lenne új lány...

- Nem a tieidről beszélek. - torkollta le Ginny. Nicolo dühösen felhajtotta a maradék sört. - Két hete tévedt be ide. Azóta kik jártak itt? Nem volt valaki gyanús?

- Még a szokottnál is gyanúsabb? Dehogy volt. Ezek mind hülyék hozz... - hirtelen beléfagyott a szó. Ginny keze megmarkolta a fegyvere agyát és közelebb lépett hozzá, fél könyékkel a pultra támaszkodva, a másik kezével sakkban tartva a férfit, aki mostanra már nyelni sem mert. A csempész hanyagul beletérdelt az oldalába és fenyegetően közölte vele:

- Mostanában Nyugat, de főleg Aralszk, egyre veszélyesebb. Legközelebb kétszer is meggondolom, megéri-e elmennem odáig miattad, meg a hülye helyed miatt. - búgta. - Erőlködj egy kicsit. Nem emlékszel senkire? - Nico hang nélkül szűkölt. Lecsapta a poharat, hogy erőt gyűjtsön és gyorsan sorolni kezdett.

- Múlt héten itt volt a vietnami banda, de csak hárman, mert Liung meghalt. A főnök mondta, hogy ne engedjem be Kamerékat, de megígérték, hogy nem csinálnak balhét... Tegnapelőtt Deany meg Kirstian volt itt, meg eljött még a Mary-Sophia az összes haverjával, azok összeverték a pultosomat, alig tudtam összekaparni azt a szerencsétlent már megint...  - elhallgatott. Ginny hátradőlt, pisztolyát egy teátrális mozdulattal elengedte és lemondóan fújt egyet. Nico-t ezt félreértve kiverte a víz. A nő teljes lénye feszélyezte, nem viselte tovább, ahogy az a tulajdon bárjában játssza a fölényest.

- Ennyi volt, örülj neki, hogy elmondtam - te szipirtyó, tette hozzá gondolatban. Most, hogy megszűnt az M07-es jelentette veszély, kissé felengedett és jóval bátrabb lett. Még folytatta volna, de Ginny lassan elindult kifelé, teljesen érdeklődését vesztve, és még utoljára hátrafordult.

- A főnök mást nem mondott? - kérdezte a Kamerre vonatkozó utasításra célozva. Nicolo a fejét rázta, de a nő valójában nem várt választ. Pontosan tudta, hogy a főnök csak véletlenül ad néha utasítást Nico-nak, egyébként pontosan annyit ér a férfi, mint a rangja; egy koszos, underground kocsmát. Ami egyébként gyakran okozott meglepetést a hasznával kapcsolatban. Kész viperafészek volt, de életben tartotta a kapcsolatot a gátakon túli világgal, és amolyan semleges terület volt, ahol senki nem ismert senkit, aki csak átutazóban volt. Amikor az Aral-sivatag még tó volt, az emberek két gátat építettek; később még kettőt, de a hatalmas igény miatt az emberek egyszerűen tovább csapolták a tavat, a környező országok pedig tehetetlenül nézték. A legnagyobb gát Kokaral névre hallgatott, a másik a turáni-alföldet határolta északon. A maradék két gát ezekből épült ki: a törvényen kívüli területen az egymással rivalizáló régiókat választotta el egymástól. A gátak árnyékában élők egyike sem tudta, ki építtette, hivatalosan a vízszint emelése érdekében húzták fel őket. Valójában semmilyen célt nem szolgáltak: csak a szél és a nap koptatta őket. Az új építésűek közül csak az egyiken volt zsilip, valamilyen véletlennek köszönhetően pont akkora, hogy egy jármű átfért rajta, és könnyen lehetett ellenőrizni. Ginny borsos árakat fizetett, amikor áthaladt rajta. Más lehetőséget azonban nem hagytak az embereknek, csak veszélyes, fertőzött területeket nem zárt le a fal. A néhai Szovjetúnió kísérleteinek nyomai voltak ezek: egyetlen földréteg alatt, vékony acéltartályokban még mindig élt az eleven halál, ami sok csempésznek okozta már a vesztét. Sehová nem engedték be azokat, akikről tudták, hogy megközelítették ezeket az eltemetett baktériumtelepeket, és az ember azt vette észre, hogy egyik percről a másikra felkopik az álla. 

Ginny az egyetlen kijárat felé vette az irányt, amivel ez az átkozott hely bírt. A felszínen már lement a Nap, ami idelent abban nyilvánult meg, hogy a falakat helyettesítő kijelzők elsötétültek és neonfények lepték el a vetített égboltot. Sötétben olyan volt, mintha nőne a hely forgalma, legalábbis a nő már a második narkóst kerülte ki, amikor mozdulat közepén egyszerre megdermedt. Hátranézve Nico-t látta, aki már vette a levegőt, hogy utánakiáltson, de szavakat nem talált. Nem is volt rá szükség: Ginny is tökéletesen rálátott az ajtóra, amin ebben a pillanatban egy idegen férfi lépett be a helységbe. A nő észrevétlenül behúzódott egy magasított asztal mögé, így pont a pulttal szembe került. A férfi egyenesen oda tartott, komótosan, szinte lazán. Talán harmincéves lehetett. Ginnynek sikerült olyan helyet választania, ahonnan látja és hallja is az eseményeket; az idegeneket szinte törvényszerű volt faggatni, és Tomm, a hely pultosa mestere volt a diszkrét, mégis kegyetlen vallatásnak. Az ismeretlen magas volt. Hosszú, koszos, fehér köpenyt viselt, fegyverövét a kabát alatt viselte. Frissen borotváltnak tűnt, barna haja is portól, homoktól mentesen csillogott, ezenfelül egyszerű, fekete csizmája volt, acélpánttal ellátva, ami a csizma orrát végig körbeölelte, és még ez is fémesen fénylett. Ginnynek háttal állt, cask amikor a pultra támaszkodva megállt, látthatta az arcát. Meglepően jellegtelen arca volt, mégis volt benne valami megfogó, amit a nő nem tudott minek tulajdonítani. Görög metszésű orra és csapott álla vékony halántékkal és magas homlokkal társult, szemei fölött törött sziklaperemként kapott helyet szemöldöke, fülétől vékony, gondozott barkó nyúlt az álláig. A nő még sosem látta ezt az arcot, az összhatás valamiért mégis emlékeztette valamire, de mire még egyszer megnézhette volna, a férfi megint elfordult. 

- Egy red-rumot, legyen szíves. - hallotta Ginny. Az idegen keze eltűnt a kabátjában, és mikor kihúzta, kezében egy bankót tartott. Tomm, ez a fiatal, húszas éveiben járó fiú gyakolrott kézzel kapott le két, a koktélhoz szükséges üveget is, miközben ravasz, kisfiús szemei pillanatok alatt felmérték a jövevényt, mint ahogy a zongoraművész ujjai végigszaladnak a billentyűkön. Tekintete végül megállapodott a pénzen. 

- Nagyon sajnálom, de kézpénzben nem fog tudni fizetni - közölte sajnálkozva. - Biztonsági okokból előbb az igazolókártyáját kell használnia. - majd, mint aki mentegetőzik, hozzátette: 

- Erre igazából egyszer lesz csak szükség, később bármikor elfogadunk bankjegyet, jelenleg csak a neve számít, hogy a rendszer azonosítani tudja majd. - És mosolygott. A férfi egyetlen szó nélkül eltette a pénzt, és előhúzott a zsebéből egy nevetséges állapotban lévő, szinte foszladozó füzetkét. Tomm hamar túltette magát az első meglepetésen, és szolgálatkészen elvette a papírokat, madj az első lap sarkát a pulthoz érintette, és néhány másodpercig mindketten a fiú kezét nézték, amíg a pult fekete lapja villant egyet, és a pultos elégedetten visszaadta az iratokat. 

- Ennyi is lett volna. Köszönöm - közölte, és visszatért az italhoz. Az ismeretlen körülnézett az ivóban, Ginny még hátrébb húzódott. Mire visszanézett, a férfi már a vörös italát kevergette, és a nő még éppen elkapta a mondata végét:

- ... a zsilip túl sokat képzel magáról. - bólogatott egyetértően. Tomm a pultnak dőlve csóválta a fejét. 

- Errefelé senki nem érti, hogy engedhetik nekik. Én azt csodálom, hogy egy dühös csempész eddig hogy nem eresztett még golyót valamelyik útonállóba. De hát, máshol biztos nem ilyen temperamentumosak az emberek.

- A felháborodás mindenhol ugyanazt jelenti. - ellenkezett a férfi.

- Igaza lehet. - Tomm egy ideig hallgatott, majd felegyenesedett és kezet nyújtott az idegennek. - Még nem mutatkoztam be. A nevem Tomm Wood. 

A férfi felpillantott a koktéljából, és egy végtelennek tűnő pillanatig meredt a feléje nyútott jobbra. Végül gyorsan letette a poharat, és még el is mosolyodott, ahogy viszonozta a kézfogást. 

- Howard Cassidy. 

Ő nem láthatta, de Ginny több vendégen is észrevette, hogy hallgatózás közben félrenyelte az italát. Nem hibáztatta őket: ennek a névnek volt talaja. Nem megerősített pletykák szerint Howard Cassidy, az alvilág egyik legrangosabb bérgyilkosa hat évvel ezelőtt egy sikeres merénylettel keresztülhúzta a diplomácia utolsó kísérletét a háború elkerülésére. Tommra pillantott, aki emberfeletti hidevérrel kezet rázott a véreskezű profival, és töretlen mosollyal állta a férfi tekintetét. 

- Mi hozza ide Howard Cassidy-t? A legközelebbi gát is órákra van innen. 

A férfi kiitta a maradék rumját, majd a poharat segítőkészen az alkalmazott kezébe adta és a torkát köszörülve hirtelen elkomolyodott. 

- Ami ezt illeti... Tomm, maga segíthet. Egy lányt keresek, a neve Akita Larson.